Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Akik maradtak című filmet nevezi Magyarország idén az Oscar-díjra. A magyar mozikban szeptember 26-ától láthatjuk Tóth Barnabás filmjét, ami F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve alapján készült. A regény szerzőjével beszélgettünk arról, hogy mit jelent számára ez a történet, és milyen üzenete lehet a mai olvasók és nézők számára.
F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus, nyolc – számos kiadást megélt – pszichológiai ismeretterjesztő könyv szerzője. Dr. Gondos Annával ő hozta be Magyarországra a Gordon-módszert, amit azóta is alapként használunk az asszertív kommunikációs tréningeken. Sokat tett azért is, hogy szélesebb körben ismert legyen nálunk is a tranzakcióanalízis. Az ország egyik első professzionális coach-a volt. Több mint száz önismereti tréninget vezetett, és évtizedek óta dolgozik egyénekkel az önismereti folyamatukon. Az utóbbi években a Klubrádió Ötös című műsorának volt rendszeres szakértője. A Magyaroszág Oscar-nevezett filméjének alapjául szolgáló, Férfiidők lányregénye című könyv az első, és eddig egyetlen regénye. Zsuzsával régóta ismerjük egymást, és egyébként sem kedveli a magázódás hivatalos távolságtartását, így az interjút tegező formában írom, ahogy valójában zajlott.
Mit jelent számodra ez a történet?
Én, aki 1948-ban születtem, abban a légkörben nőttem fel, ahol a négy évvel korábban átélt holokauszt tabu volt. A szüleink úgy gondolták, jobb, ha mi, gyerekek nem tudjuk, micsoda borzalmak történtek. Nem beszéltek róla, hogyan pusztult el hetek alatt harminckét ember a családunkból. A tabusítást erősítette az is, hogy szinte azonnal megjelent a következő diktatúra. A jelenben tehát ugyanúgy kellett rettegni és titkolózni, ahogy a közelmúltban is. Így aztán nekünk már egészen kicsi gyerekként el kell fogadnunk, mi az, amiről „az ember nem beszél”. Ma már tudom, hogy sok dologról egymás között sem beszéltek, mert így volt az élet elviselhetőbb. De az ötvenes években ez nem csak a zsidó családokra volt jellemző. Ez a közeg jelenik meg a regényemben is, ugyanúgy a borzalmak naturális bemutatása nélkül, ahogy az életemben is csak jelzések utaltak ezekre a dolgokra.
Szokták kérdezni, hogy ez igaz történet-e. Nagyon sok vonatkozása, szereplője, fordulata igaz, de egészében ez egy általam kitalált történet. Azt a közeget írtam le, amiben felnőttem, annak is a szép részét.
Ma már ez nem tabutéma…
Feltűnő, hogy meglehetősen egy időben, a kilencvenes évek elejétől kezdenek beszélni kortárs-sorstársaim világszerte a mindaddig tabuként kezelt múltról. Akkor születtek e témában Oscar-díjas filmek, Nobel-díjas regények. Mintha akkor jött volna meg a bátorságunk, hogy fellázadjunk a tabuk ellen. Ebben biztosan van valami törvényszerű – talán az öregedés indította el bennünk azt a vágyat, hogy ezt még el kell mondanunk, mielőtt leköszönünk az életből. Én ugyan még csak 53 éves voltam, amikor a regényemet írtam, de ezt éreztem én is.
A történet két főszereplője a negyvenkét éves orvos, Aldó és az alig tizenhat éves Klára. Kapcsolatuk alakulását, találkozásuk és egymásban való megkapaszkodásuk gyógyító erejét mutatja be a film. Te mit gondolsz róluk?
Azt, hogy egy ilyen görcsös egymásba kapaszkodást csak az ért meg igazán, aki már maga is átélt drámai veszteségeket. Ebben a történetben a negyvenkét éves főhős elvesztette a két gyerekét, a feleségét, a szüleit, a teljes rokonságát. Mély depresszióban és rettenetes elfojtásban él. Csak dolgozzunk, csak csináljuk a dolgunkat! A nagyszerűen játszó Hajduk Károly hitelesen mutatja be, hogy ebben a kiszikkadt túlélésben őt ez a pótgyerek, Klára élteti, ő adhat értelmet a következő éveinek.
Öngyilkosság az ő esetében nem merülhet föl, ennek mély vallásossága és az ebből eredő fegyelmezett mentalitása az oka. De a regényben két másik szereplő öngyilkossága megjelenik, és ez – politikai vagy emberi okokból – nem volt ritkaság azokban az években. A kislány egyik barátnője kísérel meg öngyilkosságot, akinek az anyja a holokausztban tűnt el, az apját meg elhurcolják egy Rákosi-féle internálótáborba. A férfi főszereplő egyik orvos barátja is öngyilkosságot követ el a feleségével együtt. Őket az ÁVO zsarolja meg, hogy jelentsenek, vagy internálják őket az asszony külföldi rokonainak ürügyén. Búcsúlevelükben elmondják, hogy még egy pokoljárást nem bírnak ki, és a kibúvási lehetőséget, a besúgást viszont sem ember, sem Isten előtt nem tudják vállalni. A korszak számtalan hasonló drámája tehát megjelenik a regényemben, és jelzésszerűen a filmben is.
Az is természetes, hogy az idő múlásával a két főhős egyre inkább képes szabadon lélegezni, normálisan élni és gondolkozni. Sokakat érdeklő kérdés, hogyan lehet egy valóban tisztességes, szexualitásmentes, tiszta szülő-gyerek kapcsolat két ilyen ember között. Ez nemcsak a mai olvasókat és filmnézőket foglalkoztathatja, hanem az akkori ÁVO-t is: próbáltak besúgásra kényszeríteni egy barátot, hogy kitudódjon, mi ez a kapcsolat kettejük között.
Hogyan lett a regényből film?
A könyv először 2004-ben jelent meg, és Tóth Barnabás rendező nem az első, aki megkeresett a filmkészítés ötletével. Már néhány hónappal a könyv első kiadása után, majd két évvel később is próbálkozott ezzel rendező/forgatókönyvíró, de a történet volumenével nem boldogultak. Barnának sikerült! Az írásom filmszerűségét valószínűleg az adja, hogy szélsőségesen akusztikus alkat lévén én minden szót „hallok”, minden szereplő hangját, stílusát érzem. Ebből is adódik, hogy a szereplőket tulajdonképpen egyetlen leíró szóval sem jellemzem, csak beszéltetem őket. Úgy látszik, ez már önmagában filmszerűvé teszi az ábrázolást.
Én harminc éven át elsőként mindig Ranschburg tanár úrnak küldtem el a készülő könyveim kéziratát (a másik nyolc könyvem pszichológiai ismeretterjesztő mű, ez az egyetlen szépirodalom eddig). Neki nagyon tetszett az írás, és szívesen dicsekszem el a bókjával, miszerint: ebben a könyvben egyetlen szereplő sem várkonyizsuzsául beszél. Nagyon boldog voltam, hogy ez feltűnt neki, mert számomra ez a hiteles ábrázolás előfeltétele.
És hogy tetszik neked a film?
Tóth Barnabásnak sikerült azt a légkört, azt a gyöngédséget megjelenítenie, amiből a néző megértheti a szereplőket. Azt, hogy ez egy drámai egymásba kapaszkodás. Egyébként a film első része mondatról mondatra a könyvből van, aminek én nagyon örülök.
Milyen volt a forgatókönyvírás?
Rengeteget vitatkoztunk. Egy forgatókönyv elkészülte másfél-kétévnyi, többmenetes munka. Sok mindenre vétóztam a forgatókönyvírás közben. Nagyon hálás vagyok Barnának, hogy meghallotta, mire mondom, hogy ez semmiképpen nem kerülhet be, amannak viszont mindenképpen bele kell kerülnie… Ezeken a lényeges pontokon elfogadta a véleményemet. Közben pedig én is el tudtam fogadni, hogy Barnának jó néhány olyan, pár másodperces képi megoldása van, ami tökéletesen megmutatja azt, amiről én azt hittem, hogy csak szép hosszú mondatok formájában lehet elmondani. Közelítettünk egymáshoz. Sok munka volt, és megérte. Azt mondom, hogy gyönyörű, tiszta lett az egész kép.
Amikor először beszélgettünk a filmről, elmondtad, hogy hallottál egy olyan megjegyzést, miszerint ez egy „posztholokauszt Lolita-film”, és ezt sértő tévedésnek tartod.
Igen, mert aki erre asszociál, az nem érti a film pszichológiáját. Van egy drámai jelenet a könyvben is, a filmben is, amikor a két főhős ölelkezik. Ha valaki csak ezt a képet látja, kiragadva az előző óra üzeneteiből, mondhatja, hogy hát igen, ez egy ödipális szerelmi történet. Na de ez egy halálfélelmes pillanatban történik, amikor az elhurcolásnak nemcsak a réme, hanem a végrehajtó ávósok árnyéka is megjelenik. És ők mindketten azt élik át, hogy egy pillanat múlva véget érhet a kapcsolatuk, az életük. Ott valóban szexualizálódik az ölelésük, de ez pszichológiailag több mint hiteles. A halálfélelem szexualizál. Aki már keresztülment ilyesmin, az ezt pontosan tudja. Számomra evidencia, hogy egy ilyen pillanatban ennek meg kellett történnie. Tóth Barnabás gyönyörű, finom megoldást talált erre: pontosan annyit ábrázol, amennyit kell. Nem kevesebbet, nem többet – erre Barna nagyon büszke lehet.
Melyik a kedvenc jeleneted a filmben?
Nagyon szeretem például a befejező nyitást. Az utolsó két kép a két főszereplő külön-külön mutatott, elnémuló, elmerengő tekintete. Ott bármelyik néző azt gondolhatja hozzá, ami szerinte a hősök fejében lehet. Gyönyörű, helyénvaló megoldás.
Mit adhat nekünk ez a film ma?
Talán azt, hogy a fajgyűlölet a legnagyobb bűn. És ez manapság újra kísért. 2015 óta intenzíven érzékeljük, hogy globális népvándorlás indult el. Ennek be kellett következnie, rengeteg geopolitikai okból. De ennek a kezelése nagyon nehéz lesz, mert tömegesen találkozunk olyanokkal, akikről keveset tudunk, tehát akiktől félhetünk is. A félelem pedig könnyen csap át agresszióba. Megint egy olyan korszak köszöntött be, ahol nagyon észnél kell lenni. Csak valamiféle józan egyezség gondoskodhat arról, hogy vérontás és állatias területféltés helyett bölcs fékekkel és egyezkedéssel rendeződjön majd újra a világunk.
Talán ezzel a viszonylag friss élménnyel is összefügg ez a hetven évre visszanyúló visszaemlékezés-hullám, vagyis nem csak azzal, hogy helyezzük vissza az emlékeket a jogaikba. Valóban van egy fenyegetettség, méghozzá nemcsak emberkéztől jövő veszély, hanem olyan általános élethelyzet, amelyben bármely népcsoport biztonságérzete megszűnhet. Az a több millió ember, akik háborús övezetekből vagy aszály sújtotta térségekből indulnak útra, élik át a legnagyobb fenyegetettséget. Óriási globális átrendeződés zajlik, erről sokan sok mindent tudnak, írnak. Hál’ istennek most már ennek tudatosítása is elkezdődött. E téren lehet bízni a fiatal generációban, nekik még van kellő energiájuk, és nem a pozíciójukért tesznek ezt vagy azt, hanem valóban a saját jövőjükért. Ez nagyon fontos és nagyon aktuális. Az említett egyezkedés az európai kultúra feladata lesz.
Mire számítsanak, akik tervezik megnézni a filmet?
A filmet azoknak érdemes megnézni, akik nem a véres, natúr szenvedésekkel akarnak találkozni, hanem azzal, hogy mi van utána. Ez a gyógyulás könyve. A film is erről szól. A könyvnek hamarosan lesz újabb kiadása, a filmet pedig Amerika láthatóan máris befogadta. Ez nagyon-nagyon jó érzés.
