Szerethetjük-e zaklatók műveit?

A felsorolt esetekben (bár eltérő súlyuk van nemcsak a kihágásoknak, de az életműveknek is) sok a közös vonás. Az egyik legjellemzőbb talán az, hogy a kezdeti, széles körű felháborodás (a producer zaklatási ügye egész mozgalmat indított el) viszonylag hamar oldódik: itthon például már jóval kevésbé szigorúan ítélik meg Marton László ügyét, mint egy évvel korábban, és az úszó (korántsem súlytalan, de a zaklatási botrányokkal messze nem egyenlő súlyú) afférja körüli indulatok is jócskán alábbhagytak már.

De mi van a hírbe került művészek által létrehozott alkotások, elért teljesítmények megítélésével? Ér-e majd lelkesen tapsolni a Szabadság vándorain, vagy a Kossuth- és Jászai-díjas direktor veszprémi rendezésén, szabad-e táncolni még a Don’t stop ’till you get enough-ra?

Heti kérdésünk a botrányba keveredett művészek munkáinak megítélésével foglalkozik, és így szól: Szerethetjük-e zaklatók műveit?

Az a bizonyos életrajz

Napjaink irodalom- és művészetoktatása épp szakítani igyekszik az életműközpontú felfogással, miközben minden korábbinál jobban érdekelnek bennünket nagyjaink magánéleti történései. Sikeresek a művészéletrajzok, még inkább az írók, költők szerelmi és magánéletéből szemezgető rövid írások, novellák, bejegyzések, cikkek. A művészek – épp azért, mert mások, mint legtöbbünk – magánemberként is élénken foglalkoztatnak bennünket.

Sokak szerint viszont a magánemberi minőséget könnyen leválaszthatjuk az életműről, és még inkább egy-egy konkrét alkotásról. Ők úgy gondolják (és igazukat irodalomelméleti munkákkal is alátámaszthatják), hogy a műalkotások függetlenné válnak az alkotójuktól, azok értelmezései bennünk születnek meg, és a befogadóval szorosabb kapcsolatban vannak, mint az alkotóval. Szerintük teljesen mindegy, magánemberként mennyire volt elviselhetetlen Ady Endre: ha egy versét nem tudom megrendülés nélkül olvasni, annak maga a mű és az én értelmezésem, és semmiképp nem a szerző személye lesz az oka.  

Mások viszont úgy gondolják, nem hagyható figyelmen kívül a művészi én mögött álló magánember sem, mert ha nem is mindig ihletője a műnek, de nekünk, a befogadók számára indokolt esetben kiegészítheti az értelmezést a magánélet egy-egy szakasza. Fekete István pályájának ismerete nélkül a Bogáncs például „csak” állatregény lenne (bár így is nehezen érthető a sokszor nagyon nyomasztó hangulat), az író életútja viszont kinyitja benne az elnyomó hatalommal kapcsolatos értelmezést is. Mégis ilyen szoros, megbonthatatlan lenne művész és mű kapcsolata?

Erkölcs

Ez azonban inkább csak művészetelméleti kérdés, olyasmi, amin jó vitázni, de amin ölre azért nem megyünk egymással. Az alkotók halálával lezárt életművek esetében ráadásul eleve sokkal könnyebb átsiklanunk az emberi kis- és nagyszerűségeken is, a száz éve halott művész műveinek élvezetét ma már nemigen zavarja a legsötétebb múltbéli titok sem, sőt inkább izgalmas csavart ad neki.  

De mi van akkor, ha olyasvalakiről derül ki vállalhatatlan dolog, akinek a zenéje, filmjei, rendezései nemzedéki élményt jelentenek ma élő generációk számára, akik olyan alkotásokat hoztak létre, amelyekhez ma is szinte mindannyian tudunk kapcsolódni? És mi van akkor, ha az érintettek szintén velünk élő, a történtekről beszélni tudó emberek, akiknek a sorsa így sokkal átélhetőbb számunkra? Nehéz, erkölcsileg nehezen feloldható helyzet. Ezekben az ügyekben úgy tűnik, nemcsak a művészek, de mi magunk is mérlegre kerülünk, ez pedig kényelmetlen érzés, és érthető, hogy indulatokat is szül.

Sokan vannak, akik leráznák magukról a (vélt vagy valós felelősséget), illetve nem érzik állásfoglalásnak, ha továbbra is hallgatják a másoknál tiltólistás előadók zenéit, vagy nézik filmjeiket. Sokan ki is kérik maguknak, hogy mások, erkölcsi felsőbbrendűségük tudatában elvegyék tőlük az élményt. Ők csak élvezni szeretnék az eddig is kedvelt dalokat, filmeket, és eszük ágában sincs ezzel állást foglalni.   

Az ellenzők viszont úgy látják, ezeknek az alkotóknak a műveihez való viszonyunk akkor is demonstráció, ha nem akarunk tüntetni, mert szerintük ezzel azt is megmutatjuk, hogyan is állunk az általuk elkövetett tettekhez. Michael Jacksont hallgatni, vagy az Amerikai szépséget nézni szerintük nemcsak hogy nem oké, de némiképp cinkosság is, mert abban segít, hogy a hozzájuk kapcsolódó és a hasonló ügyek relativizálódjanak, és ne járjanak valós következményekkel. A bojkottálók kiemelik azt is, hogy áldozat bárkiből lehet, így nem függetleníthetjük magunkat, vagy akár gyerekeinket ezektől a történésektől. A Leaving Neverland után tudja még valaki jó érzéssel döngetni a Badet a családi autóban? – kérdezik

Akkor mostantól ne is táncoljunk a világ legjobb számaira?

Teszi fel a kérdést az ellentábor. Ha elfogadjuk, hogy magánemberi aljasságuk miatt egyes művészeket ki kell írnunk a kánonból, egy idő után csak a makulátlan erkölcsiség fér majd bele? Ha nem, ki dönti majd el, mit szabad és mi nem? És vajon nem megy-e ez a fajta kontraszelekció a színvonal rovására? A világ legjobb számait/filmjeit dobjuk ki, és helyette keressünk feddhetetlen előadóktól származókat? – kérdezik sokan. Ha a művészektől vagy akár a sportolóktól emberi nagyságot is elvárunk, nincs többé Annie Hall, Napraforgók, és ne nézzünk NFL-t se?

Azért nem kell ennyire kategorikusnak lenni, mondják azok, akik szerint szalonképtelen az emberileg leírt, bukott sztár. Ők úgy gondolják, hogy a legtöbbünk számára egyértelmű, hogy hol húzódnak a határok, és hogy mekkora szakadék tátong például a „sima” önpusztítás vagy lopás és az életellenes vagy lelket betegítő cselekmények között.  

Az, ami másnak árt, nem fér bele, és minél nagyobb hatású egy-egy művész (akár olyan példaképszintű, mint a popkirály), annál határozottabban kell kiállni amellett, hogy mindaz, ami történt, nem oké. Ráadásul tényleg nem mindegy a történeti távlat sem. Ami egy 200 évvel korábban élt festő magánéletében történt, bármekkora aljasság is, lassan történelem, és egyre kevésbé érezzük, hogy valódi vonatkozása lenne a mai emberre nézve. Míg a társadalmunk teljesen átalakult ebben az időszakban, a műalkotás felett mintha megállt volna az idő.

Mi is benne vagyunk?

Vannak, akik, akármennyire is közel állt a szívükhöz egy-egy előadó vagy művész, azok kompromittálódása után zsigerből nem teszik fel az előzőleg rongyosra hallgatott lemezt. Mások viszont kifosztottnak érzik magukat, ha le kell mondaniuk korábbi kedvenceikről.

Nem kell esztétának lenni ahhoz, hogy értsük: a művészeti alkotások, a populáris dalok, filmek teljesen önálló életet élnek, amibe sokszor bennünket is belevonnak. Épp a Dirty Diana szólt, amikor valami szuper dolog történt közted és az első csajod között? Imádtad az egyik haveroddal közösen nézni a House of cardsot és egy csomó jó emlék fűz ezekhez az estékhez? Ki tilthatja meg, hogy továbbra is imádd ezt a számot vagy sorozatot? Teszel valamit az egyébként valóban fontos ügyért, ha megfosztod ezektől magad? – kérdezik sokan. 

Van értelme?

Sokan vetik fel azt is, hogy a bojkottnak épp Jacko esetében nincs sok értelme. A popkirály halott, semmilyen kára nem származik abból, ha kevesebb fogy a gyűjtői/best of lemezekből, a befolyó jogdíjakat gyerekei kapják, akik viszont természetesen nem tehetnek arról, amit apjuk tett. Jackson életműve egy rakás felülmúlhatatlan dal és egy lenullázott, magányos, beteg ember elítélendő tetteinek összessége, amiből Jacko halálával nyugodtan kiiktathatjuk az emberi tényezőt – mondják. Így viszont csak a vitán felül zseniális dalok maradnak.

Mások szerint nagyon is van értelme az elzárkózásnak, már csak azért is, mert az eladásokból/letöltésekből ha nem is Jacko vagy a légüres térbe került színészek, de bűnös, piszkos iparágak húznak hasznot, amik eddig is már bőven elég pénzt tettek zsebre, és érdemben semmit sem tesznek a helyzet jobbra fordításáért.

Ugyanakkor azok, akik értelmetlennek látják a tiltólistát, kiemelik, hogy a közelmúlt történései kapcsán eleve álságos és eltúlzott a reakció. Michael Jacksonról például még (az egyébként tényleg nagyon felkavaró) dokumentumfilm előtt is kaptak szárnyra pedofíliával kapcsolatos hírek, és sokan tudták azt is, neki magának is zaklatást kellett átélnie gyerekkorában. Ők úgy vélik, hogy akik ma demonstratíve kiállnak a bojkott mellett, éppannyira szemforgatók, mint mindazok, akik (akár családtagok, akár kollégák, közelálló emberek), korábban szemet hunytak. Éppígy igaz ez a színházra, operettre, sportvilágra is. Kizárt, mondják, hogy az ott lappangó dolgokról nem tudtak (valódi néma cinkosként) sokan, s most mégis az egyszeri színházlátogatónak/mozirajongónak/poppernek kell üzennie?

A bojkottálók viszont arra figyelmeztetnek, hogy a fogyasztó mindig is az „egyszeri ember” lesz, aki vásárlói döntéseivel határozottan szavaz azzal kapcsolatban, hogy mennyire van helye a társadalomban ilyesminek. Ők úgy gondolják, hogy ha a közönség egyértelművé teszi, nem kér a szalonképtelenné vált előadók munkáiból, közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy egyre többeknek legyen világos, mit szabad és mit nem.

Szájíz?

Hát, az rossz. Akármi is legyen a véleményünk arról, szabad-e élvezni olyanok műveit, akikről elfogadhatatlan dolgok derültek ki, az biztos, hogy egy ilyen eset után semmi sem olyan, mint régen. Ha Marton-rendezést nézel, amiben férfi-nő dinamikát látsz, nehezen vonatkoztatsz el az autóban történtekről, és ha azt hallod a Jacko-számban, hogy Smooth Criminal, nem tudsz nem gondolni a dokumentumfilmre.

És te mit gondolsz? Elválasztható egymástól művész és a mű?

A szavazás a jobb felső sarokban lévő Facebook-ikonra kattintva nyílik: