Thomas Morris The Mystery of the Exploding Teeth and Other Curiosities from the History of Medicine (magyarul nem jelent még meg, de szabad fordításban „A robbanó fog rejtélye és más furcsaságok az orvoslás történetéből”) című könyvében a gyógyászat történetéből válogatott meghökkenő meséket. Gyógyítja a tüdőbajt a hüllőszéklet? Milyen kimenetele lehet egy olyan balesetnek, melyben egy pénisz és egy üvegflaska játssza a főszerepet? Vajon túlélik a csigák az emberi gyomorsavat? A The Verge cikkéből mindez, Morris könyvéből pedig sok minden más is kiderül.
A férfi, aki üveget evett
Ma is úgy mulatunk, mint régen: a bevitt alkohol mennyiségével párhuzamosan oldódnak a gátlások, kellő mennyiségű szesz után annyira, hogy hirtelen a legnagyobb marhaságok is jó ötletnek tűnnek, és a legbevállalósabbak komoly bajba is kerülhetnek.
A 18. századi Franciaországban is szerették ivós játékokkal múlatni az időt, így eshetett meg a Morris által említett egyik kázus. Egy görbe estén történt, hogy egy már hangulatban lévő fiatalember extra magasra emelve a tétet, kijelentette, hogy aki nem eszi meg a poharat, amiből ivott: komolytalan.
Nem volt rest jó példával elől járni, széttörte a kriglit, majd egy darabot megrágott és lenyelt belőle. Mondanunk sem kell, hogy sürgős orvosi beavatkozásra volt szükség, csak az nem volt egyértelmű, mi lenne a legjobb módja az elsősegélynek. Szerencsére feljegyezték az orvosi gárda tépelődéseit is: ha megvárják, hogy természetes úton távozzon az üveg, a belekben könnyen sérülést és így belső vérzést okozhat. Ha viszont hirtelen meghánytatják az üvegevőt, a heves gyomor-összehúzódások miatt a gyomorfal sérülhet az üvegtől. Az orvosi team végül azt sütötte ki, hogy rövid úton irdatlan mennyiségű káposztát etettek meg a Jackassbe illő úriemberrel, hogy a levelek kibéleljék a gyomrát, majd meghánytatták. A bulibáró élve úszta meg a balesetet, és a későbbiekben valószínűleg kevésbé kockázatos szórakozásokat keresett magának.
Tuti tippek tébécére
1862-ben egy Edinburgh-ben végzett orvos, bizonyos John Hastings érdekes kötetet publikált, melyben a tbc és egyéb tüdőbetegségek unortodox kezelési módjairól szólt. Hastings hosszú ideig tanulmányozta a tüdőbajokat orvosló természetes gyógymódokat, de nem akadt megfelelő orvosságra. Egészen addig, míg a növényi és állati eredetű gyógyhatású anyagok már feldolgozott keverékeit – állati ürülékeket nem kezdett vizsgálni. Hogy ezek közül is miért épp a hüllőké vált be, nem tudni. Az An Inquiry Into the Medicinal Value of the Excreta of Reptiles című kötetből (megint csak szabad fordításban: „Töprengés a hüllőszéklet gyógyászati értékéről ”) az viszont kiderül, melyik betegségre melyik hüllő végterméke jelenti a legbiztosabb gyógymódot. Hastings a Boa constrictor székletével kezdett, annak vizes oldatával javasolta kenegetni a tüdőbetegek mellkasát – egyfajta vietnámi balzsamot fejlesztett ki az ürülék segítségével.
Az eljárást Hastings hamar bevette napi praxisába, és mivel a 19. század második felében a tbc még nem volt gyógyítható, elkeseredett és kétségbeesett emberek százai vetették alá magukat a kúrának. Hastings több esetet konkrétan is említ könyvében, részletesen bemutatva, hogy milyen kórt milyen állat ürülékével kezelt – sikeresen.
Egyes kevésbé haladó szellemű orvosok, például a British Medical Journey szakemberei már akkor sem fogadták kitörő lelkesedéssel Hastings eredményeit, sőt nem átallottak azt állítani, hogy ha bármi másból készített vizes trutymóval adna mellkasi bedörzsölést, ideig-óráig az is segítené a betegek légzését, már csak a dörzsölés miatt is.
Hastings ettől függetlenül rendületlenül folytatta kezeléseit, sőt nemcsak a tüdőgyógyászatban, de az emésztési panaszok kezelésében is letette a névjegyét. A szorulás kezelésére három szert is kifejlesztett, igaz, ezekről utóbb kiderült, hogy mérgezőek. Jó hír, hogy a nagyszerű gyógyító fentebb említett könyvének újrakiadását akár meg is rendelhetjük!
Kálium + vizelet = péniszkatasztrófa?
Ahhoz, hogy szorongató vagy furcsa helyzetbe kerüljünk, nem feltétlenül kell részegnek lenni. Egy, a szintén az 1800-as évek végén, a New England Journal of Medicine-ben publikált esetben a lustaság és egy nem várt kémiai reakció okozott galibát. „A kálium hatásairól, idegen testek a húgycsőben” címmel publikált eset főszereplője azzal kereste fel orvosát, hogy egy üveg szorult a péniszére.
Az úgy volt, hogy hősünknek az éjszaka közepén nagyon kellett vizelnie. A leggyorsabb és legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnt, hogy az ágy mellett talált üvegbe pisiljen. Igen ám, de az üvegben (nem tudni, miért), káliummaradvány volt, és ez az anyag elég hevesen reagál a vízre, és így a vizeletre is.
Itt megnézheted, mi történik, ha víz éri a káliumdarabkát.
Ezek után pedig elképzelheted, mi történt a szóban forgó fiatalemberrel. Te inkább menj ki, ha ki kell menned!
Csigabiga, gyere ki!
1850-ben egy 12 éves lányhoz hívtak orvost, egy nem mindennapi panaszra keresve enyhülést. A szülők arról számoltak be, hogy lányuk épp az imént hányt ki egy termetes meztelen csigát, sőt korábban több másikat is. Mivel érdemi magyarázatot sem az orvos, sem a szülők nem kaptak arra, hogyan kerülhettek a lány testébe a csigák, az orvos furcsa elmélettel állt elő, s ennél is furcsább, hogy a ma már nyilvánvaló tévedésnek tűnő elmélet orvosi szaklapban is lejöhetett. Az orvos szerint ugyanis a lány a kertből szedett salátával együtt fogyaszthatott csigapetéket vagy kisebb csigákat, melyek a gyomrában nőttek meg. Mi már tudjuk, és nem sokkal később már a kor tudósai számára is kiderült, hogy a csigák nem élhetik túl a gyomorsavat, de a nagy nyilvánosságot kapott eset körüli találgatásoknak sokáig központi eleme volt ez.
Ha nem teljesen légből kapott a történet, a lány vélhetően már felnőtt csigát evett (talán fogadásból, mint ez a nemrégiben nagyon szerencsétlenül járt fiatal), de nem tudta teljesen lenyelni őket.
Szívkígyó
Egy 1637-ben publikált pamfletből hátborzongató történet bontakozik ki. Egy fiatalon elhunyt férfi édesanyja orvost kért meg, hogy boncolja fel a gyermekét, hogy megtudhassa, mi okozta annak halálát. Az orvos legnagyobb döbbenetére a feltárás után egy kígyószerű vagy nagyobbacska gilisztára emlékeztető, rugalmas, feketés vörös valamit szedtek ki az egyik szívkamrából. Az orvos erős fényben is megvizsgálta az izét, amit, mint „csúszómászót” írt le, gondolom, halálra rémítve az amúgy is összetört édesanyát.
Több mint kétszáz évvel később lett csak meg a magyarázat. Egy másik orvos vérrögöket vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy azok nemcsak pacaszerű, de akár hosszúkás formájúak is lehetnek. Kutatásai során ezzel az esettel is találkozott, és mikor elolvasta, hogy a szív itt is megnagyobbodott és természetellenesen kemény volt, már tudta, hogy kétszáz évvel korábbi elődje egy vérrögöt diagnosztizált félre.
Hogy mik vannak!
Ha érdekel, hogy az elmúlt néhány száz évben miben betegedtek meg még, hogyan próbáltak meggyógyulni és mitől féltek az emberek, Ráth-Végh István Két évezred babonái című könyvét ajánlom kitüntető figyelmedbe, melyben magyar emberek hajmeresztő hiedelmeiről is olvashatsz.
