Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Néha egy csoportban szinte mindenki azt hiszi, hogy egyedül van a véleményével. Pedig az összes többi embernek is ugyanaz a véleménye, mint az övé. Csak éppen senki nem meri mondani. Hogyan lehetséges ez?
Néhány évvel ezelőtt együtt dolgoztam egy nagy cég, mondjuk, beszerzési osztályával. Azért hívtak minket segíteni, mert érthetetlenül, megbetegítően rossz volt a hangulat. Egyre több dolgozó mondott fel, mások meg mindenféle pszichoszomatikus betegséggel küzdöttek. A munkánk eleje abból állt, hogy elkezdtünk egyesével beszélgetni az emberekkel. Ahogy egyre többel beszéltünk, egyre talányosabbá volt a dolog: mégis, mi a bajuk? Csupa értelmes, szorgalmas, jó fej, a céggel magával elégedett emberrel találkoztunk.
Többen felvetették, hogy talán ők is elmennek, pedig szerethetnék ezt a munkahelyet, csak egyszerűen nem bírják már a légkört, ami a közvetlen környezetükben van. Lassan kiderült, hogy mi a fő gond: egész egyszerűen nem beszéltek a kollégák egymással. Gyakorlatilag semmiről. Annyi tabunak hitt téma volt, hogy inkább mindenki hallgatott. Voltak kisebb baráti csoportok, ahol egymás között nyíltan beszéltek, és gyanakodva méregették a többieket. Egy-egy hiba miatt egyesekben gyűlt az indulat, másokban nőtt a félelem. Kettő közös nevező volt: nem mondhatom el, amit gondolok, illetve hülyének érzem magam.
Ahogy külön-külön beszélgettünk az emberekkel, nekünk feltűnt, hogy mindenki ugyanarra vágyik, míg ők maguk azt hitték, ők az egyetlenek, a többiek pedig mind valami mást gondolnak, valami más mozgatja őket. A feladatunk az lett, hogy lehetőséget teremtsünk az egymással való beszélgetésre, ezzel végre leomoljanak a belső, szenvedést okozó korlátok, megtörjön a hallgatás spirálja. Az eset nem egyedi, kisebb közösségekben, de nagyobb embercsoportoknál, akár egy egész országban is kialakulhat.
A közösségi „nemtudás”
A közösségi nemtudás (pluralistic ignorance) szociálpszichológiai fogalma azt a jelenséget írja le, amikor egy csoport többsége egyénileg visszautasítja azt a normát, rendszert, amiben a csoport működik, de helytelenül azt feltételezik, hogy a többieknek jók a csoport fennálló normái, ők abban hisznek. „Amikor senki sem hívő, de mindenki azt hiszi, hogy a többiek hívők.”
Egy egyszerű példa erre az az egyetemista közösség, ahol rendszeresen ordenáré részegre isszák magukat. Az ide bekerülő fiúk azt hiszik, ahhoz, hogy igazi férfi legyél, bírnod kell az italt, lúzer vagy, ha nem iszod le magad minden kolis buliban. Pedig amikor egyesével megkérdezték őket, mindegyiknek terhes volt ez, sokkal jobban érezték volna magukat, ha nem kellett volna lealjasulniuk, majd másnaposan fetrengeni újra meg újra – de azt gondolták, a közösség kiveti magából őket, ha nem ezt teszik. Ez egy kicsi közösség, de a közösségi nemtudás jóval nagyobb méreteket is ölthet. Idősebb olvasók még emlékeznek a Kádár-rendszerre, mondjuk a május elsejei felvonulásokra. Talán a fiatalabbak is találnak példákat, hiszen minden magyar gyerek megtanulja, ha előbb nem, az iskolában, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”.
Egymillió légy nem tévedhet
Ha egy közösségben vannak ilyen normák, melyeket a tagok titkon nem fogadnak el, de olyan erősnek, szinte kötelezőnek tűnnek, hogy nem mernek ellene felszólalni, akkor annak az egyénre nézve elég súlyos pszichés következményei lehetnek. Az ellenvéleményt csak magukban megfogalmazó többség tagjai azt gondolják, hogy az ő gondolkodásukkal valami baj van. Olyan véleményük van, ami az adott környezetben üldözendő, nem értékes. Ha kiderülne a véleményük, akkor szégyenbe kerülnének, kivetné őket a közösség. A Dunning–Kruger-effektus (ami azt jelenti, hogy minél kevesebbet tud valaki egy tárgyról, annál magabiztosabban hiszi, hogy a tudása megfelelő) fordított működése. A közösségi nemtudástól szenvedő emberek meghasonlanak önmagukkal. A hallgatásuk, az, hogy nem merik, nem tudják vállalni azt, ami bennük van, nagy belső feszültséget okoz. Ez a feszültség stresszt okoz. Mint minden pszichés feszültség, más utakon, váratlanul tör ki – sokszor önmaguk, vagy olyan emberek ellen fordulva, akik gyengék, vagy akik éppen hogy nagyon közel állnak hozzájuk.
A hallgatás spirálja
De hogyan alakul ki egy közösségben, hogy a többség nem mer beszélni? A „hallgatás spirálja” kifejezés a politikatudományból jön, leírja az elnémulás folyamatát. Azt mondja, hogy az egyének félnek az izolálódástól, ha olyan közösségben élnek, mely kivetheti tagjait magából pusztán azért, mert azok elmondják a többségétől eltérő véleményüket.
A spirál kialakulásának folyamata: „A” elmondja véleményét. Többen csatlakoznak hozzá. Erre A felbátorodik, és még hangosabban mondja a véleményét. B mást gondol, de már annyian csatlakoztak A-hoz, annyira hangos A véleménye, hogy nem meri mondani. Attól fél, a közösség azonnal letámadná a véleménye miatt. C, D és E inkább B nézeteit osztja, de azt gondolják, hogy ezek a nézetek népszerűtlenek lesznek, hiszen minden A véleményétől hangos, így ők is csendben maradnak. Így a közösségben kialakul, hogy egyetlen elmondható gondolat van: A véleménye. Mivel a fogalom a politikatudományból jön, az egyeteminél nagyobb közösségeket vizsgálva kiemelik a média szerepét a hallgatás spiráljának kialakulásában. A média bizonyos témákat felkap, másokat kihagy, így milliós nagyságrendű hallgatósághoz tudja eljuttatni azt, hogy itt mi a téma, mi a helyes nézet, a „közgondolkodás”, és mi nem az.
Hogyan törik meg a hallgatás spirálja?
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Minden közösségben, a cikk elején felidézett munkahelyen is vannak olyan emberek, akikre nem hat a többségi nyomás. Azok a szerencsések, és néha bolondnak nézettek, akiket gyerekkorukban nem szégyenérzet keltésével neveltek. Akik azt tanulták, hogy nem lesz semmi bajuk, ha őszinték. Akik valamiért nem félnek az elszigetelődéstől, talán mert vannak annyira magabiztosak, hogy tudják, ez nem következhet be pusztán azért, mert mást gondolnak.
Ők az elsők, akik elkezdenek beszélni még akkor is, ha mindenhol az övékével ellentétes nézeteket hallanak. Néha egyedül maradnak. De ha már elég sokan vannak körülöttük, akik a közösségi nemtudásban vergődtek eddig, akkor lehet, hogy jelenlétük, megnyilatkozásuk felszabadítóan hat sokakra. Elkezdenek csatlakozni hozzájuk, lassan az ő véleményük is hallhatóvá válik, és átalakul a közösségi tematika: már más lesz a kimondható vélemények köre.
Könnyű látni, hogy minél kevésbé érvényesülnek a közösségi nemtudás és a hallgatás spiráljának hatásai, annál kevesebb a betegítő félelem és meghasonlás az emberekben. Ha létre lehet hozni olyan normákat, ahol az emberek beszélnek egymással, ahol nem kell tartanod a véleményed kifejtésétől, ahol akkor is embernek nézik a másikat, ha az valamiről mást gondol, akkor kiderülhet, hogy sokkal több a közös bennünk, mint azt korábban hittük.
