A magány kérdése az egyik legősibb téma az emberiség történetében: míg a költők verseket írnak róla, a hírességek pedig popslágerek ezreiben éneklik meg, addig a tudósok javában gyártják az elméleteket, hogy megmagyarázzák a működését. Blaise Pascal például már a 17. században arra a következtetésre jutott, hogy
minden ember boldogtalansága abból származik, hogy nem képes egyedül csendesen üldögélni egy szobában.
Később Donald Winnicott brit gyermekorvos és pszichoanalitikus szentelt több figyelmet a téma feldolgozásának. 1958-ban írt nagy hatású cikkében egyedüllétre való kapacitásnak nevezte el az ember azon képességét, hogy élvezni tudja az egyedül töltött időt. Szerinte ez a tulajdonságunk azon múlik, hogy egészen kicsi korunkban milyen volt a kapcsolatunk a minket nevelő felnőttekkel. Ha elég sok szeretetet kaptunk, a világot biztonságos helyként élhettük meg, akkor egy idő után megtanultuk, hogy magunk is képesek vagyunk szabályozni az érzelmi és mentális állapotainkat.
Tegyük fel, hogy megébredünk az éjszaka közepén: nagyon álmosak vagyunk, de nehezen tudunk visszaaludni, ettől pedig frusztráltak leszünk. Ha nagyobbacskák vagyunk, anya és apa távollétében is meg tudjuk oldani a helyzetet. Magunkhoz szorítjuk a kedvenc plüssállatunkat, mely úgynevezett átmeneti tárgyként a szüleinket szimbolizálja, és megpróbálunk elaludni. Ha ennél is idősebbek vagyunk és egyedül töltjük az éjszakát, akkor gondolhatunk a legkedvesebb emlékeinkre, vagy számolhatjuk azokat a bizonyos bárányokat. Tehát megtanultunk különböző stratégiákat alkalmazni azért, hogy önmagunkat megnyugtassuk és ismét el tudjunk aludni.
Bár Winnicott elmélete meglehetősen elegáns, sosem végeztek kutatásokat a felvetés tesztelésére.
Sokkal elterjedtebbé vált az a nézet, hogy az egyedüllét kedvelése az introverzióval hozható összefüggésbe. Azaz a csendes, tartózkodó, visszahúzódó emberek szeretik a magányt.
Mások viszont úgy vélekedtek, hogy az elkerülő kötődési stílusú emberek élvezik az egyedül töltött időt. Azok, akik gyermekkorukban azt a szomorú tapasztalatot szerezték a világról, hogy másokban nem érdemes megbízni. Azt tanulták, hogy csak magukra számíthatnak, ezért későbbi életük során is kerülik az érzelmi közelséget és a társas kapcsolatokat.
Egy friss kutatás szerint azonban egyik csoportnak sincs igaza: sem az introvertáltak, sem az elkerülő kötődési stílusú emberek nem kedvelik az egyedüllétet, ahogy a magány fogalma is jóval komplexebb, mint elsőre tűnhet.
Egyedül akarsz lenni, vagy nem akarsz másokkal lenni?
Nguyen és munkatársai három egymást követő vizsgálat során több száz fiatal naplóbejegyzéseit elemezték. A résztvevőket arra kérték, hogy a kutatók által meghatározott napokon 15 percet egyedül töltsenek, miközben nem válthattak üzeneteket másokkal, és nem is foglalhatták le magukat semmilyen tevékenységgel. A kutatásban korábbi elméletek nyomán kétféle magányt különböztettek meg.
Reaktív magánynak nevezik azt a jelenséget, amikor valaki azért van egyedül, mert nem akar másokkal lenni. Előfordulhat, hogy az ember félénk és szorong, így elkerüli a társas kapcsolatokat. Ez az igény sokszor nem átmenetileg jelentkezik, hanem általánosságban véve jellemző a személyre.
A tanulmány eredményei szerint ez a reaktív magány tipikusan elkerülő kötődésű emberek esetében volt megfigyelhető, akik részben a társas elutasítástól való félelmük miatt voltak egyedül. Azonban nem szerették ezt az állapotot, sűrű nehéz gondolatok emésztették őket. Introvertált emberek is sokszor azt élték meg az egyedüllétük során, hogy ki vannak rekesztve, és hogy nem hatékonyak.
Konstruktív magányt ezzel szemben akkor él át valaki, ha időnként ő maga dönt úgy, hogy szeretne egyedül lenni, de nem azért, mert elege van másokból vagy nem tud kapcsolódni. Azért választja a magányt, mert élvezi az önmagával töltött időt. De ki vetemedik erre?
Az szeret egyedül lenni, aki képes elűzni a démonokat
Az egyedüllét sok ember számára azért is riasztó senki földje, mert nem lehet tudni, hogy milyen negatív gondolat, emlék fog kéretlenül betörni a tudatukba. Sokan eszköztelennek érezhetik magukat ebben a helyzetben, és azt élhetik meg, hogy nem tudják elűzni a démonjaikat. Így mindent megtehetnek azért, hogy elkerüljék ezeket a helyzeteket. Irvin D. Yalom szerint azonban a magány elől menekülő ember, bármennyi időt is tölt szeretteivel, tönkreteheti a másokhoz fűződő kapcsolatait.
Számos barátság vagy házasság ért véget azért, mert őszinte törődés és egymásra figyelés helyett az egyik fél pajzsként használta a másikat a magány ellen.
A démonok elűzésének képességére a pszichológusok inkább azt mondják, hogy a személy képes a viselkedését és a belső folyamatait autonóm, azaz önálló módon szabályozni. Ezzel vissza is tértünk Winnicott elméletéhez.
Mit tud, aki hajlamos az autonómiára?
Deci és Ryan elmélete szerint az autonóm ember az önszabályozáson kívül arra is képes, hogy a helyzetek sokféleségében kitartson az értékei mellett, azoknak megfelelően cselekedjen. Jobban ellen tud állni a másoktól jövő nyomásnak, könnyebben szab határokat. A mindennapi élet aktivitásaiban is nagyobb választási szabadságot él meg, hajlamosabb az érdeklődésének megfelelő tevékenységeket végezni.
Nyitott a tapasztalatok megélésére, kifejezetten érdeklődik a saját belső folyamatai iránt, legyenek azok pozitív vagy éppen negatív állapotok. Jóban van önmagával: helyén kezeli az esetleges hibázást, ahogy jobban bírja az építő jellegű kritikát is. Az ilyen ember egyedülléte inkább konstruktív magány, amit ő választ időnként, kompetens módon tudja kezelni, miközben izgalmas módon az összekapcsolódás élményét is megéli.
A növekedéshez mindig tér kell
Stephen Sideroff pszichológiai térnek nevezi azt a magányos állapotot, amikor jelen vagyunk az élményeinkben, hinni tudunk a tanulás lehetőségében. Szerinte a fejlődés kulcseleme, ha el tudjuk fogadni, hogy hol tartunk most, ha meg tudjuk engedni magunknak, hogy nem vagyunk tökéletesek. Attól, hogy elfogadjuk önmagunkat, még nem fogunk ellustulni vagy beletörődni a helyzetünkbe, hanem épp ellenkezőleg: több kapacitásunk lesz a fejlődésre. Ha viszont az ember leragad a hibáinál, vagy irreális elvárásai vannak önmagával szemben, könnyen menekülőre foghatja a dolgot. Az üldözött embert pedig nem a céljai, hanem a félelmei tartják mozgásban.
Ezért azt javasoljuk, hogy szoktasd magad az időnkénti egyedülléthez, emellett tartsd tiszteletben mások magány iránti igényét is. Lehet, hogy eleinte nehezen fog menni, ez teljesen természetes. De haladj apró lépésekben, fogadd el a helyzet kihívásait, higgy abban, hogy az egyedül töltött idő is teljes értékű idő. Aztán majd bele fogsz jönni, és megláthatod az igazságot Darvasi László szavaiban:
A magány rendre tanítja a lelket.
Egy idő után pedig nem kell embereket és tevékenységeket pajzsként használnod az egyedüllét ellen, hiszen nem menekülni fogsz, hanem megérkezni: haza, önmagadhoz. Persze ezután is lehetnek nehéz pillanatok, és legalább ennyire fontos, hogy a szeretteidhez is tudj fordulni támogatásért. De ha megtanultál jól bánni magaddal, akkor is el fogod tudni ringatni magad, ha épp senki nincs ott veled. Talán épp egy LGT-dalra.
