John Wooden nem volt rossz arc. Mondhatjuk inkább, hogy fantasztikus alakja volt az amerikai kosárlabdának, és úgy általában a sporttörténetnek. Ki sem férne ide az a számtalan bajnoki győzelem, elismerés és rekord, amit kosárlabdázó karrierje során, és később edzőként a csapatával elért. Játékosként és edzőként is a Hírességek Csarnokába választották, elsőként, de ez utána is csak három sportembernek sikerült. A UCLA kosárcsapata az ő irányítása alatt 12 év alatt 10-szer lett bajnok, hét éven keresztül megszakítás nélkül magukénak mondhatták ezt a címet. Ez olyan eredmény, aminek azóta sem járt a közelében egy csapat sem. A Westwood Csodája becenevét mégsem pusztán ezekért az eredményekért kapta, inkább azért, mert játékosai rajongtak érte. Híres volt azokról a rövid kis motiváló mondatairól, melyekkel azon nyomban összekapta, megrázta és szárnyalásra késztette játékosait.
Mostanában, szülőként sokat gondolkozom arról, hogyan lehet megfogalmazni, hogy mi a siker. Milyen útravalót érdemes adni a gyerekemnek, amit követve elégedett lehet, és elérheti azt, amire vágyik. Lenyűgöző látni, ahogy a gyerekfejben kezdenek felépülni a világ összefüggései, ahogy foglalkoztatja, hogy mitől lesz ő jó, sikeres, boldog. Néha tévúton jár, érzem én, hogy nem azon kellene paráznia, hogy nem ő olvas a leggyorsabban, vagy hogy csak 92% lett a matek. De akkor min? Hogyan lehet azt átadni egy gyereknek, hogy milyen irányt érdemes követnie az életben? És hogyan dolgozza fel a csalódásokat?
Egy ilyen beszélgetés után jött velem szembe John Wooden videója. A bölcs és kilencven felett is elképesztően gyors észjárású férfi arról beszél, hogy mit tart ő – a sporttörténelem egyik legsikeresebb embereként fontosnak. Mit adott át évtizedeken keresztül a tanítványainak, akik diákok, sportolók, és később már az üzleti élet nagyjai voltak. Gondolatait a múlt századból hozza magával, de én nagy örömmel mondom tovább a gyerekeimnek, és talán másnak is érdemes megismerkedni velük.
Tévúton jársz, ha másokkal hasonlítod össze magad
Wooden pályája kezdete a harmincas évek amerikai kapitalizmusában indult. Ott és akkor – nem lepne meg, ha azóta is így lennénk ezzel – az emberek értékét sikerben és pénzben mérték. Zavarta, hogy sportolóként csak akkor vagy valamire való, ha megnyerted a bajnokságot. Nem értette, hogy a szülők miért várják el a gyereküktől, hogy kiemelkedő legyen, mikor a legtöbb gyerek és felnőtt igazából átlagos teljesítményű. De ez nem kéne, hogy azt jelentse, hogy értéktelen. Édesapja gyerekkorában a kis Johnnak, és testvérének ezt tanította:
Ha találkozol valakivel, soha ne azt nézd, hogy miben vagy jobb nála. Egy dolgot figyelj: mit tudsz tőle tanulni.
Teljességgel kívül áll a hatóerőnkön, hogy a másik milyen. Simán lehet a másik ember erősebb vagy okosabb nálunk. Az viszont csak rajtunk áll, mit teszünk azért, hogy mi magunk jobbak legyünk és fejlődjünk. Ez az egy, amire hatni tudunk, és amivel foglalkoznunk érdemes. Ha a másikkal, az ő teljesítményével, vagy a legyőzésével foglalkozunk, az gátolni fog azokban a dolgokban, amikre van befolyásunk. Wooden mottója a sikerhez az, hogy a lelki békénket csak akkor találjuk meg, ha a legtöbbet, legjobbat adtuk, amire képesek voltunk. Ha kihozod magadból a legjobbat, és mindent megteszel azért, hogy a helyzetedből is kihozd a legjobbat, akkor sikeres vagy.
Ne siránkozz. Ne elégedetlenkedj. Ne keress kifogást.
A sikerhez, bárminek az eléréséhez türelem kell. Az Y-generációt szokás mostanában türelmetlennek tartani, Wooden rögtön rámutat, hogy már a harmincas évek fiataljai is ugyanígy türelmetlenek voltak. Változást akartak, azt, hogy a dolgok jobbra forduljanak, és az a jobb úgy legyen, ahogyan ők elképzelik. De a változás, a fejlődés nem két pillanat alatt történik meg, és a cél érdekében megint csak annyit tehetsz, amennyi éppen kitelik tőled. De ne tegyél kevesebbet. Ha beleteszed magad a helyzetekbe, a magad felelősségét nézed, akkor már hihetsz abban is, hogy a dolgok végül úgy fognak történni, ahogy lenniük kell. Ha a kudarc után felállsz és mész tovább, akkor megtalál a siker. Legfeljebb nem éppen úgy, ahogy eredetileg elképzelted.
Soha nem emlegette a győzelmet
Wooden edzőként nem hozta fel, hogy ki nyert. Az volt az elve, hogy a meccs után az öltözőbe betévedő idegen ne tudja megmondani, hogy nyert-e a csapat vagy sem. Az a meccs volt jó, ahol mindent beleadtunk, és mindenki a lehető legjobban játszott; és az a meccs volt rossz, ahol ez nem történt meg. Még ha nyert is a csapat végül. Arra tanította a játékosokat, hogy legyenek büszkék magukra minden alkalommal, amikor jól játszottak, az eredményt meg engedjék el. A pontszám az lett, aminek lennie kellett – de a játékkal elégedettek lehetnek. Az eredmény mellékhatás, nem a cél maga.
Tiszteld az időt
Volt még néhány alapelv, amiket betartatott. Némelyiknek a szigorúságán már kedélyesen mosolyog csak – az idővel kapcsolatos szabálya viszont nagyon fontos lehet. Ne késs, és ne kívánj meg több időt másoktól, mint amiben megállapodtatok. Ha egy edzés kétórás, akkor ne tartsd két és negyed óráig. Csak frusztrációt, rosszkedvet és morgást szül, ha tovább kell maradni. Az ember az adott dologra, esetében a kosáredzésre szánja életének egy bizonyos százalékát, de más dolgok is vannak az életben, és ezt tartsd tiszteletben. Neked éppen úgy van családod vagy esti programod, mint másnak. Akkor tudsz teljes valódban ott lenni valahol, és mindent beletenni, ha az az elhatározásod szerint zajlik, és nem mástól veszi el az időt. (De jó lenne, ha ez a gondolat is terjedni kezdeni mostanában!)
A szerelmet is komolyan vette
Wooden életének száz éve alatt képes volt arra az alázatra és elkötelezettségre példaként állni, amit tanított. Feleségével ötven évig élt házasságban. Az asszony halála után, huszonöt éven keresztül minden hónap 21-én, felesége halála napján ellátogatott a sírjához és írt egy szerelmes levelet neki. John Wooden ma lenne 108 éves.
