A passzív-agresszív emberek tragédiája, hogy nem tudnak kiállni magukért. Az olyan helyzetekben ezért, ahol saját érdekeiket kellene képviselniük, passzív ellenállást tanúsítanak. – írtam majd’ egy évvel ezelőtt a passzív agresszió gyökereit és az ilyen típusú viselkedés „kezelési” lehetőségeit bemutató cikkemben.
A passzív-agresszív ember nem hisz a konfrontációban. Pontosabban abban hisz, hogy ha nyíltan szembe kell szegülnie a másikkal, abban alul fog maradni, veszíteni fog, nem fog tudni érvényt szerezni a saját érdekeinek. A passzív-agresszív ember ezért rejtett eszközökkel, bűntudatkeltéssel , provokációval, ellenállással, intrikákkal igyekszik képviselni a maga akaratát. A gyermekkori élményeken és a családban látott viselkedésmintákon túl úgy tűnik azonban, ezt a stratégiát társadalmi szintről, történelmi távlatokból is visszaigazolódni látjuk. A ’48-as forradalom apropóján visszatekintve talán nem túlzás kijelenteni: a passzív agresszió igazi hungarikum. Vagy ahogy Babits Mihály fogalmaz: A „passzív rezisztencia” igazi magyar életforma.
Ami fent, az van lent
A jobbára Deák Ferenc személyéhez kötött passzív ellenállás eszméje a történettudósok szerint persze jóval mélyebbre ereszti gyökereit a múlt feneketlennek is mondható mélységes mély kútjába. Fontos látni azt is, hogy a forradalom leverése utáni időszak passzív-agresszív programja méreteit és kidolgozottságát tekintve valójában még csak mozgalomnak sem nevezhető. A történelem szemszögéből Deák programja sokkal inkább egy legenda, pszichológiai szempontból azonban éppen ez a legfontosabb. Hogy milyen legendáink vannak. A lélektan kérdése ezzel kapcsolatban ugyanis nem az, hogy mi is történt valójában, hanem az, hogy mit is takar az ember identitásának az a szelete, amit egy nemzettel való azonosulás jelent a számára. Ebből a szempontból pedig a legenda egy teljes értékű – lélektani – valóság.
Hogy lélektani örökségünk e részét jobban megérthessük, érdemes elolvasni Deák kortársának, Hőke Lajosnak szemléletes összefoglalását a helyzetről:
A magyar nemzet az osztrák hatalom előtt „meghajlik, [...], de nem enged, eltüri őt egy ideig, de felsőségét nyiltan el nem ismeri, hivatalt – aki csak teheti – nem vállal, s rabszolgává aljasodó rendszerének állandósítását elő nem mozdítja. A gazdag főúr és jómódu nemes, az értelmi kereset emberei és a polgár elhatározták, hogy az adót nem fizetik, míg végrehajtó nem jő rájuk. A katonaságnak csak azt szolgáltatják ki, a mit elkerülni nem lehet. A fuvarral késnek [...] A német nyelv értését megtagadják [...] Vagyonát, jövedelmét, keresetét, senki, úgy amint van, be nem vallja. Ha felvilágosítást kérnek tőle, nem tudom-mal felel; ha személyekről tudakozódnak, nem ismerem-mel, ha tényekről, nem láttam-mal. [...] Ne érezze magát az osztrák otthon sehol, soha, semmiben. Legyen s maradjon idegen e földön, ne szeresse senki. A társaságok ne fogadják be. A családok és házak küszöbei legyenek elzárva előttük. A nők ne bocsássák közelükbe, a férfiak ne barátkozzanak, ne mulassanak velök. Legyenek olyanok, mint a pestises, a kit mindenki kerül, a kitől minden fél. [...] Őrizze meg minden magyar legbensőbb szentélyében: »ezek voltak legjobbjaink legyilkolói«”.
A passzív ellenállás direktívája tehát nem pusztán a hatalomhoz való viszonyulás mikéntjéről, de a konkrét teendőkről is részletes útmutatásként szolgál. Egy ilyen példa, egy ilyen viselkedésmodell azonban nem csak a politikában vagy a társadalomban, de a mindennapokban is érvényesülhet. Minden olyan helyzetben, ahol az ember magánál nagyobb hatalommal bíró vagy erősebb másik féllel áll szemben (akár egy munkahelyen vagy egy párkapcsolatban) lesz ugyanis egy minta, ami szerint viselkedni lehet, ahogy a helyzettel meg lehet birkózni, ahogy érdekeinket érvényesíteni lehet. Ez pedig a passzív ellenállás, a passzív agresszió.
Koccintottál-e sörrel 1999. október 7-én?
De ennek már több mint százötven éve, hogy jön ez a 21. század mindennapjaiba? Sokan ráadásul talán épp azon a töriórán voltak influenzával otthon, amikor ezeket vették, és nem is hallottak még a passzív rezisztenciáról. Hogyan lenne hatással ez az egész az ő életükre? Nos, a helyzet sajnos nem ilyen egyszerű.
Lélektani szempontból a passzív-agresszív viselkedés legerősebben kétségkívül a gyermekkori élményekhez köthető. A negatív érzések kifejezését tiltó családi légkör vagy egy bántalmazó szülő például lehetetlenné teszi a nyílt konfliktus felvállalását, és nyilvánvalóan kerülőutakra kényszerít. A passzív-agresszív szülő ezen kívül minden bizonnyal erősebb példakép, mint a '49 utáni magyar politika bármely szereplője. Csakhogy a gyermekkori környezet - úgy a család, mint az intézményes szocializáció színterei (óvoda, iskola, sportegyesület stb.) – a mindenkori társadalomba beágyazottan élnek. Ha például azt kérdezed, miért több a passzív-agresszív nő, mint a passzív-agresszív férfi, az már jórészt társadalmi-kulturális kérdés: sokat számít, mennyire engedjük lányainknak, és mennyire engedjük fiainknak, hogy nyíltan kifejezzék haragjukat.
A társadalom azonban ugyancsak a maga történetiségében létezik. Hogy a passzív-agresszív sémák mennyire szerves részei ennek a történetiségnek, elég csak a másik nagy forradalomra, 1956-ra gondolni:
– írja 1956 november 4-i kiáltványában Bibó István.
A passzív-agresszív viselkedés mint séma tehát visszatérően megjelenik eddigi történelmünk során. Rendre ez volt ugyanis a válaszunk az elnyomottság az eszköztelenség, az erőtlenség és kiszolgáltatottság állapotaiban. Mi így tanultunk rá: a nyílt szembeszegülés leverései által. Mindezt azonban maga Bibó is „csak kezdetként és átvészelésként” tekintette értéknek, Gandhi pedig – szemben a mozgalma alapjának tekintett szatjágrahával – a „gyengék fegyverének” titulálta. Mégis úgy tűnik, a passzív-agressziónak nagyon is mély és még inkább szerteágazó gyökere van a kultúránkban:
„Ámbár a magyar kétségkívül türelmes nép [...]. Türelmes mert nem hajlamos a cselekvésre. Még lázadása sem annyira cselekvés, mint inkább ellenállás. [...] De a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. [...] Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia.” – írja Babits.
Ahogy pedig egyéni szinten sem a gyermeki agresszió következetes, kemény megtorlása az egyetlen út ahhoz, hogy az ember magáévá tegye a passzív-agresszív stratégiákat, úgy Gandhi példája jól mutatja: társadalmi-történeti szinten sem feltétlenül van ez így. Ha azonban egy kultúrának egy jól meghatározható viselkedésminta, séma, vagy attitűd ennyire szerves része lehet, jó esély van rá, hogy a mindennapok szintjén is gyakrabban találkozhatunk vele. Akár kollektív, akár egyéni szinten.
