Nem szeretem a riogatásokat. Kifejezetten idegesít, amikor az Y generációt, vagy a mai gyerekek ilyen-olyan képességeit vagy hiányosságait szidják, vagy a mai szülők nevelési csődjéről beszélnek. Nem mondom, hogy a felsorolt problémáknak nincs alapjuk, csak a katasztrófa-hangulatot tartom túlzásnak. Minden kornak megvannak a maga jellemzői és nehézségei, és azt, hogy a mai fiatalok a vesztükbe rohannak, és régen minden jobb volt – körülbelül kétezer évvel ezelőtt írták le először.
Nálam valamennyire ide kapcsolódnak a jaj, a social media milyen addiktív, korunk új drogja, ami ellehetetleníti a valódi kapcsolatokat, elsivárosítja a lelkünket témájú cikkek is. Másrészt viszont tényleg érdemes foglalkozni azzal, hogyan változtatja meg az életet, és hogyan hat a szabadságunkra, autonómiánkra, hogy elképzelhetetlen mennyiségű információt adunk ki magunkról önként és dalolva.
A 21. század kihívása az emberiség számára az, hogy hogyan élünk majd úgy, hogy mások jobban ismernek minket, mint mi saját magunkat
– írja Simon McCarthy-Jones, a dublini Trinity College klinikai és neuropszichológia professzora a Daily Mailen. Az egészséges emberek olyan életre törekednek, amiben maguk döntik el, mit tesznek, mi a jó nekik, és szeretik remélni, hogy ellenállnak a manipulációnak. Ehhez első lépésként az szükséges, hogy jól ismerjék önmagukat, megfelelő önismeretük legyen. Mindez nehézségekbe ütközik onnantól kezdve, hogy fenn vannak egy közösségi oldalon. Ugyanis ezek az oldalak egyre jobban kezdik megismerni a használóikat, és emellett egyre aktívabban formálják, hogy ők mit ismernek meg a világból.
Amikor Balatonfüreden, az útitársam telefonján beírom a gps-be, hogy Baricska csárda, majd két nap múlva, már Budapesten, az otthon hagyott gépemen a Facebook első hirdetése a Baricska csárda – az fura. Kicsit hátborzongató. De felismerem, hogy igen, hirdetési algoritmus, nem változtat az életemen. De nyilvánvalóan rengeteg olyan tartalmat látok, amit kikövetkezettek „belőlem”, és amiről nem ismerem fel, hogy ez nem a világ, csak annak a gép által rám szabott kis véleményszelete (a visszhang szoba).
Mi tud rólam a Facebook, és mi alapján tudja azt?
A közösségi oldalakon like-okban, posztolásokban, követésekben megjelenő aktivitásaink adják a digitális lábnyomunkat. És ez a digitális lábnyom meglepően (rémisztően?) jó következtetésekre adhat okot demográfiai adatainkról, de sokkal intimebb dolgainkról, vagy akár a személyiségünkről is. Több mint nyolcvanezer ember vett részt abban, hogy a like-jai alapján megítéljék a személyiségét, és azt, hogy várhatóan mi fog vele történni, például fog-e drogot használni, kire fog szavazni, és hogy alakul majd az egészsége. Ugyanezeket megkérdezték az adott emberek barátaitól is: tehát arra kérték a barátokat, hogy jellemezzék az illetőt.
A like-ok alapján adott jellemzés sokkal inkább összecsenget a valós személyiséggel, mint amiket a barátok mondtak; és a jövőbeli eseményeket pedig a gép jobban jósolta be, mint maga az adott ember. A nemrég tartott HRPWR-konferencián (összefoglaló itt) például bemutatták a Cambridge-i Egyetem eszközét, mely klasszikus személyiségtipológiát készít, és az IQ-t is bejósolja a digitális lábnyom alapján. Ami akár alapja lehet a jövőben a munkahelyi kiválasztási folyamatoknak is. Itt bárki ki is próbálhatja, bár azt hiszem, a magyar lájkolnivalókkal még nincs tisztában az adatbázis, így csak a nemzetközi lájkjaid alapján számol, és ha abból nincs sok (mint például nekem,) akkor téged is kihozhat androgün festőművésznek (mint engem), amitől még nem lesz az az érzésed, hogy hú, de ismernek (hacsak, velem ellentétben, nem vagy androgün festőművész).
Nehéz megőrizni a szabadságod
Ugye, az a probléma azzal, hogy ha igazán megismernek téged, a vágyaidat, a legbensőbb titkaidat – akkor sokkal erősebben befolyásolhatnak. Nehéz szabadon döntened arról, hogy milyen véleményt alakítasz ki valamiről, vagy hogy hova mész hétvégén ebédelni, akkor, ha úgy kapod az információkat, hogy azok biztosan hassanak rád. Persze el lehet dönteni, hogy függetleníteni fogom a gondolkodásomat és döntéseimet a közösségi oldalaktól, de nem könnyű ezt megtenni. Miért van az, hogy bár tudjuk, hogy túl sok információt osztunk meg magunkról, és tudjuk, hogy felesleges egy nap többször megnézni a közösségi oldalakat, mégis csináljuk?
Meghekkelik az embert
Azért olyan nehéz lekattanni mondjuk a Facebookról, vagy bármely más közösségimédia-oldalról, mert a működésük az ember gyengeségére alapoz. Sean Parker, a Facebook korábbi elnöke szépen elmondja, hogyan. Ezeknek az oldalaknak az a céljuk, hogy az idődből, és a tudatos figyelmedből minél többet ők használhassanak. Ehhez az kell, hogy időről időre adjon az oldal olyan ingerlöketet, ami az emberi agyban dopamint termel, vagyis örömet, megerősítést okoz. Az ember, minden ember, elgyengül attól, ha a személyével kapcsolatban valami pozitív dolgot hall. Ha egy kitett posztját, fényképét lájkolják, az a személyével kapcsolatos pozitív információ, amit jutalomnak értékel az agya, ami arra sarkallja, hogy újabbakat tegyen ki, hogy újabb megerősítést, lájkot kapjon. Sean Parker azt mondja, hogy ők Mark Zuckenberggel eredetileg és a lelkük mélyén hekkerek. A hekkerek a rendszerek sérülékenységét keresik, a gyenge pontokon tudják átvenni az irányítást. Itt is éppen ezt csinálták, teljesen tudatosan hekkelték meg az ember pszichológiai rendszerét.
Tisztában voltunk vele, hogy mit csinálunk. Mégis megcsináltuk.
Az embernek szükségletei adják a gyenge pontjait
Az embernek alapvető szükséglete, hogy tartozzon valahova, hogyan legyen társadalmi státusza. Éppen emiatt tud a személyének említése pozitív megerősítő lenni. Pontosan ugyanúgy működik, mint a kutyáknál, egereknél a jutalomfalat. Minden velünk kapcsolatos információ érdekel minket. Ha egy zajos teremben beszélgetsz valakivel, és a háttérben felhangzik a neved, azonnal felkapod a fejed. A megítélésünkkel, társadalmi elfogadottsággal kapcsolatos információk hatalmas súllyal esnek latba az információözönben. Már egy épphogy egyéves gyerek is tisztában van azzal, hogy van olyan, hogy domináns és alárendelt, érzékeny a társas státuszra. A közösségimédia-oldalak pedig szórják a saját társas státuszunkkal kapcsolatos információkat, megerősítéséket. Minél nagyobb az igénye valakinek arra, hogy tartozzon valahova, hogy népszerű legyen, annál jobban ki van hegyezve a személyével kapcsolatos információkra a figyelme, és annál ellenállhatatlanabbnak tartja a közösségi oldalak csábítását.
Pont, mint a szerencsejáték
A szerencsejáték azért addiktív, azért szoknak rá az emberek, mert nem lehet kiszámítani, hogy éppen nyerni fog-e vagy veszíteni. Ez a részleges megerősítés, amit Skinner már az ötvenes években leírt. A pozitív megerősítés az, hogy a kísérleti egér megtanulja, ha megnyom egy gombot, akkor kap egy jutalomfalatot (akit érdekelnek a pszichológiai szakszavak: ez az operáns kondicionálás). Így az egér szépen nyomkodja is a gombot, bár egyre csökkenő sűrűséggel, ahogy jóllakik. Skinner azt vette észre, hogy ha az adott gomb nem mindig ad jutalomfalatot, csak mondjuk, az esetek 20 százalékában, és nem szabályosan ismétlődve, hanem random, akkor a kísérleti állat fejvesztve nyomkodja a gombot, mániákussá válik.
Ha felmész a Facebookra, nem tudhatod, hogy éppen kapsz-e valami információt magadról, lájkolták-e a képedet vagy sem. Ha látod, hogy van két értesítésed, rákattintasz, hátha azt mutatja, hogy valaki hozzászólt ahhoz, amit tegnap feltettél, vagy megjelölt téged a saját posztjában. Pedig az esetek nagy részében arról jön értesítés, hogy egy téged közepesen érdeklő csoportban, egy számodra ismeretlen ember feltett egy képet (hiába kapcsoltad ki az értesítéseket arról a csoportról). Mikor már éppen eleged lenne ebből, és azt mondanád, hogy kit érdekel, nem fogom megnézni az értesítéseket, akkor megint egy olyan jön, hogy azt kommentelték a képed alá, hogy de irigyellek, menő vagy, hogy ilyen szép helyen nyaralsz, találkozzunk, ha hazajöttél. Ezzel a közösségi oldal létrehozza azt az abbahagyhatatlanságot, amit a kísérleti állatok éreztek a csak néha jutalomfalatot adó gombokkal kapcsolatban.
Így épülnek be a közösségi oldalak a viselkedésed irányításába, és így érik el azt, hogy tényleg önként add át életed fontos információit, hogy ezáltal még személyre-szabottabban tudjanak célozni rád azzal, amit a világból neked mutatni akarnak. Lehet-e, kell-e ez ellen tenni valamit? Majd a jövő megmutatja – talán nem túl későn.
