Charles Manson halálhíre nem csak a külföldi, de a hazai sajtóban is stabil címlapsztori volt, mi több, a legtöbb oldal egy rövid életrajzot is közölt a 83 évesen elhunyt tömeggyilkos-szektavezérről. Annak ellenére, hogy életének mintegy kétharmadát a rácsok mögött töltötte, Mansonból híres ember lett, mondhatni legendává vált. Volt már a Rolling Stone magazin címlapján, Axl Rose pólóján, Marilyn Manson nevében, karaktere filmeken, rajzfilmsorozatokban is megjelent. Ismertsége, népszerűsége korántsem számít azonban meglepő jelenségnek: Ted Bundy, a Zodiákus gyilkos vagy éppen Jeffrey Dahmer neve is bárkinek ismerősen csenghet. Jobban belegondolva furcsának tűnhet ugyanakkor, hogy egyes bűnözők társadalmunk kultikus figuráivá növik ki magukat.
Kontroll
Ahogy Abraham Maslow piramisában is láthatjuk, az ember egyik legalapvetőbb szükséglete a biztonság. Igényeink ebben túlmutatnak azonban a fizikai védettségen, lelki értelemben a biztonság a világ megértésére, a dolgok irányíthatóságára vonatkozik. Azt akarjuk érezni, hogy az élet dolgai kiszámíthatók és bejósolhatók, a világ jól meghatározható törvényszerűségek szerint működik, melyeket képesek vagyunk befolyásolni vagy elkerülni. A légkörfizika megértése kiszámíthatóvá teszi például az eső vagy a hurrikán közeledtét, melyeket így el tudunk kerülni, fel tudunk rájuk készülni. Ugyanígy, a bűnözők megértésétől is azt reméljük: ha képesek vagyunk viselkedésüket értelmezni, kiszámíthatóvá válnak, így megúszhatjuk, hogy áldozattá váljunk.
A létünket vagy biztonságunkat fenyegető, bejósolhatatlan erők ezzel szemben óriási stresszt okoznak, amivel – lelki egészségünk megóvása érdekében - kezdenünk kell valamit. A világ jelenségeit például tudományos módszerekkel kutatjuk, hogy kontrollunk legyen felettük. Vagy szisztematikus vizsgálat nélkül egyszerűbb hiedelmeket, babonákat gyártunk róluk, mert a lelki békéhez még az is hozzásegít, ha legalább úgy érezzük, hogy az adott dolog a mi irányításunk alatt áll.
Érdekesek, izgalmasak
A bűnözőket azonban sokszor nehéz megérteni. Mi visz rá valakit, hogy olyan dolgokat tegyen áldozataival, mint mondjuk Jeffrey Dahmer? Scott Bonn amerikai kriminológus szerint a sorozatgyilkosok például hat főbb szempont alapján válnak érdekessé a közvélemény számára:
- Olyan dogot követnek el, ami valami miatt kiemelkedik a bűnügyi tudósításokból. Lehet ez a gyilkosságok magas száma, feltűnő brutalitása vagy más típusú extremitása.
- Következetlenül támadnak, mely a kiszámíthatatlanság erősítésével azt az üzenetet hordozza: bárki, bármikor áldozattá válhat.
- Hosszú időn keresztül rendszeresen ölnek, nem hirtelen felindulásból, ahogy az emberek többsége gondolná.
- Tetteik mögött értehetetlen motívumok húzódnak: féltékenység, harag, nyereségvágy helyett valamilyen teljesen random okból követik el a bűncselekményeket.
- A gyilkosságok hátborzongatóak, izgalmasak, ezáltal érdekesek. A folyamat hasonló a thrillerektől a hullámvasutakig számtalan formában megjelenő borzongás-ijedtség élményéhez. Ezek a biztonság élményéből való pillanatnyi kiszakadás rémületére, és a védettségbe való visszatérés megkönnyebbülésére építenek.
- A bűntettek olyan alapvető emberi érzelmeket szólítanak meg, amilyen a félelem, a vágy és a harag.
Utóbbi szempont az érdekességen túl a társadalom tagjainak személyes érintettségére is vonatkozik. A gyilkosokkal azonosulva meg lehet ugyanis élni mindazokat az indulatokat, melyeket a valóságban nem. Meg tudnám fojtani egy kanál vízben – mondjuk – a bűnöző viszont meg is teszi. És persze a hatalom: ”Érzed, ahogy az utolsó lélegzet elhagyja testüket. A szemükbe nézel. Ebben a szituációban az ember Istennek érzi magát.” – mondta egyszer a sorozatgyilkos Ted Bundy.
Nehéz gyerekkora volt
A megértés igénye érdeklődést szül, az érdeklődés pedig keresletet teremt a média számára, nem csoda tehát, hogy a nagy figyelemmel kísért bűnesetek elkövetőiről igen gyakran nem csak a híradókban, de a különféle magazinműsorokban is hallani. A média és a társadalom együtt keresik ilyenkor a választ arra, hogyan és miért lett az illető azzá, aki, miért tett olyan dolgokat, amiket megtett. Portrékat, riportokat olvashatunk az illetőről, interjúkat hallgathatunk vele. Miközben azonban egyre több energiát fektetünk abba, hogy megértsük őt, egyre inkább az ő szempontjai mentén kezdjük el látni a történteket. Karaktere egyre közelebbivé válik, egyre inkább felismerjük: ő is ember. Annál inkább így van ez, minél több kifejezetten emberi vonására, szerethető tulajdonságára derül fény, minél több azonosulási lehetőséget kínál vele a média által kialakított kép.
Hazai kriminálcelebünk, a Viszkis rabló esetében például kezdetben az a hír járta, hogy azért sikerült elkapni, mert menekülés előtt még hazament a kutyájáért, akit nem akart egyedül hagyni, manapság pedig elsősorban jó útra téréséről és a fazekasmesterség műveléséről szólnak a vele kapcsolatos anyagok. Életéről időközben két könyv is napvilágot látott, a róla szóló film bemutatója pedig épp e héten esedékes.
Egy ember halála tragédia. Millióké statisztika.
Amennyire pedig belelátunk Ambrus Attila gyermekkorába, belső küzdelmeibe, amennyire közel kerülhetünk az ő világához, annyira nem hallunk semmit az áldozatokról. Hogy hogy ült le a pult mögé élete hátralévő részében a Grassalkovich utcai OTP alkalmazottja, akit a rablás során megütött egy pisztollyal, hogy hogy ment haza a családjához aznap a biztonsági őr, akitől elvette a fegyverét, hogy milyen traumákkal küzdenek ma mindazok, akik abban a harminc bankban, postán és utazási irodában dolgoztak, ahol a rablásokat elkövette. Az elkövető megértésére irányuló törekvés így összemossa a történet egyes szintjeit, névtelenné és személytelenné téve az áldozatokat. Azonosulási lehetőséget csak az egyik féllel kapunk.
Lélektani értelemben persze nincs is más választásunk. Hihetjük, hogy a viszkis rabló (vagy bárki más) egy különleges ember, akit mindezek után is alig van szívünk elítélni. Vagy hihetjük, hogy egy teljesen közönséges bűnöző, aki kétszer-háromszor is betört ugyanoda, mégsem kapták el. Vagyis egy veszélyes valaki, akitől a rendőrség képtelen minket megvédeni. Ez azonban éppoly kiszolgáltatott helyzet, mint azt állítani: bármelyikünk és bármelyikünk rokonai is bármikor válhatnak szexuális zaklatás vagy bántalmazás áldozataivá. Hőst csinálni az elkövetőből ezért gyakorlatilag ugyanaz a folyamat, mint hibást, bűnöst csinálni az áldozatból: a szembenézésnek és a kiszolgáltatottság érzésének elkerülése.
Az elkövetők belső működése megértésének természetesen éppúgy megvan a helye, ahogy az áldozattá válás elkerülésének is. A dolog onnantól jelent problémát, ha a bűnmegelőzés kérdését az áldozatok felől közelítjük meg, a bűnesetek társadalmi szintű feldolgozásában pedig az elkövetők szempontjai kerülnek előtérbe.
