Párkapcsolatban élni jó. Pontosabban jó párkapcsolatban jó élni. A boldogságkutatásokból ma már tisztán látszik , hogy az egyetlen dolog, ami igazán számít az életben, ami végső soron a boldogságot hordozza, az nem más, mint a szeretet és a meleg, intimitást is kielégítő kapcsolatok.
Nyilván rengeteg dolgon múlik, hogy képesek vagyunk-e ilyen párkapcsolatok kialakítására . De ami alapvetően meghatározza a párkapcsolataink jellegét, dinamikáját, az a szüleinkkel, pontosabban az elsődleges gondozónkkal való viszonyunk. Hogy mi köze van a szüleinkkel való kapcsolatunknak a szerelemhez, a szexhez?
Rengeteg.
A szülőkhöz való kötődés adja meg ugyanis az alapját annak, ahogy életünk hátralévő időszakában viszonyulunk emberi kapcsolatainkhoz: önmagunkhoz és a másikhoz.
A szülőkkel kezdődik minden
A csecsemők kapcsolódási igénnyel születnek, túlélésük a szülőtől, gondozótól függ, akinél ösztönösen közelséget, támogatást, védelmet, gondoskodást keresnek. Ha a szülő nyitott, érzékeny és a gyerek valós igényeire reagál, a gyerek szeretve érzi magát, biztonságban. Ez a szeretet és biztonság lesz az alapja annak, hogy bátran fedezze fel a környezetét. Ha azonban a szülő nem a gyerek tényleges igényeit látja, elérhetetlen, elutasító, vagy bántalmazó, az a gyerek számára bizonytalansággal, szorongással jár. Így nem talál biztonságos bázist ahhoz, hogy autonómiája kibontakozzon.
Ebben a korai időszakban a szülő viselkedéséből a csecsemő azt tanulja meg, hogy ő maga mennyire számít, mennyire fontos a másiknak, mennyire szerethető. És ezzel együtt azt is, hogy a mindenkori másik (a szülő vagy a későbbi partner) mennyire megbízható, kiszámítható. Korai tapasztalataink adják tehát önértékelésünk magját, és az alapsémáját annak, ahogy kapcsolatainkban másokhoz viszonyulunk.
Ennek persze nem vagyunk tudatában, sokszor megfogalmazni sem tudjuk, mégis a személyiségünk legmélyebb rétegeit adja, a másokhoz és magunkhoz való viszonyulásunk alapját képzi. A kezdeti tapasztalat olyan alapigazságként épül be a lelkünkbe, mint az, hogy az ég kék, az eső meg nedves. Erre építünk aztán a későbbi emberi kapcsolatainkban, ez adja a barátkozás, a párkapcsolat, a saját szülői létünk alapját. A bennünk élő kép idővel lassan árnyalódik, ahogy megtanuljuk azt is, hogy az eső sem mindig ugyanolyan, hogy létezik kellemes nyári zápor és jégeső.
Mégis, ez a kezdeti kötődési stílus lesz az, ami később alapjaiban befolyásolja, ahogyan legszorosabb kapcsolatainkban érzünk. Innen ered az is, mennyire szorongunk, hogy látjuk magunkat, és hogyan a másikat, mennyire engedjük őt közel. A gyerekkori és felnőttkori kötődésben egyaránt biztonságot nyújt a másik közelsége, az ha a másik elérhető, mindkettőben jelen van az intimitás, a testi kapcsolat, mindkettőben megosztjuk a másikkal felfedezéseinket. A hasonlóság mellett persze különbségek is vannak: a felnőttkori kötődés szerkezete összetettebb, a gondoskodás kölcsönös, és jelen van a szexualitás is.
Hogyan kötődünk?
A kötődéskutatásokból tudjuk, hogy a gyerekkorban látott kötődési stílusok felnőttkorban is azonosíthatóak. A bizonságosan kötődő ember, aki önmagáról és másokról is pozitív képet alakított ki, érzelmileg könnyen kerül közel partneréhez, kényelmes számára, ha függ vagy tőle függnek, nem aggódik, hogy egyedül marad, vagy környezete nem fogadja el.
A bizonytalan kötődés egyik fajtája az elárasztott típus. Ők negatívan gondolkodnak magukról, úgy érzik, mély intimitásra törekednek másokkal, mások azonban vonakodnak annyira közel kerülni hozzájuk, amennyire szeretnék. Közeli kapcsolatok nélkül nem érzik jól magukat, és aggódnak, hogy mások nem értékelik őket annyira, mint ők a másikat. Egy másik típusba tartozók, az elutasítók magukról pozitívan, másokról negatívan gondolkodnak, közeli kapcsolatok nélkül is jól érzik magukat. Fontos számukra, hogy függetlennek és önállónak érezzék magukat, és jobban szeretik, ha nem függnek másoktól, és mások se függnek tőlük. A félelemteli típus kényelmetlenül érzi magát, ha közel kerül másokhoz. Szeretne közeli kapcsolatokat, de nehezen bízik meg partnereiben, vagy nehezen függ tőlük. Aggódik, hogy megsérülhet, ha túl közel enged magához valakit.
Azt, hogy melyik típusba tartozunk, nehéz megmondani. A kutatások tapasztalatai szerint ugyanis az, amit hiszünk, amit tudatosan gondolunk magunkról sokszor gyökeresen ellentmond annak, ahogyan valóban viselkedünk a kapcsolatainkban. Ha azonban igyekszünk odafigyelni arra, hogy érezzük magunkat a párkapcsolatainkban, hogyan viszonyulunk a másikhoz, mennyire kényelmes őt közel engednünk, mit érzünk, ha nincs velünk, hogy állunk a hűtlenség és a féltékenység kérdésével, és hogyan viseljük a szakítást, akkor sokat tanulhatunk nemcsak a múltunkról, de arról is, hogy működünk a párkapcsolatunkban, és mit várhatunk magunktól a jövőben.
