Láttam már idős embereket elvörösödni egy hetven évvel korábbi sértés miatt - írja Douwe Draaisma, holland pszichológus az emberi emlékezetről írott egyik könyvében. A szégyen, a megaláztatás úgy tűnik, minden másnál erősebben rögzülő emléknyomok. A felidézés pedig évekkel, évtizedekkel később ugyanúgy előhozza az arcpírt, az erős szívverést, a szorongás érzését, mint annak idején maga az élmény.
A tested is emlékszik
Volt már az életedben olyan pillanat, amikor úgy érezted, bár megnyílna és elnyelne a Föld? Hogy úgy érezted bárcsak elbújhatnál, elrohanhatnál, kimenekülhetnél a helyzetből, amiben ennyire megalázva érzed magad? Szinte biztosan van ilyen emléked, és ha adsz magadnak egy percet, hogy teljesen felidézd, ugyanazokat az érzéseket fogod tapasztalni, ugyanazokat a testi reakciókat érezheted magadon. A részletes felidézés sok más esetben is lehet könnyű, az érzelmi újraélés azonban csak a sérelmeknél, a szégyennél ennyire erős. Próbálj emlékezni például, hogy hol voltál, mit csináltál 2001 szeptember 11-én, amikor megtudtad, hogy két repülőgép csapódott a World Trade Center ikertornyaiba. A meglepetés és a megdöbbenés olyan erős emlékké (vakuemlékké) teszi ezt a pillanatot, amit általában részletesen fel tudunk idézni, ezzel egyidőben azonban testérzeteink nem elevenednek már fel.
Kívülről látod magad
A szégyen egy úgynevezett másodlagos érzelem, ami annyit jelent, hogy minden esetben van valaki, aki előtt szégyelljük, akinek a szemével látjuk, elítéljük magunkat. Aki elől el akarunk bújni megalázottságunkban. Nem véletlen, hogy a megszégyenülés pillanatában úgy érezzük, hogy az összes tekintet ránk szegeződik. A szemekben pedig azt látjuk, azt véljük látni, amitől a leginkább tartunk. Mintha mindenki figyelne, sőt, elutasítana minket. Az elutasítottság pedig az egyik a legmélyebb emberi fájdalom, mely a végső magunkra utaltság és kiszolgáltatottság ősi érzését hordozza.
Annak idején akit a többiek elutasítottak, akit a közösség kizárt magából, az nem tudott utódot nemzeni, az éhen halt, vagy leölték a ragadozók. Akit elutasítottak, az lényegében halott volt. Ennek félelme pedig ott van a zsigereinkben, az összeszoruló gyomrunkban, a fejünkbe szökő vérben, és ezt érezzük magunkon a mások tekintetében is. Mindez egy évtizedeken át is megmaradó érzelmi lenyomatot hagy. Egyúttal azonban egy emlékképként is rögzül, melyben kívülről, a többiek szemében látjuk magunkat. Vannak ők mind és vagyunk mi, végtelenül egyedül. Ott, abban a megalázó jelenetben.
Felszakadó sebek
Az ilyen és ehhez hasonló élmények és sérülések éppen ezért évekkel később is ott lehetnek a mindennapjainkban. Sokkal érzékenyebbek vagyunk minden olyan dologra, ami előhív bennünk egy-egy ilyen fájdalmas, megalázó emléket, hiszen ez borzasztó nehéz érzelmeket hoz magával. Ha valakit például a testével kapcsolatosan sok megaláztatás ért, sokszor szégyelli a meztelenséget, kényelmetlenül érzi magát a testi intimitásban. Akit korábban kigúnyoltak azért, mert szegény volt, kellemetlenül érezheti magát az anyagiakról szóló egyezkedésekben, és próbálja azokból kivonni magát, vagy éppen óriási védőfalat épít maga köré különböző luxuscikkekből. A legtöbben egyszerűen igyekeznek elkerülni, hogy ezek a sebek újra fájjanak, és sokszor ennek a lavírozásnak a foglyai. A gyógyuláshoz azonban fontos, hogy önismeretet szerezzünk, rálátást arra, ami bennünk él a múltból. A seb nem magától gyógyul, hanem gyógyítani kell. A jelenből kell biztonságot adnunk a bennünk élő sértett, megalázott önmagunknak. Ez történik egy terápiás folyamatban.
Bármilyen fájdalmasak, bármennyire mélyre temettük is őket, régi sebeink ma, a jelenben is sérülékenyebbé tehetnek minket. Minden begyógyult sebbel azonban magabiztosabbak, oldottabbak, felszabadultabbak lehetünk az életünkben, emberként, szülőként, partnerként, gyerekként.
