Közös kerekasztal-beszélgetést tartott a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete és a Magyar Nők Szövetsége. A találkozón ezúttal nemcsak a szexmunkásokat támogató aktivisták beszéltek, hanem a magukat szexmunkásnak valló nők és férfiak is felszólaltak. A panel fókuszában a szexmunka dekriminalizációja állt, amelyet az Amnesty International pár hónappal ezelőtt hatályba lépő, új irányelve is szorgalmaz.
A Budapest Pride nem kért belőlük
A kerekasztal-beszélgetést a Budapest Pride hivatalos megnyitója előtt egy nappal tartották meg, holott az eredeti terv más volt: a panelt a Pride programjai között szerették volna szerepeltetni. A beszélgetést a Transvanilla Transznemű Egyesület és a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete kezdeményezte, és ők is vették fel a kapcsolatot a Pride hazai szervezőivel, akik eleinte nyitottnak mutatkoztak a témára, majd az utolsó pillanatban elálltak a közös programtól. Arra hivatkoztak, hogy „a szexmunkát nem tartjuk szabadon választható munkának, hanem a jelenlegi patriarchális társadalom elnyomási struktúrájára épülő intézménynek tekintjük”. Levelükben azzal is érveltek, hogy egy „ilyen beszélgetés” káros volna a Pride reputációjára.
Ez az érvelés önmagában megérne egy cikket, amit szerencsére már meg is írt Sárosi Péter és Takács István Gábor a Drogriporter oldalán, így a mi cikkünk nem erről szól, de mélyen egyetértünk az általuk leírtakkal. Károsnak tartjuk, hogy egy olyan esemény, amely társadalmi kisebbségek önrendelkezésének támogatásáért és a kirekesztés ellen küzd, pusztán ideológiai okokból nyíltan hátat fordít egy kerekasztal-beszélgetésnek, amelynek egyik fő témája a kisebbség egyik kisebbsége, az LMBTQ szexmunkások kirekesztése és emberi jogainak folyamatos megsértése.
Miért nem mondjuk egyszerűen azt, hogy prostituált?
A Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete szerint azok az elnevezések, amelyekkel a szexmunkásokat illetik (például a prostituált, vagy ennek sokkal durvább formája, a kurva), mélyen magukban hordozzák a velük kapcsolatos előítéleteket és általában diszkriminációról árulkodnak. A berögzült sztereotípiák miatt az érintettek egy része úgy döntött, hogy a prostituált megnevezés helyett a szexmunkás mellett teszi le a voksát, mert ez a szó még nincsen történelmileg, morálisan megbélyegezve, egyértelműen megmagyarázza, mivel foglalkozik az illető, és mivel munkának ismeri el, így több eszközük van arra, hogy jobb, biztonságosabb és elfogadhatóbb munkakörülményekért küzdjenek. Ráadásul a szexmunkás kifejezést számos kormány, és olyan emberi jogi szervezet és szakszervezet használja, mint mondjuk az ENSZ.
A kerekasztal-beszélgetésre különféle országokból érkeztek a szexmunkások, akik egyben aktivisták is, és a saját tapasztalataikon keresztül beszéltek arról, milyen lehetetlen jogi szabályozásokkal, megkülönböztetéssel és társadalmi megbélyegzéssel kell napi szinten megküzdeniük. A résztvevők eredetileg egy tanfolyam miatt érkeztek Budapestre (valamint azért, hogy a Budapest Pride programja keretében tartsák meg a rendezvényt, keretesünkben már vázoltuk, ez végül miért nem így történt). Az beszélgetés moderátora az ICRSE, egy 85 országot magába foglaló, civil szexmunkáshálózat koordinátora, Luca Stevenson, aki ma is aktív szexmunkás: mint mondja, 50 országból toborozták a 40 résztvevőt, akik Budapesten speciális oktatást kapnak arról, hogyan védhetik meg a jogaikat és egészségüket.
Alföldi Andrea, a Magyar Nők Szövetsége elnöke nyitóbeszédében fejlődésnek nevezte, hogy egyre több civilszervezet és aktivista küzd a szexmunkások jogaiért. Hiányolta ugyanakkor, hogy itthon még mindig nem sikerült összehozni, hogy eltérő ideológiákat valló nővédő, LMBTQ és emberjogi egyesületek és szervezetek leüljenek egy közös asztalhoz, képesek legyenek diskurzust indítani a témával kapcsolatban.
Mert a szexmunka dekriminalizációja még mindig nagyon megosztó
A feministák között régóta vitát képez a szexuális munka legalizálása: a liberális elveket vallók támogatják a szexuális szolgáltatás önkéntességét; míg a pragmatisták szerint a szexmunka kriminalizálása hatástalan, és sokkal több értelme van a szexmunka piaci szabályozásának, legalizálásának, szigorúan különbséget téve kényszerített és önkéntes prostitúció között. A radikális feminista álláspont az erőszakkal azonosítja a prostitúciót, és a szexmunka szigorú tiltása mellett foglal állást, a szexmunkásokat mindenféleképpen áldozatnak tekinti, nem fogadja el a szexmunka önkéntességét, a prostitúciót a patriarchális társadalmi rendszer következményének tartja. Ideológiájuk szöges ellentéte az Amnesty új irányelvének, amely az ipar legalizálását szorgalmazza, és ezen nemcsak a prostituáltak dekriminalizációját értik, hanem a futtatók, bordélyok és a szolgáltatást igénybe vevők büntetlenségét is. Az Amnesty egyúttal azt is elfogadja, hogy minden eszközzel küzdeni kell a kényszerített prostitúció, az emberkereskedelem ellen. Egyes nézőpontok szerint az új irányelv mérföldkő a szexmunkások küzdelmében, míg mások úgy gondolják, ezzel az Amnesty a futtatók helyzetét könnyíti meg.
Alföldi szerint a véleménykülönbséggel nincs gond, a problémát leginkább az jelenti, hogy itthon továbbra is tabunak számít a szexmunka, amiről az emberek nem beszélnek, pedig valószínűleg mindenkinek van véleménye róla. „Míg a különböző nézőpontok nincsenek ütköztetve, addig csak elképzelés marad a közös problémamegoldás” – mondta.
Mérő Vera médiakutató és a Nem Tehetsz róla, tehetsz ellene Facebook-csoport alapítója is úgy gondolja, a szexmunka lehet saját akaratból választott szakma. „Sőt, íratlan belső szabályok mentén bizonyára az is, ráadásul a köznyelvben hagyományosan eleve szakmának nevezzük (lásd a legősibb szakma). Magyarországon egy időben kimondottan jól szabályozottan, hivatalos előírások alapján űzték, komoly munkavállalói érdekképviselettel, már a szakszervezetek előtt. Kolozsvárról is van történeti emlékünk többek közt, ahol az 1700-as és 1800-as években is járt már a saját zárható láda, amit a kupleráj madame-ja sem nyithatott ki, kötelező volt az orvosi vizsgálat, és a kéjnő bármikor elutasíthatta a klienst higiéniai kifogást támasztva – hogy csak pár jogot és kötelezettséget említsek. A szexuális munka egy szakma, ezt kár és káros is vitatni, de mint minden, amit kriminalizál vagy ellehetetlenít a törvény, az alvilágba száműzve rendkívül veszélyes üzem lehet. Ráadásul, amit kriminalizálunk, tabusítunk, annak lemondunk a megismeréséről. A szexmunkásokra nézve ez bizonytalan, esetleg veszélyes munkakörülményeket jelent, és csak a piti bűnözőknek, a maffiának, illetve az emberkereskedelemnek kedvez” – vezette le Mérő a Díványnak.
Egyre többen támogatják a szexmunka legalizálását
A szexmunkások dekriminalizációját egyébként több ENSZ-ügynökség, valamint az Egészségügyi Világszervezet is támogatja, és 2009 óta dolgoznak azon, hogy felhívják a figyelmet a szexmunkásokat érő kriminalizáció, társadalmi megbélyegzés, őket elnyomó jogszabályok erőszak és diszkrimináció jelenségeire. Az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) nemzetközi munkasztenderdje szerint a szexmunkások az egyéb informális munkásokhoz hasonló jogosultságokkal rendelkeznek. Léteznek országok, mint pl. Brazília, ahol ez jól működik: a szexmunkások regisztrálhatják magukat, és ugyanolyan jogokkal bírnak, mint más munkavállalók.
„Nem úgy mint nálunk!” – mondja Mónika, aki az egyetlen magyar a résztvevők között. Elmondása szerint a hazai jogszabályok miatt jóformán rejtőzködve űzi az ipart. Mert bár Magyarországon az egyéni prostitúciót a törvény engedi, de annak gyakorlását meghatározott feltételekhez köti. Ha pedig a szexmunkás nem tartja be ezeket a feltételeket, akkor szabálysértésért a rendőrök helyszíni bírságot szabhatnak ki. Akik közül sokan azzal sincsenek tisztában, hogy legális a szexmunka, de azzal sem nagyon, hogy mi számít védett övezetnek. Az önkormányzatok sem sokat lendítenek a helyzeten, ugyanis nem igazán vállalnak felelősséget a szexmunkások biztonságáért, pedig kötelességük lenne türelmi zónákat kijelölni, ahol a prostituáltak dolgozhatnak. Védett övezetnek viszont, ahol nem tevékenykedhet szexmunkás, bármit mondhatnak.
Mónikának és hazai kollégáinak nemcsak a rendőrök rajtaütésétől és a horribiis pénzbírságtól kell tartania, hanem a társadalom megvető, diszkrimináló attitűdjétől is. „Csak a szűk baráti köröm tudja, hogy mivel foglalkozom, de egyébként titkolom a környezetem előtt. Pedig szabad választásomból csinálom immár 12 éve. Eddig soha nem kerültem veszélybe, a klienseket igyekszem kiszűrni a modoruk alapján, általában szállodákban vagy a kliens lakásán találkozom velük” – mondja Mónika.
A kriminalizálás rejtőzködésre kényszerít, ami egészségügyi szempontból is veszélyes
Ezt nem mi mondtuk, hanem a jelen lévő aktivisták aktivisták. Főleg az olyan nemi úton terjedő betegségek esetén jelent nagy kockázatot mindez, mint például a HIV. Míg a betegség terjedése elleni küzdelemben történtek előrelépések az átlagos népesség körében, addig az olyan marginalizált csoportok, mint például a szexmunkások vagy az intravénás szerhasználók esetében még mindig kiugróan magas a fertőzésveszély. A szakemberek szerint a szexmunka kriminalizálása növeli a fertőzés kockázatát, hiszen a szexmunkások a lebukástól való félelmükben kockáztathatják az egészségüket, és ritkábban jutnak el orvosi ellenőrzésre is. Az a rendőrségi gyakorlat ráadásul, amikor a rendészeti szervek a kondomot és síkosítót bűnjelnek tekintik, még inkább növelik a fertőzések kockázatát.
Vadásznak ránk
– mondja Kristina, a szerb szexmunkás, aki egyben egyszemélyes aktivistaként is dolgozik, és hozzáteszi: azóta, hogy 2016 elején kriminalizálták országában a klienseket is, Szerbiában úgy vadásznak rájuk a hatóságok, mint az állatokra. Ő egyéni módon, saját honlapján próbál meg küzdeni a szexmunkások jogaiért, weblapján saját tapasztalatait osztja meg más szexmunkásokkal. Véleménye szerint egyedül a törvények módosításával lehetne a helyzetükön javítani, ugyanis amíg a tevékenységüket nem fogadják el hivatalos munkaként, addig ki vannak szolgáltatva a korrupciónak, a társadalom megbélyegzésének és a rendőrség gyakran túlkapó intézkedéseinek.
Majdnem minden transznemű szexmunkából él
A kerekasztal-beszélgetés során kiderült, hogy a transznemű szexmunkások vannak a legnehezebb helyzetben, róluk jóformán alig vannak hivatalos statisztikák, kutatások. Pedig közöttük van a legtöbb szexmunkás, hiszen a társadalmi kirekesztés miatt gyakran ez az egy megélhetési forma marad számukra. A Transgender Europe egyik felmérése szerint a harmadik világban a transzneműek szinte csak ezzel tudnak foglalkozni, a kolumbiai transzneműeknek például a 99 százaléka él szexmunkából, a törököknél ez az arány 76 százalék, a venezuelaiaknál 68 százalék, míg a Fülöp-szigeteken 47 százalék. Orbán Krisztina Kolos, a Transvanilla Transznemű Egyesület vezetője szerint muszáj lenne kiemelten foglalkozni a transznemű szexmunkásokkal, akiknek a hangját jóformán senki nem akarja meghallani.
Pár szervezettől eltekintve a szexmunkások kizárólag magukra számíthatnak
Amiben az sem segít, hogy zömében már alapvetően is sérülékeny társadalmi csoportokhoz (romák, leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek) tartoznak, a szociális helyzetük rossz, munkaerőpiaci lehetőségeik pedig erősen korlátozottak A jogi szabályozások miatt, például hazánkban is, a rendészeti szervek a védelem helyett a kriminalizációra koncentrálnak, így történhet meg, hogy a szexmunkások ijesztő számban lesznek bűncselekmények, erőszak áldozatai, és az is nagyon elenyésző, hogy ezekért az elkövetők elnyernék a méltó büntetésüket. A SZEXE szerint Magyarországon az elmúlt évben december elsejéig 2444 erőszakos cselekményt számoltak össze a szexmunkásokkal szemben. Demeter Áron, a hazai Amnesty International munkatársának véleménye szerint a kormány feladata lenne megvédeni a szexmunkások jogait, amik egyben emberi jogok is, fontos meghallgatni sérelmeiket és segíteni őket, hogy megfelelő oktatási, egészségügyi, munkavállalási lehetőségekhez jussanak.
Mi ezt választottuk!
Ez többször is elhangzik a jelenlévőktől, és hangsúlyozzák, igenis léteznek olyan szexmunkások, akik szabad akaratukból űzik a szakmát. „Bár specifikus munka, csak olyan mint bármi más” – mondja a bukaresti, de Budapesten élő Roxána, aki szexmunka mellett egy regionális szervezet aktivistája.
A kétgyermekes Anastacia akkor döntött így, amikor egyedül maradt a gyerekeivel. „Mellettük szerettem volna lenni, ezért olyan munkát kerestem, ami napi pár óra elfoglaltságot jelentett. Lehet, hogy nem volt sok lehetőség, ami közül választhattam, de én döntöttem így, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy áldozat lennék. Viszont azt nagyon szeretném, ha olyan jogaim lennének, mint bármilyen más munkavállalónak” – indokolta döntését.
Ehhez persze nemcsak a megfelelő jogszabályokra van szükség, hanem arra is, hogy a társadalom hozzáállása is változzon, hogy elfogadóbbá váljon a szabadon választott szexmunkával szemben. Pszichológus szerzőnk, Sákovics Diana szerint hajlamosak vagyunk múltbéli traumákat, pszichés problémákat keresni egy olyan döntés mögött, ami a mi értékeink, felfogásunk szerint nem helyes, és ezzel sokszor csak a saját igazunkat szeretnénk igazolni.
„Nyilván nehéz ebben a kérdésben általánosítani, hiszen mindenki másként működik, más múlttal, más előtörténettel, más motivációval van jelen egy adott helyzetben. Az, hogy hogyan állunk a szexualitáshoz, és hogyan tekintünk magunkra ezen a területen, sokban a korai tapasztalatainkban gyökerezik, és ezek a korai tapasztalatok meghatározzák későbbi választásainkat, döntéseinket is. Ebben az értelemben tehát a prostitúció lehet szabad választás, amely azonban nem független az ember múltbéli, esetlegesen az átlagostól eltérő, traumatikus történetétől, tapasztalataitól.
Azt gondolom, hogy itt a fontos kérdés az, hogyan is van egy adott illető a bőrében. Ha valóban önazonosnak éli meg a munkáját, ha az nem okoz neki pszichés szenvedést, ha az élet egyéb területein jól, egészségesen funkcionál, mentes a függőségektől, akkor nem érdemes háttérben megbúvó pszichés traumát, zavart keresni. A szexmunka esetében fontos az is, hogy a kutatások szerint jelentős pszichés megterheléssel jár, számos vizsgálat szerint a prostituáltak az átlagembernél jobban ki vannak téve mind a depresszió, mind a szorongás, mind a PTSD (poszttraumás stressz szindróma) veszélyének. Persze ez más szakmákra – például a rendvédelmi szerveknél vagy az egészségügyben dolgozóknál – is igaz” – tette hozzá.
