“Mindenkinek van saját hangja, egyéni éneke és egyedi tánca. Tánc minden mozdulatsor, ami bennünk, belőlünk születik. Mozdulatainkban ott van pillanatnyi állapotunk éppúgy, mint megtestesült élettörténetünk. S ott van a felfedezés, illetve a változtatás lehetősége is” – olvasható a Testbe Nyitva mozgás- és táncterápiás műhely honlapján.
De mi az ördög az a táncterápia, hogyan gyógyít a mozgás, és egyáltalán, mi történik egy táncterápiás csoportban? Ezekről kérdeztem Nagy Orsolya és Arnóth Eszter tánc- és mozgásterápiás csopvezetőket, a Testbe Nyitva alapítóit, akik kifejezetten nőknek tartanak önismereti tánccsoportokat.
A mozgásterápiának számos irányzata létezik, ti a pszichodinamikus szemléletű mozgás- és táncterápia módszerével dolgoztok. Mit jelent ez pontosan?
Nagy Orsolya: A módszer kulcseleme a testtudati állapot, melyben a hétköznapi élet során nem figyelt testi érzetekre helyezzük a figyelmet. Azzal, hogy a figyelem a testre, a mozgásra, a mozgás által keltett érzésekre irányul, abszolút a jelenben vagyunk, ez hozza létre azt a különleges tudatállapotot, amit testtudati állapotnak nevezünk. A testtudati állapot ítélkezés és értékelésmentes: éppen mint gyerekkorban, amikor a gyerek elkezdi felfedezi a saját testét, amikor próbálja a tapasztalatain keresztül megérteni, hogyan működik a világ, mire képes. Ez egy nyitott, befogadóképes állapot és mi ezt próbáljuk továbbvinni, kamatoztatni a kapcsolati munkákban, a páros vagy kiscsoportos közös mozgásokban, majd ezt az élményanyagot visszük át az alkotásba, a vezetett improvizációs mozgásba is.
Miért fontos, hogy ebbe az állapotba kerüljünk? Hogyan segít ez bárkinek?
Arnóth Eszter: A korai élményanyagok és az életünk során ránk rakódott minták benne vannak a testünkben. Amikor a teljes jelenlét állapotában vagyunk, amikor a jelenre fókuszálunk, akkor eltűnik a történetünk, és megkezdődik a gyógyulás. Elő tudnak jönni múltbeli élmények, de jelenebe tudom hozni a fájdalmakat vagy bármit, ami történt és ezáltal, hogy újra átélem, tudok rajta változtatni. Ebben a munkában kettősség van jelen, ez egy kétirányú folyamat. Egyrészt megtalálod azt a magot, ami te vagy: nincs rajta történet, nincs múlt, csak a jelen pillanat létezik. Másrészt viszont ez az állapot éppen abban segít, hogy a nehézségeket, a fájdalmat, régi, kínzó történeteket át tudd dolgozni, el tudd engedni.
Ez nagyon izgalmasan hangzik, de hogyan kell ezt elképzelni a gyakorlatban? Tudom, hogy 50-100 órás csoportokat tartotok, egyszerre 10-12 főnek, kéthetente egyszer öt órában. Mi történik egy-egy ilyen alkalommal?
Arnóth Eszter: Egy-egy alkalom beszélgetéssel kezdődik, egyfajta állapotjelzést adunk és kapunk, elmondhatod, mivel érkeztél, mit engednél el, hagynál kinn. Aztán elkezdünk mozogni. Ez finom rávezetéssel indul: a figyelmünket először a testünkre, majd a térre irányítjuk: mászkálunk, felfedezzük a teret, eközben észrevétlenül kezdünk el mozogni, itt nincsenek kötelező lépések, sem koreográfia. Aztán jönnek a páros, kiscsoportos gyakorlatok, ahol a figyelem a mozdulatokról és a testről a kapcsolatra helyeződik át. Ez fontos, ugyanis a testi kapcsolatban leképeződnek azok a lelki dolgok, amiket amúgy átélünk: megéljük a határokat, azt, hogy képesek vagyunk támaszkodni, támaszt adni. Ezek lelki folyamatok, de itt testileg is meg tudjuk tapasztalni ezeket: konkrétabbak, érthetőbbek, megélhetőbbek.
Tegyük fel, hiszel valamit, ahogy egy kapcsolatban működsz, aztán a kapcsolati munkában megtapasztalod, hogy máshogy is tudsz működni. Azt gondolod, hogy téged ne tartson senki, nem is mersz dőlni, de aztán megtapasztalod, hogy tudnak tartani, hogy oda tudod adni magadat, el tudod engedni a kontrollt. Ugyanez vonatkozik a határokra is: kiderül, kit mennyire engedsz be a teredbe, hogyan tudod jelezni, hogy még valamit kérsz, tudod-e ezt képviselni. A csoportos gyakorlatok után következik az improvizáció, az alkotás, ahol a kapcsolati munkában szerzett élményanyag integrálódik egyéni szinten, ahol ezeket az élményeidet ki tudod fejezni. Végül minden alkalmat egy beszélgetéssel zárunk, ahol elmondhatod, mi történt veled a mozgás során.
Gondolom mozgás- és táncterápiára az megy, akinek az életében eleve szerepet kap a mozgás.
Arnóth Eszter: Nem feltétlenül. Sokan eleve úgy érkeznek, hogy még soha nem vettek részt ilyesmiben, hogy nem tudnak táncolni, nincs ritmusérzékük, csak már elegük van a beszélgetésből, valami mást akarnak.
Nagy Orsolya: Az alapmódszer szemlélete alapján minden mozdulat tánc, minden, ami benned van és meg tud jelenni. Itt nincs jó meg rossz megoldás, és ezt azok is gyorsan megértik, akik eljönnek hozzánk.
Mit tud adni az embernek, ha elmegy egy táncterápiás csoportba?
Nagy Orsolya: Mindenkinek hasznos lehet, aki szeretne többet megtudni magáról, hogy hogyan működik, mi viszi előre, tartja vissza, aki szeretné megérteni az ismétlődő problémáit, konfliktusait, a kapcsolati működését. Egy táncterápiás csoport lehetőséget ad arra is, hogy az ember megtanuljon kevésbé törődni azzal, mit gondolnak róla mások, itt lehet játszani, felfedezni, kísérletezni, anélkül lehet elmélyíteni az ismeretünket önmagunkról, hogy ehhez verbális eszközökhöz nyúlnánk.
Ezek a dolgok nyilván mindenki életében fontosak. Miért éppen nőknek tartotok csoportokat?
Arnóth Eszter: Női körben egészen más a légkör. Nincs benne a tetszeni akarás, a rivalizálás, a fókusz sokkal inkább belül van. Ráadásul vannak olyan témák, amiket a nők férfiak előtt nem akarnak felhozni, mert női körben egyszerűen könnyebb ezekről beszélni. Itt nincs polaritás, nincs meg az, hogy ott egy férfi és ahhoz képest én vagyok a nő.
Mit tapasztaltok, milyen a problémákkal mennek el hozzátok a nők?
Nagy Orsolya: Mindenkinek megvan a saját élethelyzetéhez, életszakaszához kapcsolódó személyes kérdésköre. A csoportokban megjelennek a párválasztás és a párkapcsolatok problémái, a szülő- gyerek viszony szorongásai, egzisztenciális szorongások. S mindenhol ott bújik egy alapkérdés: milyen a viszonyom a testemmel?
Úgy látom, hogy a nők nagyon túl vannak terhelve az elvárásokkal, hatalmas kontrollálási igény van bennük, és rengeteg szorongás azzal kapcsolatban, hogy megfelelnek-e a szerepeiknek, ráadásul a siker legtöbbször a hivatáshoz kötődik: a teljesítményünk alapján értékeljük a saját boldogságukat. A teljesítménynek van értéke.
Arnóth Eszter: Furcsa megtapasztalni, hogy egy nő sokszor nem azt könyveli el sikernek, hogy mondjuk jó a párkapcsolata a férjével, hanem azt, hogy mit prezentál a társadalomban, mit ért el szakmailag, vagy mit kellene elérnie. Sajnos a fókusz sokszor a problémákon és a teljesítménykényszeren van. Nem tudnak annak örülni, annak, ami már megvan, ami jó. Pedig az önismeret nemcsak a múltban való vájkálást, a problémák, feszültségek felszínre hozását, az azokkal való munkát jelenti. Nem, az önismeret pozitív dolog, mely során megtanulom, hogy mik az értékeim.
