A családtípus, ami termeli az evészavarosokat

Mindannyian szeretünk jókat enni. Lehet, hogy néha túlzásba is visszük – gondoljanak csak a legutóbbi karácsonyukra vagy húsvétjukra! Sokszor nem az éhség miatt, inkább szórakozásból, a társaság kedvéért eszünk, vagy azért, hogy kicsit megvigasztaljuk magunkat. Nincs is ezzel semmi baj, míg kordában tudjuk tartani. Majd sportolunk vagy újévkor böjtölünk egy kicsit. De mi történik azzal, akire ellenállhatatlan rohamokban támad a falási vágy? Mi a baj vele? Csak az akaratereje kevés, és elég lenne, ha csak egy kicsit összeszedné magát? Vagy netán pszichoszomatikus betegséggel küzd, amivel igenis nehéz megbirkózni, és hosszú út vezet a gyógyulásig? 

Ha az evészavarokról beszélünk, először mindenkinek az anorexia jut az eszébe. Nem véletlenül: egy betegesen sovány test sokszor sokkoló látványt nyújt. Az anorexiás, bármennyire is szeretné, egy bizonyos határon túl már nem titkolhatja el az állapotát a környezete elől. Ezzel szemben a bulimia titkos betegség, vagy legalábbis sokáig elrejthető a világ szeme elől. Az előfordulási gyakoriságát pont a rejtettsége miatt nehéz megbecsülni, de azért igyekeznek: egyesek szerint háromszor gyakrabban fordul elő, mint az anorexia, és ma már legalább 3 százalékban van jelen a fiatal felnőtt nők körében. Korábban egyértelműen a felső- és középosztálybeli nők betegségének gondolták, de ma már egyre inkább megjelenik az alacsonyabb jövedelmű társadalmi csoportoknál és a férfiak között is.

Akkor ki a bulimiás?

Néha nehéz behatárolni, mi tartozhat még a normális kategóriába, és mi az, ami már betegesnek tekinthető. Azért legalább két szempont mégis van a döntéshez:

1. Ha valaki többé-kevésbé szabad akaratából, saját döntésként maga kontrollálja a saját életvitelét, az egészségesnek tekinthető. Ha viszont a tünet, a kóros jelenség átveszi az irányítást, és minden más ennek van alárendelve, akkor beteg. Ha a gondolatai, és cselekedetei egyre gyakrabban a zabálás, vagy az ennek való ellenállás, a hányás és az öntisztítás, illetve a testsúlya körül forognak, akkor ön valószínűleg bulimiás.
2. Az átélt szorongás mértéke is fontos jel. A bulimia klasszikus impulzuskontroll zavarnak is tekinthető. Ezekben pedig mindig van egy feltétlenül kivitelezendő és lefuttatandó cselekvéssor (itt pont a zabálás), aminek meg kell valósulnia. Ha ennek megpróbálunk ellenállni, az különösen erős szorongáshoz vezet.

De itt vannak a klasszikus tünetek is, csak a rend kedvéért:

• Hirtelen jelentkező, gyorsan lefutó, ellenállhatatlan falásrohamok: egy normális étkezéshez képest többszörös mennyiségű étel elfogyasztásával.
•  Ezek a nagy zabálások szinte mindig titokban, sokszor éjszaka zajlanak. A beteg közben      megéli és elszenvedi a kontrollálhatatlanság érzését, utána pedig bűntudatot és szorongást  érez.
• A hízástól való félelem miatt szinte mindig előkerül valami kompenzáló módszer: leggyakrabban az önhánytatás, de néha ez lehet hashajtó, vízhajtó vagy akár túlzott testmozgás is.
•  Mindez együtt jár a testképen és az elhízáson való folyamatos aggodalmaskodással, pedig ez  a valóságban sokáig nem jár hízással, így a környezet sem vesz észre semmit.

Mindennek persze hosszú távon súlyos következményei lehetnek: a hányások miatt tönkremehet a fogzománc és károsodhat a nyelőcső, a gyomor. Kálium- vagy más ionhiány, kiszáradás léphet fel, ami izomgörcsökhöz vagy akár életveszélyes szívritmuszavarokhoz is vezethet.

Pszichoszomatikus család – amiről hallgat a száj, arról beszél a test

A fentieket persze sokan, sok helyen leírták már. De van még egy dolog, egy kiváltó tényező, amiről keveset beszélünk. Létezik egy jellemző családtípus és családi működés, ami szinte termeli az evészavarosokat, az anorexiásokat, de a bulimiásokat is. Már a neve is nagyon beszédes: ez a pszichoszomatikus család. Salvador Minuchin terapeuta szerint őket az alábbi öt dologgal lehet leginkább leírni:

• Az összegabalyodottság: különös, furcsa közelség és intenzitás jellemzi a kapcsolataikat. Az egyének közötti határok nem is egészen világosak, így mindenki szinte elvész a rendszerben. Ha két családtag között konfliktus van, az csillapíthatatlanul kiterjed mindenkire.
• Az egymás iránti túlgondoskodás: ha kell, ha nem, mindenki segít mindenkinek, és rögtön beavatkozik, intézkedik. Ennek persze legtöbbször a gyerekek az áldozatai, és ez erősen korlátozza az önállóság megtanulását.
• Merevség: ezek a családok görcsösen ellenállnak minden változásnak. Kifelé mindig azt mutatják, „jól vagyunk, szuper jól működünk”, de egy gyászra vagy veszteségre mégsem tudnak válaszolni. Az ilyen élményeket inkább fel sem dolgozzák, gyorsan átlépik, próbálják elfelejteni.
• Konfliktuskerülés: a harmónia és az egyetértés mindennél fontosabb. Minden ellentétet és vitát veszélynek tekintenek, és igyekeznek kirekeszteni.
• A gyerek mindig része a konfliktusoknak: ha mégis törés keletkezik a családban, a gyereknek mindig „térfelet kell választania”. Be kell állnia az egyik oldalra, és vagy apának, vagy anyának kell igazat adnia. Ez pedig nagyon erős szorongást okoz.

Így néz ki tehát a „szuper család”, ahol mindig mindenki jól van, ahol nincsenek titkaink egymás előtt, és mindig minden ajtó nyitva áll (vagy egyáltalán nincsenek is ajtók a lakásban). Ha valakiben mégis felmerülne egy negatív érzés, arról nem szabad beszélni. De amiről hallgat a száj, arról beszél a test – sajnos ez a szabály. A kimondatlan és kimondhatatlan belső feszültségek mindig testi tünetek formájában jelenek meg. És ha kialakul egy pszichoszomatikus betegség, legyen az evészavar vagy bármi más, furcsa módon helyreáll a világ rendje. A gyerek betegágya fölött mindig nagy a szülői egyetértés, ilyenkor újra van mit csinálni, tökéletes a családi összhang.

Akkor gyógyítsuk a családot (is)!

A bulimia kezelésére szerencsére számos módszer létezik már. Enyhébb esetekben elég lehet egy-egy jó felvilágosító könyv vagy egy önsegítő csoport, ahol hasonló problémával küzdők egymást támogatva közösen gyógyulhatnak.

Ha súlyosabb a helyzet és mindez kevésnek tűnik, akkor szükség lehet gyógyszeres kezelésre, elsősorban a testi szövődmények gyógyulása érdekében. Ez után – vagy inkább ezzel párhuzamosan – következhet a pszichoterápia. Sokféle eljárás létezik az bulimia kezelésére, de ma már egyre inkább az integratív megközelítés látszik a leghatékonyabbnak. Ez több módszer eszközeit ötvözi, például a kognitív- és viselkedésterápiát, a családterápiát, a csoportterápiát vagy a hipnózist. Mindezekkel a bulimiához köthető problémás területek mindegyike gyógyítható: egyszerre javíthatunk az étkezési szokásokon, a testképen, az önértékelésen és a korábbi traumák, sérülések is feldolgozhatók.

És itt még nincs vége: a pszichoszomatikus család képéből következik, hogy a probléma bizony innen származik. Ezért itt is be kell avatkoznunk – így a fiatal, még a szüleivel élő bulimiások esetén a családterápia szinte elkerülhetetlen. De akkor is fontos a pár-vagy családterápia, ha beteg már új családot alapított. A sérült kapcsolati minták és a bulimiát okozó érzelmi traumák ide is átvándorolnak, ezért a végső gyógyulás érdekében az új párt is érdemes bevonni.

Kedves bulimiások! Most még rejtőzködnek, lehet, hogy nem tud önökről senki, de nincsenek egyedül. Vannak segítő sorstársak, vannak jó terapeuták, és hatékony módszerek, úgyhogy van remény is. Lehet, hogy hosszú lesz, de megéri!