Hat éve élek Izraelben – ez alatt az idő alatt pedig sok mindent láttam, rengeteg véleményt hallottam, és az élet sosem mulasztott el újabb és újabb színekkel megismertetni. Amikor ideköltöztem, meggyőződésem volt, hogy – csak mert a Tel Aviv buborékban, Izrael legliberálisabb városában élek – a konspirációs elméletek, mely szerint az Izraeliek gyűlölik az arabokat, csupán a negatív és viszályt szító emberek koholmányai. Ugyanígy bizonyos voltam benne, hogy valójában a palesztinok sem utálják az izraelieket, és az arab országok és Izrael közötti háború csupán egyfajta politikai harctér, erőfitogtatás, amelyből mindig azok húznak hasznot, akiknek cseppet sem fontos a béke. Ám az itt töltött esztendők során megbizonyosodhattam valamiről, amire valójában magamtól is rájöhettem volna: nevezetesen arról, hogy hülyék a világon mindenhol vannak. Aki kijelenti, hogy az izraeliek rasszisták, vagy hogy az arabok utálják a zsidókat, valójában maga is rasszistává válik, hiszen ebben az országban, ahogyan mindenhol máshol a világban, sokféle ember él.
Sokszínű Izrael
Askenázi és szefárd zsidók, ortodoxok, hászidok, kabbalisták, szingli hipszterek és nagycsaládosok, keresztény és muzulmán arabok, időnként szélsőségesen, máskor közönyösen, esetenként radikális nacionalizmust hangoztatva, vagy épp globális egyenlőséget hírdetve kommunikáló, gondolkodó, állandóan úton lévő, fejlődő, tapasztaló emberek otthona ez a föld. Ahogy egyetlen ember is számtalan tulajdonságot tudhat magáénak, és érzelmei sem fekete-fehérek, Izrael identitása is sokféle és színes. Nem címkézhetünk fel embereket származásuk vagy hitük alapján: mindannyian egyénileg tartozunk felelősséggel a saját tetteinkért, és azért, hogy a körülöttünk élő szomszédainknak bebizonyítsuk, bízhatnak bennünk.
Jaffában, Tel Aviv főként arabok lakta óvárosában élek, ahol a muzulmán, keresztény és zsidó szomszédok békében, szeretetben élnek együtt, és sosem jutna eszembe az extrémizmust az iszlámmal vagy az arabokkal azonosítani. Szélsőségesen gondolkodók és cselekvők minden vallásban vagy népcsoportban megtalálhatóak, ahogy békés, szeretetet és elfogadást hirdető emberek is.
A titokzatos drúzok
Szerencsére az arabok között is rengetegen vannak, akiknek a világon semmi bajuk Izraellel, vagy a zsidókkal – itt vannak például a drúzok, akik bár arabul beszélnek, és vallásuk az iszlámból alakult ki, több mint ezer éve száműzetésben élnek eredeti otthonukból, Libanontól távol, csak mert a kalifátus nem fogadta el tanaikat. Izraelben békében és biztonságban, többségben drúzok által lakott kisvárosokban élnek, elutasítják a az anti-cionizmust, nagyrészük az izraeli seregben is szolgál, és vallják, hogy feltétlen hűséggel tartoznak az őket befogadó országnak. Ugyanakkor amilyen barátságosak, olyan titokzatosak: bár tudvalevő, hogy hisznek a lélekvándorlásban, vallásukat mély titok övezi, még a közösségen belül is: tanuk, a “hikma”, azaz “bölcsesség” kizárólag a beavatottak számára érhető el. Ám ha filozófiájuk és életfelfogásuk titkos is, a hétköznapok során nap mint nap megtapasztaljuk meleg szívüket és kedvességüket: híres-neves specialitásuk, a drúz pita a Carmel hegyen autózva egyenesen kihagyhatatlan csemege; amikor pedig Izrael déli városai állandó rakétazápornak voltak kitéve Gázából, az északi drúz falvak összefogtak, hogy meleg ágyat és biztonságot nyújtsanak a zsidóknak.
Szégyen és gyalázat
Éppen ezért minden jóérzésű izraelit sokkolt, mikor múlt héten egy eltévelyedett, radikális izraeli megtámadott egy huszonéves drúz srácot Jeruzsálemben – mindezt azért, mert arabul beszélt. Az agresszorok valószínűleg annyira tudatlanok voltak a saját országuk kultúráját illetően, hogy fogalmuk sem volt: a fiú egész családja Izrael oldalán harcolt az elmúlt évtizedek háborúiban. (No, nem mintha az rendben lenne, ha anti-cionista arabokat náspángolnának az utcán - véleményem szerint ez éppen olyan terrorcselekmény, mint mikor a radikális palesztinok kövekkel dobálják az úttesten közlekedő, izraeli rendszámú autókat.)
Amikor a hír bejárta a sajtót, rengeteg zsidó emelte fel a hangját, mondván: a drúzok a testvéreink, és a szomorú esemény mindannyiunk szégyene. A koponya- és bordatörést szenvedett fiú, Tommy Hassoun napokon át látogatókat sem fogadhatott, ám amint jobban lett, a család minden vallás képviselőit szolidarításra hívta, és – hogy lássa a világ, hogy számukra az “egyek vagyunk” nem csupán üres frázis –, egy estére bárkit szívesen láttak otthonukban, aki gyors gyógyulást akart kívánni a fiuknak.
Közös nyelvünk, a zene
Amikor a Facebookon meghívást kaptam az eseményre, nem is volt kérdés számomra, hogy ott a helyem Tommy otthonában – egy jóbaráttal és egy vegán csokitortával felszerelkezve nekivágtunk a másfél órás útnak, amely Tel Avivból egy, a Carmel hegységben megbúvó kis utcába vezett. Se házszámok, sem utcanevek – csupán készséges és kedves helyiek, akik mindannyian szívesen mutatták meg a járást a Hassoun család otthona felé. Megérkezvén egy takaros kis ház szalonjában találtuk magunkat, ahol kendőt viselő nénikék, kipás reform-rabbik, jiddisül folyékonyan beszélő európai emigránsok, és több tucat, mindenféle-fajta jótét lélek gyűrűjében találkozhattunk Tommy-val. A srác még mindig varratokkal a fején, monoklikkal a szeme alatt, ám mosolyogva fogadott minket, majd miután kiderült, hogy a bábeli zűrzavarban sokan nem is értik egymás szavát, így szólt: “Van egy nyelv, amit mindannyian értünk. A zene nyelve.” Ezzel pedig leült a zongorájához – mondanom sem kell, hogy szem nem maradt szárazon. Mikor búcsúzásra került a sor, jóbarátom segítségével elmondtam neki: ami vele történt, megbocsáthatatlan, és óriási áldozat tőle, hogy ezt a rémtettet képes úgy kezelni, mint lehetőséget arra, hogy felrázza a spirituálisan mélyen alvó, önző, bosszúálló embereket.
Jobb élni, mint megijedni
Ez a jelmondat Lélekbonbon című könyvem egyik novellájának címe, és őszintén hiszek az üzenetében. Amikor néhány évvel ezelőtt a hasamra varrattam a muzulmán vallás jelképét, a holdsarlót, és a zsidó vallás szimbólumaként ismert a Dávid csillagot a már meglévő, buddhizmust hírdető tibeti “om” mellé, sokan kérdezték tőlem: nem félek–e, hogy egy extrémista (bármelyik vallás képviselőjeként) nekem támad majd Tel Aviv-Jaffa tengerpartján. Ám az én felfogásom szerint az elveinket feladni a félelemért cserébe annyi, mint megcsalni önmagunkat. Hozzáteszem, ezidáig csak elismerő szavakkal találkoztam a tetoválásom kapcsán – zsidóktól és araboktól egyaránt. Vak szerencse? Önbeteljesítő kívánság? Vagy egyszerűen csak... esszenciálisan mégiscsak jók az emberek? Akármelyik is a válasz, amíg dobog a szívem, a saját, szerény eszközeimmel fogom hírdetni a vallás és szólásszabadságot. Hiszek benne, hogy az egység, az elfogadás és a szeretet hozhat békét a világra – nem pedig a háborúk, terrorcselekmények, a bosszú, amelyek sosem oldottak meg semmilyen konfliktust ezen a világon, sem egyének, sem országok között.
Hazaérve a szokatlan utazásról leültem a laptopom elé, és még mindig az élmény hatása alatt „kiszaladt” az ujjaimból valami – amiről később átolvasva úgy gondoltam, egyfajta útmutató lehetne, hogyan ne essünk abba a hibába, hogy kettős mércével gondolkodunk a világ dolgairól.
1.Aki békét akar, nem hangoztathatja, hogy az erőszak elkerülhetetlen. A béke és az agresszió egymás szöges ellenéte.
2. Aki úgy véli, hogy a tőle eltérően gondolkodó emberek agymosottak, az legyen nyitott a másik oldal véleményére – aki csak a saját álláspontját hangoztató emberekkel veszi körül magát, valójában maga is agymosott lesz.
3. Aki ellenzi a szélsőséges megnylvánulásokat, nem kommunikálhat másokkal radikális frázisokat hangoztatva, akkor sem, ha az igazát bizonygatja.
4. Aki nem akarja, hogy az országa, vagy a vallása képviselőit bárki felcímkézze és egy kalap alá vegye, ő se ne általánosítson más nemzetek, vagy vallások kapcsán.
5. Aki nem hiszi el, hogy az általa megvetett országban, népcsoportban is élnek jó emberek, ne lepődjön meg, ha a “másik oldal” sem hiszi el, hogy “ideát” is élnek jószívű, jólelkű emberek.
6. Aki a saját népének védelmében nemet mond a tömeges mészárlásokra, annak kötelessége mások tömeges mészárlása ellen is felemelni a hangját.
7. Aki nem tud azonosulni azzal, ha a saját népének egy-egy képviselője agresszív és radikális, aki “nem az én nevemben” állásponton van, az tartsa észben: minden nemzet és vallás képviselői között akadnak, akik épp ugyanígy nem kívánnak azonosulni mások tetteivel, csak azért, mert ugyanonnan származnak.
9. Egy kérdés azoknak, akik nem tudnak teljes egészében azonosulni országuk politikai vezetésével; akik nem értenek egyet a miniszterelnökük összes döntésével - ha nekünk nem sikerült jól választanunk, más országok népeitől miért várnánk el, hogy olyan politikai vezetőt válasszanak, aki elhozhatja a békét?
10. Aki azt kívánja, hogy saját népének szenvedései, és az országát érintő igazságtalanságok napvilágot lássanak a világsajtóban, ne próbálja elnyomni és lehurrogni más országok képviselőit, akik szintén arra vágynak, hogy a történeteikről minél többen halljanak.
...és végül: aki számára olyan egyszerű azt mondani, hogy "ha nem értesz egyet az iránnyal, amelybe az országod tart, miért nem költözöl el máshová?" annak az a válaszom: azért, mert vallom, hogy a hovatartozás mélyebben gyökeredzik, mint az aktuálisan a hatalmat irányító társadalom ballépései. A radikalizmus bizony ebben a pillanatban nem izraeli vagy arab kérdés, hanem egy, az egész világunkat átszövő, félelmetes tendencia. Mégsem költözhetünk másik bolygóra - ehelyett a személyes környezetünkben, nyitott szemmel, nyitott szívvel hansúlyozhatjuk a tolerancia fontosságát. Béke a Közel-keletre, az egész világra, és annak minden lakójára!
