A napokban rákban meghalt egy ismerősöm. Épp egyidősek voltunk, kora harmincasok, mindkettőnknél kicsi, alig óvodáskorú gyerek. Nem régóta volt beteg, durván agresszív rák győzte le, az orvosok szinte a kezdetektől széttárt kézzel, sajnálkozva álltak. Gyorsan kiderült, hogy nem lesz mit tenni. De bármennyire is várható volt a halála, bármennyire is tudta és tudatta is ezt a környezetével, az, hogy tényleg megtörtént, letaglózott. Napok óta a legfurább pillanatokban kúszik be a története az agyamba, a gyomrom összeszorul, és átkozottul sajnálom. Őt is, nyilván, de leginkább a gyereket és az itt maradt apukát. Irtó kemény lehet ezt megélni, túlélni, ezzel tovább élni.
Minél többet kattogott azonban rajtuk az agyam, annál meglepőbb gondolataim támadtak. Azon kaptam magam, hogy nekiálltam nemcsak magyarázatokat, de konkrét okokat is keresni a tragédiára. Azon agyaltam, hogy milyen súlyos, megoldatlan lelki konfliktus lehetett ennek hátterében, hogy vajon milyen életmódot élhetett az ismerősöm, hogy mi lett volna, ha ezt vagy azt másképpen teszi. Vagyis nekiálltam hibáztatni. Nem, nem azért, mert rossz fej vagyok. Egyszerűen nem bírtam elfogadni, hogy a világ ennyire kiszámíthatatlan, ennyire igazságtalan, és biztosítékot akartam, hogy én, de még inkább a fiam, a családom nem kerülhetnek hasonló helyzetbe. Hiszen mind tudjuk, hogy a dolgok nem történnek ok nélkül, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa.
Legalábbis sokan hiszünk ebben, és alkotunk véleményt ennek az alapelvnek mentén. És ezzel rengetegszer járunk tévúton.
A világ egy igazságos hely
Melvin Lerner pszichológus már a hetvenes években leírta, hogy az emberek többsége úgy hiszi: a világ alapvetően igazságos hely. Olyan, ahol semmi sincs ok nélkül, ahol a rossz dolgok a rossz emberekkel, a jók pedig a jókkal történnek. Hogy miért? Egyszerű. Akkor érezzük jól magunkat a bőrünkben, ha hisszük, hogy képesek vagyunk kontrollt gyakorolni az életünk történései felett, ha a világunk kiszámítható. Ehhez pedig biztonságosnak, stabilnak, meghatározott, aránylag átlátható szabályok alapján működőnek kell lennie. A világ nem lehet kaotikus hely, ahol az eseményeket az önkény, a pech, a véletlen eredményezi. Ez ráadásul igaz akkor is, ha valaki hisz egy nálunk nagyobb, az életünket befolyásoló, irányító hatalomban. Olyankor ugyan az ember elfogadja az utak kifürkészhetetlenségét, de nem engedi el az igazságosság elvét. Annak érvényesülnie kell benne. Ha nem is ebben az életben, de a túlvilágon mindenképp.
Az tehát, hogy hiszünk az igazságos világban, segít minket abban, hogy eligazodjunk az életben, hogy megértsük, értelmezni tudjuk a körülöttünk zajló történéseket. Csakhogy ennek a hiedelemnek számos következménye van. Ez alapján feltételezzük, hogy az emberek tetteinek morális szempontból mindig a viselkedéshez illő következményei lesznek, így hajlamosak vagyunk hibáztatni a szerencsétlenül járt embereket. Hogy miért? Önvédelemből. Azért, hogy ne kelljen szembenéznünk, megküzdenünk saját sebezhetőségünkkel. Feltételezzük, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel, és megérdemlik azt, amit kapnak. Egyszerűen így könnyebb. Ezt pedig már a gyerekeinkbe is korán beleplántáljuk: ha jól viselkednek, jó lesz nekik, ha rosszul, megszívják. Ott van a nevelési módszereinkben, a szavainkban és ott van minden klasszikus mesében is: a jó elnyeri jutalmát és megbűnhődik a gonosz.
Ott is igazságot keresünk, ahol nincs
Ebből a sokszor rejtetten működő, minket mélyről, természetesen irányító elméletből azonban gyakran az következik, hogy a szerencsétlen sorsú emberekkel szemben érzéketlenek vagyunk, diszkrimináljuk őket. Ha mindenki tehet arról, amilyen helyzetben van, akkor kevésbé sajnáljuk a földön fekvő hajléktalant, a mélyszegénységben élőket, a munkanélkülieket, ahogy kevesebb empátiát érzünk az autóbalesetek, a bűntények áldozataival és sokszor a súlyos betegekkel szemben is. Különösen élesen mutatkozik ez meg a családon belüli és a nemi erőszakkal kapcsolatos ügyekben. Ezekben a helyzetekben az áldozatok gyakran szenvednek attól, hogy a környezetük hibáztatja őket, hogy ők hívták ki maguk ellen a sorsot, mert nyilván nem megfelelően bántak az erőszaktevővel, hogy kihívóak voltak vagy hogy egyszerűen elcseszték. A legkeményebb pedig az, hogy sokszor maguk az áldozatok is így érzik. Ők is magukban keresik a hibát, hogy saját viselkedésükkel magyarázzák a másik brutalitását. Az önmagunk ostorozása, a bűntudat, a szégyen pedig súlyos pszichés következményekkel járó teher.
„Ahhoz, hogy a természetes szomorúság depresszióba forduljon, annyi kell csak, hogy az ember önmagát hibáztassa az életében bekövetkezett katasztrófáért” – mondta Dorothy Rowe pszichológus, aki hisz abban, hogy ha az ember képes abbahagyni az önostorozást a saját sorsáért, akkor sokkal kisebb esélye lesz a depresszióra is. Rowe meggyőződése, hogy mi alakítjuk, mi választjuk a hiedelmeinket, és ha képesek vagyunk elengedni az igazságos világba vetett hitet és racionálisabban szemlélni az életünk eseményeit, kevésbé szenvedünk annak negatív történéseitől. Mindegy, hogy a problémánk a szüleink múltbeli viselkedése, a munkánk elvesztése, egy párkapcsolat felbomlása vagy egy betegség, Rowe szerint nem felejthetjük el, hogy egy-egy élethelyzet bekövetkezése rengeteg dologtól függ. Ezeknek pedig csak egy része származik belőlünk. Vagy annyi sem.
A hiedelmeket nem könnyű elengedni
Az azonban átkozottul nehéz feladat, hogy képesek legyünk felismerni a saját és másik életének alakulásában szerepet játszó rengeteg külső tényezőt, a véletlent, a balszerencsét, az egyéntől független okokat. Egyeseknek különösen nehéz. A vizsgálatok szerint ugyanis minél vallásosabb, minél konzervatívabb valaki, minél jobban hisz a politikai és szociális rendszerben és intézményekben, annál erősebb benne az igazságos világba vetett hit. És annál negatívabb hozzáállása lehet más, a sajátjánál rosszabb helyzetben lévő csoportok iránt. De bármennyire is nehéz, mindannyian szembesülünk néha azzal, hogy a rossz dolgok néha csak úgy megtörténnek. Ilyenkor pedig számos út áll előttünk ennek feldolgozására. Tagadhatjuk a balszerencsét, újraértékelhetjük az eseményt, az okokat vagy akár magát az áldozatot, ezzel is védve önmagunkat, a saját biztonságunkba vetett hitünket, vagy megpróbálhatjuk elfogadni a tényt, hogy hiába teszünk meg mindent, a dolgok gyakran nem csak rajtunk múlnak. Mi kovácsoljuk a sorsunkat, de attól még bármikor belénk csaphat a villám.
