Lassan beleőrülök, hogy itthon vagyok a gyerekkel

A gyermekükkel otthon maradó édesanyáknál gyakran észrevétlenül kialakuló gyes-neurózis jelenségről szóló cikkünkre több olvasói levél is érkezett. Az egyik levélíró tönkrement házasságáról számolt be, míg egy másik olvasónk arról írt: négy gyereke mellett lassan már két lábon járó robotnak érzi magát, a rosszullét kerülgeti, ha mesekönyvet, mondókás könyvet lát. Habár tudja, nincs olyan, hoyg tökéletes szülő, ő szeretne az lenni, és dolgozni is visszamenne, ám akkor nem tudná megfelelően ellátni a gyerekeit. Olvasóink kérdésére a Dívány Life coach sorozatának szerzője, Kuna Gábor válaszol.

A gyerekkel hülyén játszik, velem közönyös, gőgös

Nálunk nagyon is igaz mindaz, amiről a gyes-neurózisról szóló cikkben olvastam. Teszem a dolgom, a kreatív munkámat itthonról is elvégzem, ettől nem is lennék még extrán depis (csak kicsit), de ezért önmagában nem nyavalyognék, még van erőm meg-megújulni, viszont a férjem viselkedése (fásultsága, közönye) teljesen kiüt. Felső vezető, reggel 8-tól este 8-ig dolgozik, a munka is leszívja az energiáit, este káromkodva lép be az ajtón, '&v@b{afs@, már megint milyen késő van', vacsorázik, leheveredik a kanapéra, iPhone-ba merülés, fürdik, alszik, reggel elmegy ... hétvégén meccsnézés, aktív pihenéshez túl fáradt, csak a lustálkodás, a gyerekkel hülyén játszik, cukkolja, rettenetes :( RÉGEN ANNYIRA NEM ILYEN VOLT!!! Pont akkor váltott, amikor megszületett a lányunk, először a menőmanó környezettől szállt el az agya, de ebből kicsit magához tért, most ez a közöny ...Na, ez az állapot már mély depibe taszít. Jövő héten megyek a válóperes papírokért, mert hónapok óta jelzem, ez így nem lesz jó, így egyikünk sem boldog, régen mindent meg tudtunk beszélni, most bizalmatlan, semmit, de semmit nem beszél meg velem ... Áh, nem is sorolom.

Két depis, fásult, kiégett ember megmentheti még a házasságát? Kizárt, hogy ő segítséget kérjen mástól, talán én tehetnék valamit, de már hónapok óta igyekszem a kedvében járni, elfogyott az erőm, hogy én udvaroljak, én biztassam, bátorítsam, kiszolgáljam. Unom, hogy minden mosolyra fapofával válaszol, és közben gőgös, pökhendi, mert ő dolgozik, én pedig csak itthon vagyok ... depi ide vagy oda, úgy érzem, együtt már nem megy...Szerintetek? Bár már nem látok esélyt a folytatásra ...

Mondja ki a saját félelmét, fásultságát!

Nem szeretnék általánosítani, de a szakemberek véleménye mégis az, hogy a férfiak érzelmekkel, kétségekkel, lelki terhekkel való megküzdési képességei általában alacsonyabbak, mint a nőké. A férfiak kevésbé képesek felismerni a saját belső feszültségeik forrását és okát, és kevésbé képesek róla beszélni, nehezükre esik mindezt megosztani. A férfiakkal szembeni társadalmi, kulturális elvárások is arra irányulnak, hogy mindig magabiztosnak kell látszaniuk, nem mutathatnak félelmet, bizonytalanságot. Ha egy nő elégedetlen a saját sorsával vagy a párkapcsolatával, nem biztos, hogy értjük, mi a baj, de legalább látható. Panaszkodik, sír, szomorú. A férfiak viszont megtévesztően viselkednek. Először is nagyon igyekeznek tudomást sem venni arról, hogy valami nem stimmel. A bizonytalanságukat pedig bezárkózással, falépítéssel, távolságtartással igyekeznek eltitkolni. Ha egy férfi bunkó, közönyös, bántó vagy hideg, nem biztos, hogy könnyű emögött meglátni a félelmet és a kétségbeesést. De pont ez a cél.

Ha valaki gőgös, pökhendi, ha egy kapcsolatban azt igyekszik bizonyítani, hogy jobb vagy több a másiknál, az egy avatott szem számára épp az ellenkezőjét jelenti, mint amit el szeretne érni. A rivalizálás mögött mindig a megrendült önbizalmat és önértékelést találjuk. A gyengülő önértékelésű embernek találnia kell valakit, aki nála valamilyen szempontból kevesebb, rosszabbul teljesít, hogy a másikkal való összehasonlításból kiderüljön, ő mégis többet ér. A házasságokban, párkapcsolatokban gyakran látjuk ezt a „libikóka-effektust”: hogy valaki egy kicsit feljebb kerülhessen, úgy érzi, a másiknak lejjebb kell mennie.

Nem szabad néhány sorból messzemenő következtetéseket levonni, ezért amit leírok, csak egy megérzés: az ön férje számára most valami túl sok, valami túl nehéz. Hogy ez mi lehet? Talán a munkája. Egy vezetői pozíció rendkívül megterhelő lehet, nemcsak a munka mennyisége és a döntés felelőssége miatt, de lelki okokból is. Egy vezető mindig a figyelem középpontjában van, vagy legalábbis így érezheti. A többiek a nap minden percében figyelik és megítélik a teljesítményét. A verseny állandó, a bizonytalankodás, a kétség, a döntésképtelenség tilos. Mindig magabiztosnak kell látszani, márpedig valami olyat eljátszani, ami belül hiányzik, hosszú távon halálosan fárasztó lehet.

Egy megterhelt, este nyolcig dolgozó férfi elbizonytalanodhat az apa szerepében is. Sokat van távol, úgy érezheti, nem is alaptalanul, hogy kimarad a család életéből, kívülállóvá válik, eltávolodik öntől és a gyermekétől. Ha az ember életében két szerep feloldhatatlannak tűnő konfliktusba kerül, az is nagyon sok szorongás forrása lehet. Bármilyen súlyos is egy családi konfliktus, a megoldásra, a helyzet rendezésére mindig van esély, de ehhez szakember bevonására lesz szükség. Ez persze nehéz, hiszen ha valaki segítséget kér, egyúttal azt is elismeri, hogy valami nincs rendben vele. Ezt a férje lehet, hogy nem tudná megtenni. Ez tehát az első körben nem is kell, hogy cél legyen.

Ha a büszkesége engedi, és meg tud tenni ennyit a család összetartásáért, legyen ön, aki ezt a szerepet felvállalja! Mondja ki ön a saját bizonytalanságát, félelmét, fásultságát, és a férjétől csak annyit kérjen, hogy támogassa ennek a megoldásában! Ha eljutnak egy családterápiába, akkor ott a szakemberek már biztosítják annak a megértését, hogy a megoldás felelőssége, és az elvégzendő munka is közös. Ha van néhány ember, akik véleményében a férje megbízik, érdemes őket is a szövetségesévé tenni, és megkérni, hogy támogassák a meggyőzésben. Ha valaki több, számára fontos személytől hallja ugyanazt az üzenetet, akkor nő a meggyőzés esélye.  

Tökéletes szülő szeretnék lenni, de tudom, erre nincs esély

4 kicsi gyerek édesanyja vagyok (tíz év alattiak és egy pár hónapos). Férjemmel mindketten diplomával rendelkezünk, kitűnő eredménnyel végzett ő is, én is. Én nagyon keveset dolgoztam a szakmámban, és mivel fiatal szülők szerettünk volna lenni, megfogant első gyermekünk (férjemmel mindketten harminc alatt voltunk ekkor). Kis korkülönbséget szerettünk volna, így 2 évre rá a második gyermek is megszületett. Ekkor kaptam egy jó álláslehetőséget (itt felénk igen kevés a lehetőség), már mindent sikerült elintéznem (ovi, bölcsi) amikor derült égből kiderült, a védekezés ellenére ismét várandós vagyok. Ekkor – mivel a férjemmel elutasítjuk mindketten az abortuszt – lettünk nagycsaládosok. Az állást természetesen betöltötték, én pedig még 2 évre itthon maradtam babázni. Ezután (mivel eredeti terveinkben 4 gyermek szerepelt) úgy gondoltuk, „tudjuk le" most a negyediket. Borzasztó nehéz, veszélyeztetett várandósság volt, aztán jött a fekete leves: hogy bizony 4 gyerek az nem 3. Pontosan eggyel több, akárki akármit mond (hogy fel se tűnik, meg már mindegy, hogy 3 vagy 4, stb.)

A férjem rengeteget dolgozik. Amikor itthon van, akkor persze próbál segíteni, de sok dologban másképp látjuk a nevelést. Szerintem fontos, hogy élmények érjék a gyerekeket, hogy eljárjunk velük, hogy tudjanak járni vmiféle mozgásra, babaklubba stb. A férjem pedig úgy van vele, ha van mit enniük, meg van mit felvenniük, akkor már nagy baj nem lehet. Ő ezt látta otthon, én pedig a másik végletet. Eljutottam arra a szintre, hogy csak az alapvető dolgokat tudom megtenni körülöttük. Fizetett segítség ennyi gyerekre már nagyon drága lenne, plusz nem bírom elengedni magam. Ha másra bízom őket, állandóan azon jár az eszem, hogy valami bajuk lesz vagy hogy hiányzom nekik, vagy épp most okozok nekik lelkisérülést, amit majd kamaszként a fejemhez vágnak.

Olvasom Vekerdy doktor írásait, próbálok erőt meríteni belőlük – miszerint TÖKÉLETES szülő nincs és ne is erre akarjunk törekedni. Nagyszülőkből 4-ből 1 van ( férjem édesanyja) de ő is messzebb lakik, plusz nem egy nagyi típus. A kicsivel éjszakázok, nappal a nagyobbakat próbálom minden szinten kielégíteni, de már rosszul vagyok, ha mesekönyvet, mondókás könyvet látok, ha a helyi 2 játszótér egyikére megyek velük újra és újra. Oviba jár a két nagyobb, de a középsőt az óvónők állandóan hazaküldik. Anyagilag 2 hitelt nyögünk: egy lakáshitelt és devizás autóhitelt, aminek ki tudja, hol a vége.

Problémám a következő: 4-6 órás munka nincsen felénk (költözés nem opció, mert a lakást eladni nem tudjuk /próbáltuk/ és kiadni sem lehetséges megfelelő összegért). 8 órás munka mellett fogalmam sincs, hogyan látnám el a 4 gyereket (hozni vinni őket suli, ovi, bölcsi) plusz itt felénk csak fizetős bölcsi van. Ha csak gyeten lennék itthon a legkisebb 8 éves koráig akkor sem halnánk éhen, de meg kéne szorítani a nadrágszíjat, nem beszélve arról, hogy lassan beleőrülök, hogy itthon vagyok.

Tudom, hogy mi vállaltuk a gyerekeket, és oldjam meg, ahogy tudom....de lassan már egy két lábon járó robotnak érzem magam. Pszichológust is kerestem még korábban (mert valahogy úgy érzem, minden problémának az az oka, hogy én gondolkozom rosszul, túl maximalistán, túl görcsösen, de sajnos fogalmam sincs, hogy csinálhatnám másképp), de 8 ezer ft/alkalom az havonta 32 ezer ft.....Mondanom se kell, 4 kicsi gyerek mellett magamra nem jut ennyi pénz. Néha azt kívánom, bárcsak elölről kezdhetnék mindent, tuti nem így csinálnám, de most már ez van, ezzel kell megbirkóznom. Tökéletes szülő szeretnék lenni, de közben érzem, hogy nem vagyok az, és nem tudok az lenni. Most már látom, (más családokat is nézve) hogy komplett őrült voltam, amikor azt hittem, boldogulok majd egyedül ennyi gyerekkel. Más családokban 2-3 gyerek mellett is állandóan riasztható nagyszülők, egyebek állnak. Kérdésem az lenne, hogy visszamenjek-e dolgozni 8 órában, az adna többlet energiát? Vagy ne menjek, mert akkor még kevésbé tudom őket ellátni a saját igényeimnek megfelelően? 

Csak a szeretetben legyen maximalista

Nem szívesen tennék itt és most igazságot a férje, és az ön gyermeknevelési elvei között, de mégis van egy olyan érzésem, hogy ha ebben tudna egy kicsit a férjére hallgatni, az mindannyiuk érdekét szolgálná. Bizonyára fontos a mozgás, jó dolog a babaklub, de nem minden áron. Sokszor kérdeztem már felnőtteket, mi a legkedvesebb gyermekkori élményük, mire emlékeznek a legszívesebben. Játszóházat, kézműves foglalkozást, a minden nap háromfogásos ebédet vagy a patika tisztaságot a szülői házban még soha, senkitől nem hallottam említeni. Banális, egyszerű helyzetekről mesélnek ilyenkor, de ezekben mindig benne van az együttlét, a szülőktől kapott idő és figyelem élménye.

A gyerekek a szüleik szeretetéből tanulják meg, hogy szerethetők, a szüleik figyelméből értik meg, hogy maguk is méltók a figyelemre, a szüleik kiegyensúlyozottságát érezve sajátítják el azt a képességet, hogy magabiztos, lelkileg is egészséges felnőttekké váljanak. Ha ezeket megkapják, fejlődnek, ha nem, nincs az az anyagi jólét, szép ruha, vagy foglalkozás, ami ezt pótolhatná. Ha arra törekszik, hogy jó szülő legyen, legalább annyira fontos a saját testi és lelki egészségével is törődnie, mint amennyire arra figyel, hogy mindent megadjon a gyerekeinek. Nagyon fontos megérteni, hogy ez nem önzés, épp ellenkezőleg, fontos feltétele a jó szülővé válásnak. A gyerekek érzéseinek középpontjában a szülő áll, számukra a szülők a világ közepe, rajtuk keresztül érzékelik az egész világot. Ha a szülők rendben vannak, és a köztük lévő kapcsolat is működik, akkor az egész világ is biztonságos és élhető. Ha viszont ön megpróbál mindent megadni, erőn felül teljesít, kizsákmányolja magát, és ettől szorong, a gyerekek világa is összezavarodik, és szorongató, félelmetes hellyé válik.

Természetesen tiszteletreméltó az erőfeszítés, ahogy igyekszik mindent biztosítani a gyerekek fejlődéséhez. De ahogy ön is, nagyon sok szülő válik a saját túlzott elvárásainak áldozatává. Olyan dolgokban igyekszenek a maximumot nyújtani, amik fárasztóak, teljesíthetetlenek, de nem fontosak. Ez az áldozat hiábavaló, ezt a gyerekek nem tudják elfogadni, és a hasznukra fordítani, épp ellenkezőleg. A gyerekkori boldogság titkát (és az ebből nagymértékben következő felnőttkorit is) egy dologban össze lehet foglalni: ez a szülők feltétel nélküli szeretete. Ha ez megvan, a gyerek számára olyan biztonságot nyújt, amibe bőven belefér, hogy nincs minden nap mese, nincs minden nap főtt kaja, vagy néha valaki más vigyáz rá.

Ön is nagyon jól látja, hogy a maximalizmus, a tökéletességre való törekvés egy csapda, amelyet mi állítunk fel magunk számára, és aztán bele is sétálunk. Egy nehéz feladattal szembenézve (például négy gyerek felnevelése) természetes, hogy szorong. Igyekszik minél jobban csinálni, de ha nem szűnik a szorongás, akkor még magasabbra emeli a lécet, dob rá még egy lapáttal, csak hogy bizonyítsa, jól csinálja, meg tud felelni. Ez egy ördögi kör, nincs jó megoldás, ebből így nem lehet jól kijönni. Mivel mi magunk sem vagyunk tökéletesek (sem szentek vagy robotok), ezért az általunk végzett tevékenységek, például a gyereknevelés vagy a háztartás vezetése sem lehetnek tökéletesek. Ez törvényszerű, jól is van így. Egy dologban mégis meg lehet próbálni maximalistának lenni, és a lehető legtöbbet nyújtani: ez a szeretet. Ahogy fentebb írtam, ez a döntő, és ebben hibázni sem lehet. A konkrét kérdésére (visszamenjen-e dolgozni) nem tudok egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni. De nagyon remélem, hogy a fenti gondolatokkal mégis segítettem ezt, és a későbbi hasonló dilemmákat is átgondolni.