Az, hogy milyen előfeltevéseink vannak a világról, mit hiszünk róla, alapvetően meghatározza azt is, hogyan érezzük magunkat benne, hogyan viselkedünk, mennyire vagyunk motiváltak a cselekvésre, meg egyáltalán: miként éljük mindennapjainkat. Ám az, ahogyan a világról képet alakítunk, korántsem racionális, rengeteg torzítást alkalmazunk annak érdekében, hogy egyáltalán képesek legyünk valahogy eligazodni az életben. Például azt hisszük, hogy minden igazán izgalmas és fontos esemény fiatalabb korunkban történik.
Jonathan Koppel és Dorthe Brensten dán kutatók egy online vizsgálatban négyszáz embert kérdeztek meg arról, hogy véleményük szerint egy saját kultúrájukból származó, velük azonos nemű gyerek élete során mikor történnek a legfontosabb személyes és nemzeti (például háború, közéleti személyiségek halála, sportesemény) események. A kétlépcsős vizsgálatban a kutatók először arra voltak kíváncsiak, hogy mikor történnek a szubjektíven legfontosabb események, később pedig arra, hogy mikor az objektíven legfontosabbak. Kortól és nemtől függetlenül a válaszadók 11 és 30 éves kor közé tették ezeket. Azaz az emberek úgy hiszik, hogy a legfontosabb, leglényegesebb élmények az életében (mindegy, hogy ezek személyesek-e vagy közösségiek) a fiatal felnőttkorra tehetőek. Ennek valószínűleg részben az az oka, hogy fiatalon a világ különlegesebb, izgalmasabb helynek tűnik, később azonban, amikor az ember már beletanul az életbe, jobban megismeri a körülötte zajló dolgokat, nehezebb meglepni.
Érdekes, hogy ez a típusú torzítás megjelenik a memóriánkban is: sokkal több kamaszkori és fiatalkori emléket vagyunk képesek felidézni ezekből az évekből, mint bármelyik másik életkorból, és a saját életünkre is úgy emlékszünk vissza, hogy ebben az időszakban történtek velünk a legfontosabb dolgok. Talán ezért is olyan ijesztő öregedni: így hihetjük azt harmincon túl, hogy a kalandokat már magunk mögött hagytuk. Pedig statisztikailag épp ugyanannyi esélyünk van az izgalomra 18, 35 és 60 évesen is.
