B.Béla kályhában égette el az élő macskát. P. Erika előre megfontolt szándékkal ölette meg 11 éves nevelt fiát. K. Rudolf és felesége a vád szerint éveken át bántalmazta és molesztálta három gyerekét. Vajon ezek az emberek gonoszak? Nyilván! – vághatja rá nyomban, de mit gondol azokról, akik csoportosan követnek el ilyen brutális tetteket? Mi a helyzet azokkal, akik az észak-koreai fogolytáborokban dolgoznak? Vagy azokkal a dél-szudániakkal, akik kórházban fekvő betegeket mészároltak le? És azok az amerikai katonák, akik irakiakat aláztak hónapokig az abu-grébi börtönben? Vajon ők is mind gonoszok, egytől egyig?
A kegyetlenség fiziológiája
A tudósokat régóta izgatja a kérdés, hogy vajon létezik-e eredendően gonosz ember. A filozófusok évszázadokon át elmélkedtek a kérdésen, aztán jöttek a pszichológusok meg az agykutatók, és nekiálltak mérni. Alaposan. A kutatók börtönben ülő pszichopata gyilkosok agyát vizsgálva rájöttek, hogy az ő agyműködésük alapvetően különbözik az átlagétól: a homloklebeny és a halántéklebeny empátiáért, moralitásért és önkontrollért felelős egyes területei náluk alacsonyabb aktivitást mutatnak. Az agyi aktivitás mérhető különbségei mögött pedig a gének állnak, pontosabban az, hogy a pszichopaták a MAOA, más néven a "harcos gén" rövidebb változatával rendelkeznek.
Ez a gén az X kromoszómán, anyai ágon öröklődik, és a rövidebb változata nem domináns, azaz, ha valakinek két X kromoszómája van (vagyis a nőknek), és abból az egyik a hosszabb, a másik a rövidebb génvariációt hordozza, akkor az agresszív, érzéketlen, kegyetlen viselkedés sem jelenik meg. Ezért van az, hogy a pszichopaták többsége férfi. Egy X kromoszómával ugyanis könnyebb a rövidebbet húzni. Ez a gén egyébként egy enzim termeléséért felelős, ami különböző ingerületátvivő anyagokat, például szerotonint bont le. A szerotonin klassz hormon, számos funkciója van a szervezetben, többek között nyugodttá, kiegyensúlyozottá, empatikussá tesz. Aki azonban a MAOA rövid változatát örökölte, az már magzati korban sem valami jó a szerotonin bontásban, az agy pedig gyorsan érzéketlenné válik a gyakran, nagy dózisban jelenlévő hormonra. Viszlát, belső nyugidrog!
Attól azonban, hogy valaki a harcos gén rövidebb verziójával rendelkezik, még nem biztos, hogy gyakorló szadista lesz. A gén aktiválódásához ugyanis egy korai traumatikus élményre van szükség, egy durva, erőszakos behatásra, még a pubertás előtt. Ezzel szemben a szerető, kiegyensúlyozott családi környezet kiküszöböli a gén hatását. Az orvostudomány mai állása szerint tehát a gének és a környezet együttes erővel termelik ki a pszichopatákat. Ez magyarázat lehet B.Béla és P.Erika tettére, de mi a helyzet a csoportosan elkövetett brutalitással? Minden észak-koreai és amerikai katona pszichopata lenne? Nem. Arra, hogy mi történt az abu-grébi börtönben szolgálókkal és miért történhet meg ugyanez bárhol, bármikor újra, a szociálpszichológusok adnak magyarázatot.
Amikor a tudomány sokkol
1963-ban Stanley Milgram amerikai pszichológus megkérdezte az embereket arról, vajon megismétlődhet-e az, ami a náci Németországban történt? Dehogy! – válaszolta a nép megütközve, kevesen hitték ugyanis, hogy kizárólag a hatalom nyomására képesek lennének súlyos fizikai fájdalmat okozni embertársaiknak. Tévedtek. Milgram kísérletében ezer átlagos ember vett részt, akik úgy tudták, hogy a feladatuk egy társuk memóriájának fejlesztése. A laborban egy üvegfal két oldalán foglalt helyet a tanár és a diák, ez utóbbi egy színész, a kísérletvezető beépített embere. Érkezett a feladat, amiben a rossz válaszokért látszólag áramütés járt. Először csak kevés, épphogy 15 volt, de ahogy haladtak előre, a kísérletvezető mind nagyobb és nagyobb büntetés kiszabására biztatta a résztvevőket.
Hiába jelezte a gép, hogy melyik az a pont, ahol az áramütés már eléri a veszélyes, sőt életveszélyes mértéket, hiába szenvedett, könyörgött, üvöltött a beépített színész, hogy hagyják már abba, az emberek kortól, nemtől, rassztól függetlenül 63 százalékban megadták a 450 voltos áramütést. Azaz a kísérletvezető biztatására, arra, hogy a felelősséget ő vállalja, az emberek kétharmada simán megölt volna egy idegent. Nem voltak szadisták, sem pszichopaták. Átlagos emberek voltak.
Néhány évvel később, 1971-ben zajlott a szociálpszichológia történetének az előzőnél is sokkolóbb vizsgálata, a stanfordi börtönkísérlet (A kísérletről film is készült, nagyon kemény, de érdemes megnézni. Itt.) A pszichológusok az egészséges, átlagos egyetemistákat véletlenszerűen két csoportra osztották: volt akiből elítélt, volt, akiből börtönőr lett. Az elítéltekért rendőrautók mentek, megbilincselve szállították őket a rendőrségre, onnan pedig a börtönt szimuláló kísérleti laboratóriumba. Minden úgy zajlott, mint a valóságban. Annak ellenére, hogy mindkét csoport tisztában volt azzal, hogy ez az egész csak egy játék, a „börtönőrök" már a második napon súlyos, megalázó büntetéssel sújtották a „rabokat" (meztelenre vetkőztették őket, elvették az ágyukat). Nem kellett hozzá sok idő, mindenki azonosult a szerepével: a rabok megadóan engedelmeskedtek, míg a börtönőrök számokká alacsonyították, bántalmazták őket. Két egyetemista pszichés összeomlása után végül leállították a kísérletet.
A hatalom és a közösség bárkiből kihozza az állatot
A stanfordi börtönkísérlet vezetőjét, Philip Zimbardo amerikai szociálpszichológust fiatal kora óta foglalkoztatta, vajon mi teszi az embereket gonosszá, hogyan lehetséges az, hogy egyébként humánusan viselkedő emberek és csoportok bizonyos körülmények között szélsőségesen agresszív, brutális cselekedetekre képesek. Ezt a jelenséget Zimbardo Lucifer-hatásnak nevezi, és azt vallja, hogy a gonoszság, a szándékos fizikai és pszichológiai fájdalom okozása, a más emberek vagy eszmék elpusztítása mögött mindig a hatalom gyakorlása áll. (Itt találja Zimbardo TED-es előadását a témáról, ha akad szabad húsz perce, nézze meg, érdemes. Vigyázzon, sokkoló képeket tartalmaz!)
Ahhoz, hogy a stanfordi börtönkísérletben vagy az abu-grébi börtönben történteket megértsük (vagyis, hogy miként válnak az átlagos emberek rövid idő leforgása alatt, hatalmaskodó, másokat brutális eszközökkel elnyomó és megalázó gonosszá), tudnunk kell, hogyan működünk csoportban. Máshogy, mint egyedül tennénk. Az embereket ugyanis erősen befolyásolják mások gondolatai, tettei, és minél zártabb közösségben vagyunk, minél több interakcióba keveredünk a csoportunkkal, annál hasonlóbbá válnak az érzéseink, vélekedéseink, viselkedéseink a többiekével. Minden csoportban kialakulnak társas normák, azaz olyan gondolkodás-, érzés- és cselekvésmódok, amit a csoportban mindenki helyesnek és követendőnek tart. Ezekhez pedig általában csatlakozunk: meggyőződésből vagy behódolásból. Nem akarunk kívülállók lenni. A normákhoz való csatlakozás annál intenzívebb, minél zártabb egy csoport és minél többre tartják az emberek a csoporttagságukat. (Tipikusan ilyen például katonának lenni egy idegen országban, ahol a feladat a családra állítólagosan veszélyes terroristák lekapcsolása.) Minél összetartóbb és zártabb egy csoport, annál inkább hajlamos szélsőséges döntéseket hozni és szélsőségesen cselekedni, anélkül, hogy ez ténylegesen tudatosulna a csoporttagokban. Attól, hogy mindenki ugyanúgy cselekszik, az adott pillanatban még a legbrutálisabb tetteknek is kisebbnek tűnik a súlya.
Zimbardo szerint a Lucifer-hatás akkor érvényesül, ha nem kérdőjelezzük meg a csoportnormákat, kritika nélkül alkalmazkodunk, ha úgy érezzük, nincs személyes felelősségünk (ez csoportban megoszlik), ha vakon engedelmeskedünk a hatalomnak, ha személytelenné, anonimmá válunk a csoportban. Ha valaki nem felismerhető, ha nem egy különálló egyén, ha beleolvad a csoportba, akkor sokkal szélsőségesebben viselkedik, mint egyébként tenné. A csoportosan elkövetett brutalitásra általában jellemző a másik csoport, az ellenség dehumanizálása, a gonoszság passzív toleranciája is, és persze az, hogy az ember kis lépésekben halad a gonoszság útján, éppúgy, ahogy Milgram kísérletében az árammal. Az első erkölcsi gátat mindig nehezebb feloldani. A következőket már sokkal ügyesebben magyarázzuk meg magunknak.
A szociálpszichológus szerint tehát a jó és a rossz nem odakint van, hanem idebent, legbelül. Szerinte nem létezik jó és gonosz ember, a két állapot közötti határvonal rugalmas, átjárható. Az, hogy egy adott helyzetben jók leszünk-e vagy gonoszak, a körülményektől függetlenül rajtunk múlik, a saját döntésünktől függ.
