– Már találkoztunk – mondja mosolyogva, én meg zavartan húzom vissza a kezem. Aztán jön a szokásos mantra a pocsék név- és arcmemóriámról, mire megnyugtat, hogy a nevekre ő sem emlékszik soha. Legalább bemutatkozunk még egyszer. De vajon miért vagyunk folyton bajban a nevekkel?
Csak nem figyel eléggé
A gond igazából nem a nevekkel van, az emlékezés úgy általában bonyolult folyamat, amihez számos agyterület együttműködésére van szükség. De bármilyen emlékről is legyen szó, a feldolgozás folyamata mindig ugyanolyan. Először is regisztráljuk az információt, kódoljuk és beemeljük a memóriába. Ehhez pedig figyelemre van szükség. Ha gyakran kapjuk magunkat azon, hogy közvetlenül a bemutatkozás után sem emlékszünk valakinek a nevére (üdv az élemben!), ez nem a rossz memóriaműködés jele, csak azt jelenti, hogy a kódolási folyamatba csúszott be valami hiba, valószínűleg az, hogy nem figyeltünk eléggé. Nem, nem azért, mert a másik érdektelen. Hanem mert egyszerűn túl sok információ áraszt el minket.
Amikor megismerkedünk valakivel, nemcsak az arc és a név új, de a találkozás körülményei is: a helyszín, a napszak, a körülöttünk lévő emberek, az öltözetük, a testbeszédük, meg az érzelmek, amiket kiváltanak belőlünk. A rengeteg információból pedig a figyelem szűr: azokat tartja meg, amik számunkra a legfontosabbak. Az, hogy melyek lesznek ezek, teljesen egyénfüggő: van, akinek az arcokra, van, aki a kontextusra, van, aki a nem verbális jelekből származó benyomásra érzékeny.
Van, hogy elvész az emlék
Ha a bemutatkozást követő percekben még megvan a másik neve, akkor biztosra vehetjük, hogy a kódolás sikeres volt, az információ átkerült a rövid távú, vagy más néven munkamemóriába. Ennek azonban korlátozott a kapacitása, vannak információk, amik már nem férnek be vagy amiket az újak egyszerűen kiszorítanak. A neveket itt is simán elveszíthetjük. Lehet, hogy ez mégsem következik be, ám még ekkor sem biztos, hogy legközelebb is emlékezni fogunk új pajtásunk nevére. Ehhez ugyanis arra van szükség, hogy az infó konszolidálódni tudjon, hogy átjusson a rövidből a hosszú távú memóriánkba, és aztán képesek legyünk elő is hívni azt.
Amikor biztosan tudja, hogy emlékszik egy ember nevére, amikor már ott van a nyelvén, de képtelen kimondani, amikor órákig kattog az agya, mire végül előbukkan az információ, akkor bizony az előhívási rendszerben van a hiba. A pszichológusok szerint a hosszú távú memóriából ritkábban vész el az emlék, sokkal valószínűbb, hogy pusztán nem tudunk hozzáférni az információkhoz. Ilyenkor érdemes minél több, a találkozással kapcsolatos információt felidézni, hátha meglesz a név is. Ezek ugyanis együtt tárolódnak az agyban.
Oké, de mit tehetek?
Ahhoz, hogy ezt az egész macerát megelőzzük, vagyis képesek legyünk elsőre megjegyezni egy nevet, a legfontosabb, hogy (vigyázat! bréking jön:) figyeljünk a bemutatkozásnál, aztán ismételgessük gyakran, és próbáljuk minél többször felidézni és kimondani. Ezzel erősítjük meg ugyanis a kódolás, tárolás, előhívás folyamata mögött megbúvó idegi kapcsolatokat. Minél erősebb a kapcsolat, annál könnyebben jut eszünkbe a név. A memóriánkat egyébként a rendszeres alvás és agytorna, a kiegyensúlyozott étkezés, az edzés, a kávézás és a rendszeres szex is fejleszti, a piálás viszont rontja.
A dublini Trinity College kutatói készítettek a témában egy remek videót. Ha van két perce, nézze meg, érdemes.
