Azt mondják, addig jó, amíg az ember gyerek, vagy legalább gyereklelkű. Azonban az utóbbinak bizony vannak árnyoldalai is, hiszen bár jó, ha optimistán tekintünk előre, de ha még mindig a szülők nyakán lógunk, és állandóan hozzájuk fordulunk segítségért, abból komoly problémák származhatnak.
A szaknyelv a jelenséget Pán Péter szindrómaként írja le, függetlenül attól, nőről, vagy férfiról van szó. Bár sokáig úgy tartották, ez főleg az erősebbik nemre jellemző, de ma már világosan látható, hogy nők közt is akad szép számmal olyan, aki nem tud leválni a szüleiről és így a gyerekszerepben ragad – függetlenül attól, hogy valójában hány éves.
Azt, hogy csupán erős ragaszkodásról, családcentrikusságról van szó, vagy komolyabbról, elsőre nehéz eldönteni, ugyanis sok minden befolyásolja, ki miként viszonyul a szüleihez. Lehet, hogy valaki úgy érzi, neki elég, ha csupán havonta, kéthavonta látogatja meg őket, más meg lehet, hogy ennél lényegesen többet igényel. Természetesen alapból egyik sem kóros, hiszen ebben sok minden közrejátszik: családi összetartás, neveltetés, lakhely, iskolázottság, stb. De mikortól beszélünk Pán Péter szindrómáról?
Az önállóságra való képtelenség
„Akkortól jelent ez problémát, mikortól gátolja a továbblépést és az önállóságot. Persze vannak társadalmi, családi elvárások, szokások, azonban ha a szülő túlzott elvárásokat támaszt a gyerekkel szemben, illetve túlfélti, irányítja, stb., akkor könnyen lehet, hogy az illető megreked egy bizonyos szinten, nem képes önálló, felnőtt életet élni, és állandóan a szülei kívánságait, igényeit fogja lesni. Nem ide tartozik természetesen, ha a szülő idős korára egyedül marad – mert például elvált, vagy özvegy –, ilyenkor természetes, hogy jobban oda kell figyelni rá, gyakrabban hívni vagy meglátogatni”- mondja Ujpál Zsófia pszichológus.
Ez a probléma leginkább a városi emberekre jellemző, mivel ott szinte adott az összes helyzet, ami elősegítheti, hogy ne, vagy csak nehezen váljanak le a szülőkről. Ilyen helyzet például, hogy sokan továbbtanulnak, így később is kezdenek el dolgozni, ami azt vonja általában maga után, hogy - saját jövedelem, és így önfenntartásra való képtelenség miatt - később is hagyják el az otthonukat. Ezért persze a szülőknek sincs lehetőségük átlépni azon, hogy gyerekük felnőtt, hisz' még ugyanúgy mosnak, főznek rájuk, ráadásul egy fedél alatt is laknak. A pszichológus szerint azonban a kisebb közösségekben (például a falvakban), illetve a szegényebb családoknál ennél jóval hamarabb megtanulják a fiatalok, milyen is az önállóság, ugyanis erre már viszonylag korán rá vannak kényszerítve: kicsi koruktól kezdve bevonják őket a munkába, tehát előbb kezdenek el rájuk felnőttként tekinteni. Éppen ezért ők maguk is hamarabb rájönnek, hogy egyedül is boldogulnak az életben és a saját lábukra tudnak állni.
„Sok szülő kímélni, segíteni szeretné a gyerekeit. Ez rendben is van, azonban van ennek egy egészséges határa. Ha túlságosan is igyekeznek helyettük élni – mivel ők maguk is bizonytalanok abban, hogyan kellene -, akkor a gyerekeik sose fogják megtanulni, hogy miként kell helytállni az életben”- mondja a pszichológus.
Fontos a felismerés
Ha valaki megragad ebben az állapotban, több következményt vonhat maga után. Ez leginkább a párkapcsolatban csúcsosodhat ki, az ilyen gyereklelkű felnőttek ugyanis csak nagyon nehezen, vagy nem is tudnak teljesen elköteleződni, így ha összeköltözésre, házasságra kerülne sor, gyakran meghátrálnak. Éppen ezért érdemes tenni ellene, illetve dolgozni rajta.
Tegyen azért, hogy felnőtt életet éljen
Érezzen hálát – de ne korlátlanul!
Természetes, hogy mindenki hálás szüleinek, amiért gondoskodtak róla és felnevelték, támogatták, azonban nem szabad, hogy ez uralja az életét. Ujpál Zsófia szerint fontos tudatosítani, hogy amit szülei érte tettek, az az ő döntésük volt.
"Nem szabad hogy ez határozza meg az életet, és a szülők igényei, vágyai mögé helyezzük folyamatosan a saját vágyainkat az életében. Fontos érezni, mennyit tettek, de a saját boldogságunkat, életünket nem kötelességünk feláldozni a hála oltárán. Ha mégis valaki ezt teszi, az az ő döntése, de semmiképp nem kötelesség" - mondja a pszichológus.
Hozzon önálló döntéseket!
Ha valaki felnőtt, képes önálló döntéseket hozni és vállalja is értük a felelősséget. Nem szabad, hogy a szülők véleményét szentírásként vegye, hiszen mindenkinek joga van a saját útját járni.
Vállalja a konfliktusokat!
A szakértő szerint fontos, hogy képes legyen felvállalni a véleményét a szüleiével szemben akkor is, ha ebből konfliktus származik. Lehet, hogy megsértődnek, viszont csakis így lehet arra „nevelni” őket, hogy fogadják el az ön vágyait is. Sokszor akár komolyabban meg is haragudhatnak a szülők, esetleg csalódhatnak az addig "jókislányként/jókisfiúként" ismert gyerekükben. Ilyenkor is bátran ki kell állnia magáért: csak gondoljon arra, hogy a vitákat a közvélekedés hagyományosan valami negatív dolognak tartja, pedig fontos folyamatokat, jótékony változásokat tudnak elindítani.
Jelek, melyek azt mutatják, még nem nőtt fel teljesen
- Azt hiszi, ön a világ középpontja
- Túl laza
- Nem tud elköteleződni
- Rajong a valóságshow-kért
- Hasonlóan gyermeklelkűekkel barátkozik és randizik
- Képtelen a kompromisszumra
- A belvárosban él egy padláson
- Azt hiszi, halhatatlan
