Egy új sikerkönyv szembeszáll a pozitív gondolkodás hirdetőivel, és ostorozza a boldogságipart. Olvasson bele az Ellenméregbe!
Az utóbbi években valóságos cunamiként árasztottak el bennünket az önsegítő könyvek: gondolkodj pozitívan, vedd észre az élet legapróbb szépségeit, mantrázd magadnak, hogy milyen nagyszerű vagy, és egyszerűen csodálatos életed lesz – hirdetik szinte egytől egyig. Ez eddig szép és jó, de mégis miért van az, hogy a legtöbb ember stresszesebb, nyomorultabb és bizonytalanabb, mint valaha? – tette fel a kérdést egy brit szerző.
Oliver Burkeman, aki ezidáig főleg pszichológiai témákban publikált, The Antidote (Ellenméreg) című új könyvében rögtön meg is adja a választ: azt állítja, sokkal boldogabbak lennénk, ha negatívabb életszemléletet sajátítanánk el. Mit is takar ez pontosan? Egyszerűen annyit, hogy fogadjuk el a hibáinkat, a bizonytalanságainkat, ahelyett, hogy próbálnánk elmenekülni előlük – mondja Burkeman. Szerinte, ha jól akarjuk érezni magunkat a bőrünkben, abba kell hagynunk a boldogság kényszeres üldözését.
„Ahhoz képest, hogy boldogsághajszoló társadalomban élünk, valamit feltűnően rosszul csinálunk” – nyilatkozta Burkeman a Daily Mailnek. „Az ún. 'boldogságtudomány' egyik legnagyobb felfedezése, hogy a modernizáció alig hatott az emberek általános közérzetére.” Mára már bebizonyosodott, hogy a gazdasági növekedéstől nem lesz boldogabb egy társadalom, és a több pénztől, az anyagi javaktól sem lesznek elégedettebbek az egyes emberek.
És hiába menekülnek az önsegítő, önfejlesztő könyvek nyújtotta boldogságreceptek mögé, a tények azt mutatják, hogy ezek sem sokat javítanak a helyzeten. A kiadók szerint az ilyen könyvekre az úgynevezett „18 hónapos szabály” vonatkozik: aki ilyet vásárol, az nagy valószínűséggel az elmúlt 18 hónapban már beszerzett egy hasonlót – ami nyilvánvalóan nem oldotta meg az összes problémáját. Az egyre növekvő boldogságipar tehát egyáltalán nem termel boldogságot, sőt könnyen lehet, hogy több kárt okoz, mint hasznot. De akkor mi a megoldás?
Burkeman több évet szánt arra, hogy kiderítse. Miután számos pszichológussal, filozófussal és buddhistával beszélgetett, rájött, hogy egyvalamiben mindannyian egyetértenek: pontosan a boldogságra törekvésünk az, ami nyomorúságossá, szánalmassá tesz bennünket. Állandóan küzdünk minden ellen, ami negatív: rettegünk a bizonytalanságtól, nem merünk hibázni, menekülünk a szomorúság elől. De a „nagy bölcsek” szerint paradox módon épp ez tesz bennünket bizonytalanná, aggódóvá, végső soron pedig boldogtalanná. A boldogsághoz vezető ösvény szerintük negatív dolgokkal van kikövezve: úgy érhetünk a végére, ha megtanuljuk élvezni a bizonytalanságot, képesek vagyunk szembenézni a kétségeinkkel, és az örökösen csak a pozitívumokra koncentráló gondolkodás helyett elismerjük a hibázás lehetőségét is. Tehát ahhoz, hogy igazán boldogok legyünk, hajlandónak kell lennünk a negatív érzelmek megtapasztalására is – vagy legalábbis nem kellene annyira elkeseredetten menekülnünk előlük. Burkeman könyvében az alábbi logikával vezeti le, hogyan lehet a pesszimizmus legalább olyan egészséges és célravezető, mint az optimizmus.
Az optimisták kevésbé sikeresek
Jelenleg a boldogságipar egyik legfőbb jelszava a pozitív vizualizáció. Ha elképzeljük, hogy valami jól fog sikerülni, akkor sokkal valószínűbb, hogy ez így is lesz – így szól az elmélet. Ez tényleg hihetőnek tűnik, hiszen hogyan is lehetnénk sikeresek bármiben is, ha eleve kudarcra ítéljük még a próbálkozást is?
Gabriele Oettingen, egy németországi születésű pszichológus szerint viszont rengeteg időt és energiát emészt fel az, hogy folyton elképzeljük, hogyan is alakulhatnának jól a dolgaink. Ha mindig ezzel vagyunk elfoglalva, csökken a lelkesedésünk, a motivációnk akkor, amikor a megvalósításra kerülne sor. Egy kutatási eredményt hoz példaként: azok a kísérleti alanyok, akiktől azt kérték, hogy egy nagyon sikeres hetet vizualizáljanak maguknak, a tényleges teljesítményükben jelentősen alulmaradtak azokhoz képest, akiknek csak annyit mondtak, hogy gondoljanak a következő hétre, és semmilyen további instrukciót nem adtak nekik.
Több hasonló kísérlet után Oettingen és csapata megállapította, hogy az emberek viszonylagos passzivitással reagáltak a pozitív vizualizációra. Mintha tudat alatt összetévesztették volna a vizualizáció sikerét a valódi sikerrel. Ráadásul az optimisták kevésbé vannak felkészülve azokra az eseményekre, amelyeket nem tudnak pozitívan elképzelni. És tulajdonképpen ez a legfőbb problémája a manapság divatos boldogság-megközelítéseknek: túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az optimizmusnak. Pedig fontos lenne, hogy megőrizzük a realitásérzékünket, mert csak így lehetünk igazán boldogok.
Az aggódás jót tesz
Mindannyian tele vagyunk aggodalmakkal: van, aki azért hánykolódik álmatlanul, mert fél, hogy kirúgják a munkahelyéről. Más attól retteg, hogy elhagyja a párja és magányos lesz. Általában úgy próbáljuk csillapítani ezeket a szörnyű érzéseket, hogy megerősítést keresünk: próbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy úgyis minden rendben lesz. Arra viszont már nem gondolunk, hogy ez kétélű fegyver: rövidtávon remekül elűzi az aggodalmakat, de hosszútávon már nem működik, mert nem lehet folyamatosan győzködni magunkat. Ezt remekül letesztelhetjük bármelyik barátunkon: ha biztosítjuk arról, hogy nem kell aggódnia, néhány nap múlva vissza fog jönni újabb megnyugtatás-adagért.
Ami még rosszabb, hogy a megerősítés súlyosbíthatja is az aggodalmat. Ha megnyugtatjuk a barátunkat, hogy a legrosszabb, amitől fél, valószínűleg úgysem fog bekövetkezni, akaratlanul is megerősítjük őt abban a hitében, hogy ha mégis megtörténne, az katasztrófa lenne. Emellett persze kétségtelen, hogy ha igazán a gödör alján vagyunk, általában akkor is kevésbé rossz a helyzet, mint amitől tartottunk.
A jövővel kapcsolatos félelmeink legtöbbször azért irracionálisak, mert nem gondoljuk végig az eshetőségeket. Ha végigpörgetnénk magunkban a legrosszabb forgatókönyvet, ahelyett, hogy elhessegetnénk, racionálisabban ítélhetnénk meg az adott helyzetet. Miután elképzeltük a lehetséges végkimeneteleket, rá fogunk jönni, mennyire túlzóak voltak a félelmeink. Ha kirúgnak, találhatunk másik állást. Ha elhagynak, akkor sem áll meg az élet. Miután szembenéztünk a lehető legrosszabbal, máris kevésbé aggodalmaskodunk a jövő miatt.
Ne tűzz ki túl nagy célokat, csak sodródj az árral!
Nem érdemes túl nagy célokat kitűzni, mert azok a legritkább esetben vezetnek sikerhez – állítják az önfejlesztés kutatói. Ez azért van így, mert általában nem a képességeink higgadt, józan mérlegelése után tűzzük ki a céljainkat, hanem mert utáljuk a bizonytalanságot. A céljaink a legtöbb esetben csak arra szolgálnak, hogy biztos pontokat csempészhessünk velük az életünkbe.
Ha belegondolunk, rengeteg fontos döntést hozunk meg csak azért, hogy csökkentsük a rossz érzéseinket. Például elfogadunk egy állásajánlatot, ami nyilvánvalóan nem felel meg az érdeklődési körünknek vagy a képességeinknek. Sajnos sokszor nem a valós igényeink, hanem a bizonytalanságtól való félelmünk vezérli a döntéseinket. A baj csak az, hogy ezzel nem vetünk véget az aggodalmainknak.
Ha kicsit higgadtabban gondolkodnánk a jövőről, és kis lépésekkel közelítenénk a céljaink felé, sokkal felszabadultabban élhetnénk, mintha egy nagy, rugalmatlan cél felé törekednénk. Valami hasonló lehetett a Post-it feltalálójának az életfilozófiája is: amikor látta, hogy olyan ragasztót kevert ki, ami nem ragad eléggé, rájött, hogy még így is készíthet belőle valamit – például felragasztható jegyzetlapokat. Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem tudunk irányítani, ezért néha jobban tesszük, ha csak sodródunk az árral.
A túl nagy önbecsülés szánalmassá tesz
Általában evidenciaként kezeljük, hogy az önérzetesség jó dolog. De biztos, hogy így van? A pszichológusok már régóta gyanítják, hogy valami nem stimmel már a fogalommal sem, mert azt feltételezi, hogy a személyiségünk lehet jó vagy rossz. Pedig valójában nem mi vagyunk jók vagy rosszak, hanem a viselkedésünk. Jobban tesszük, ha erre figyelünk oda, és kihagyjuk az egészből az egónkat.
A könyv teljes terjedelmében itt érhető el: Oliver Burkeman: The Antidote, Canongate (2012)
A pszichiáter szerint...
Fontos, hogy különválasszuk a pozitív gondolkodást és a boldogsághajszolást – mondja dr. Battonyai Tünde pszichiáter. – Valóban létezik manapság egyfajta boldogságkultusz, ami Amerikából indult el, és ma már itthon is érezhető. Eszerint csak az lehet elégedett, csak annak jó az élete, aki szinte folyamatosan boldog. Pedig ez teljesen nonszensz. Ez az állapot gyakorlatilag nem érhető el. Én is tapasztalom a saját munkámban, hogy van egyfajta megfutamodás minden elől, ami negatív jelzővel illetendő. A szomorúság, a gyász, a szakítás utáni rossz érzés vagy a munkahelyi problémákkal való szembenézés nem elfogadott. Az emberek azt hiszik, hogy ha nem érzik jól magukat, akkor valami nincs rendben. Pedig ez nem így van. Nem lehetünk minden pillanatban boldogok. A pozitív és negatív érzelmek hullámzása az emberi élet természetes velejárója. A pozitív gondolkodás inkább azt jelenti, hogy bár tisztában vagyunk a nehézségekkel, reálisan látjuk a dolgokat, mégis inkább a helyzet pozitív oldalát domborítjuk ki. Nem veszítjük szem elől a célunkat, de szembenézünk a problémákkal, akadályokkal is, mert különben nem tudnánk velük megküzdeni.
