Míg nálunk az isztambuli egyezmény ratifikációja csúszott le sokadszorra is a parlament asztaláról (egész pontosan a kormánypárti politikusoknak köszönhetően oda se került), addig Oroszországban Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök aláírta a családon belüli erőszak dekriminalizálását célzó törvényt. A módosítások szerint ezentúl csupán vétségnek fog számítani a családon belüli agresszió, és kizárólag a "komoly", azaz csonttöréssel, zúzódással járó testi sértés lesz családon belüli erőszaknak minősíthető. Támogatói azzal az álszent érveléssel védték az intézkedést, hogy ezzel csak a szülők gyereknevelési jogait védik, és egyúttal csökkentik az állam beleszólási lehetőségét a családi ügyekbe. Persze a törvény enyhítése mellett nyomós érvnek használták azt is, amit a nők és gyerekek jogait sértő eseteknél rendszeresen szokás: a hagyományok iránti tisztelet fontosságát. Érdekesség, hogy tavaly egy sajtótájékoztatón még maga Putyin is azt mondta, hogy nem lenne szabad tradíciókra hivatkozva gyerekeket pofozni.
A ,,tisztelni való" tradíciókkal pedig általában az a baj (legyenek akár vallási, akár kulturális alapúak), hogy sosem a nők vagy a gyerekek védelmét, sokkal inkább a patriarchátus érdekeit szolgálják. Gondoljunk csak az olyan szélsőséges hiedelmeken alapuló, sok helyen ma is élő hagyományokra, mint a gyermekházasság, az indiai özvegyek számkivetettsége, vagy a csikló kimetszése. Egészen Ijesztő látni, hogy míg nemzetközileg globális küzdelem folyik a családon belüli erőszak ellen, valamint általában a nők és a gyerekek jogaiért, addig Oroszországban a hagyományokra és a szülői jogokra hivatkozva egy tollvonással legalizálják a gyerek- és asszonyverést. Mármint ha az erőszakos fél ügyesen aprítja a másikat, vagyis nem hagy maradandó sérülést áldozatán a kezével, vagy éppen azzal, amivel bántja a másikat.
De attól, hogy a törvény szemet huny a "makarenkói" pofonok fölött, a verés azért verés marad. Ez pedig hosszú távon porig rombolja az önértékelést, a saját akaratot, és nyomot hagy a személyiségen.
Oroszországban egyébként eddig sem élveztek nagy védelmet a nők, sem a törvényhozók, sem a rendőri hivatal részéről. Számos eset igazolja, hogy az orosz rendőrség, csak akkor száll ki családon belüli erőszakhoz, ha nagyon muszáj – azaz, ha vér folyik. Így történt egy tavalyi eset kapcsán is, amikor egy rendőr nem ment ki a helyszínre, mondván, majd csak akkor intézkedik, ha a párja megöli a nőt. Nem sokkal később a férfi valóban agyonverte az asszonyt.
Az ilyen történetek ismeretében a lesújtó statisztikák sem annyira meglepőek: az orosz belügyminisztérium hivatalos számai szerint az erőszakos bűncselekmények 40 százalékát családon belül követik el, 2013-ban pedig mintegy 9000 nő vesztette életét családon belüli erőszak miatt. Az adatok szerint naponta 36 000 nő szenved a házastársa bántalmazásától.
A családon belüli erőszak büntethetőségét enyhítő törvénymódosítást az sem akadályozta meg, hogy Thorbjorn Jagland, az Európa Tanács főtitkára arra szólította fel az orosz Állami Duma és a Szövetségi Tanács elnökét, hogy hatáskörükön belül tegyenek meg mindent az orosz családok "erőszak- és megfélemlítésmentes élethez való jogának" biztosítása érdekében.
"A nők ellen elkövetett fizikai és lelki erőszak rendkívül súlyos bűncselekmény, valamint támadás az emberi jogok ellen. A családon belüli erőszak a gyerekeknek is ártalmas, akár közvetlen áldozatként, akár tanúként szenvedik el."
- hangsúlyozta levelében a főtitkár, aki ugyanitt arra is emlékeztetett, hogy Oroszországot köti az Európai Szociális Charta, amely a gyermekek erőszak elleni védelmét írja elő a tagállamoknak.(MTI)
Ráadásul Oroszország az Európa Tanács 47 tagállama közül annak a négy országnak az egyike (Magyarország mellett), amelyek nem írták alá és nem is ratifikálták a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzését és megfékezését célzó isztambuli egyezményt. Eszerint bűnként kéne kezelni minden fizikai, szexuális vagy lelki erőszakcselekményt, amelyet családon belüli vagy korábbi és jelenlegi házastárs vagy élettárs között követnek el. Az Egyezmény megállapítja azt is, hogy a nők és a gyermekek elleni erőszak az emberi jogok megsértését jelenti, vagyis az államok felelőssé tehetők azért, ha nem adnak a jelenségre megfelelő választ. Ez persze nem vonatkozik Magyarországra sem, hiszen a 2011-es első lehetőség óta sem élt a csatlakozás lehetőségével, nem úgy, mint másik 37 ország, akik 2015 márciusáig ratifikáltak helyettünk is.
Itthon se jobb a helyzet
Ami a bántalmazott nők helyzetét illeti, nem sok jóval kecsegtet, hogy nálunk is évről évre tolódik az isztambuli ratifikáció aláírása, pedig égető volna, hiszen a családon belüli erőszak elsődleges áldozatai a nők és gyerekek. A NANE és a Patent egyesület közös honlapja, A Nők Joga adatai szerint a partnerbántalmazás az esetek 95 százalékában férfi elkövetőt és nő áldozatot jelent. Mint ahogy azt már mi is oly sok cikkünkben leírtuk, minden ötödik nőt rendszeresen bántalmaz férje vagy partnere, a családon belüli erőszakba pedig hetente legalább egy nő hal bele. Ahogy Oroszországban, úgy nálunk is csak lezárt gyilkossági esetek bírósági aktáinak elemzéséből derül ki, hogy a nők számára a (volt) férjek és (volt) élettársak jelentik a legfőbb veszélyforrást. A bűncselekmény következtében meghalt nők 60 százaléka (volt) házastársa vagy élettársa áldozata, míg a megölt férfiaknak mindössze 13 százaléka halt meg házastársa vagy élettársa keze által.
Az áldozatok többsége még mindig nehezen tesz feljelentést, ha családon belüli erőszakról van szó, ennek pedig az egyik fő oka az ( a szégyenen és a félelmen túl), hogy a hivatali szerveknél még ma is jellemző, hogy áldozathibáztató, vagy egyenesen negligáló attitűddel állnak a sértett félhez. Egy tavalyi cikkünkben részletesen is írtunk a 14 hónapig tartó Bíróságfigyelő projekt összegzéséről, melyben az önkéntesek hajmeresztő bírói hozzáállásokról számoltak be. De a negatív előítéletekkel terhelt gondolkodásmód megfigyelhető a rendőri intézkedéseknél, tetten érhető az orvosi, pszichológiai kivizsgálások alatt, a gyámhatóságon, és a szociális ellátórendszer különböző területein is.
Pedig ahol verik a nőt, nagy eséllyel bántják a gyereket is.
A kutatások szerint ugyanis a feleségüket bántalmazó apák egyharmada a gyereke(ke)t is verte, még ha ezt úgymond "nevelési céllal" is tették azt. De ezen a címen egyébként sem ritka, hogy a gyerekeket fizikailag bántják.
Sőt, a fegyelmezési célzattal kiosztogatott pofon még ma is vita tárgya, és a lakosságnak mintegy 70 százaléka úgy gondolja, hogy a gyermekbántalmazás megengedhető, ha „nevelési célzatú verés”-ként jelenik meg. Pedig a tudományos kutatások kimutatták, hogy a gyermekkori bántalmazásnak számos negatív hatása van, és már tudományos eredmények is rég megcáfolták régi hiedelmet, miszerint a veréssel lehet igazán eredményesen nevelni.
Nem állítjuk, hogy minden pofon traumatikus súllyal bír, de az biztos, hogy a rendszeresen megvert gyerekek folyamatos, erősen negatív lelki és fizikai hatásoknak vannak kitéve. Ráadásul a tanulmányok azt is kimutatták, hogy a verés nemcsak lelkileg tudja megnyomorítani a gyereket, hanem súlyos krónikus betegségeket okozhat (erről bővebben itt olvashat). Arról nem beszélve, hogy a verés nemcsak a megalázottság érzetét kelti a gyerekben, de azt a képzetet is elülteti benne, hogy a konfliktusait egyszerűbb beszélgetés, kompromisszum helyett agresszióval megoldani.
A verések okozta traumákat, rossz megküzdési mechanizmusokat pedig az egykori bántalmazott gyerekek magukkal viszik a felnőttkorba: a fel nem dolgozott negatív lelki benyomások pedig befolyásolhatják és erősen megnehezíthetik a felnőttkapcsolataikat is. És bármennyire is az él a köztudatban, nem, veréstől nem tanul a gyerek, sokkal inkább csak egy számára értelmezhetetlen érzelmi zűrzavarba kerül, és csak annyit szűr le, hogy a felnőttek, akiktől függ, veszélyesek tudnak lenni.
Itthon a jog szerint nem nevelhetünk pofonnal
Nem úgy mint mostantól fogva Oroszországban. Ezt pedig annak köszönhetjük, hogy 2004-ben, az Európa Tanács tagállamainak parlamenti közgyűlésén elfogadták azt a célkitűzést, ami szerint egész Európában tilos a testi fenyítés minden formája. Még ugyanebben az évben Magyarországon módosították az 1997-es gyermekvédelmi törvényt, és a gyermekjogok közé beemelték a testi fenyítés teljes tilalmát.
Csak az a baj, hogy a szabályzásról még mindig sokan nem tudnak. Ezért történhet meg, hogy manapság még mindig bevett szokás sok családban a fegyelmező verés, hogy egyre-másra kerülnek elő olyan esetek, amelyek azt mutatják, sok gyerek rendszeresen szenved el fizikai és/vagy lelki bántalmazást, sőt nem ritkán bele is halnak a testi fenyítésbe. Gyakorta védekeznek az elkövetők (akik rendszerint az áldozatok szülei)olyanokkal, hogy ,,csak a szokásos megregulázás volt", "csak megráztam", "csak egy pofon adtam neki".
Tény, hogy a szülők sokszor valóban nem akarják bántani gyermeküket, vagy nincsenek tisztában azzal, hogy éppen azt teszik. Ennek egyik fő oka pedig az, hogy valószínűleg ők maguk is így nőttek fel, és/vagy eszköztáruk szegényes, ha konfliktuskezelésről van szó. Az egyéb stratégiák hiánya, az állandóan síró gyerek, a nehéz életkörülmények, a kimerültség pedig mind-mind plusz generátorai lehetnek az első pofonnak, vagy akár a végzetes verésnek is. És ezen az sem segít, hogy a gyermekvédelem jelzőrendszere nem működik tökéletesen, sőt, az is előfordul, hogy a gyámhatóság bagatellizál, ha a gyerek fizikai bántalmazásáról van szó.
Egyfelől tehát jó, hogy a mi törvényeink szigorúbbak az oroszok friss törvényénél, ha a gyerek testi fenyítéséről van szó, másrészt viszont mindez önmagában nem sokat ér, ha társadalmilag még igencsak elfogadott a fegyelmezés céljából elcsattanó pofon. Ez pedig magától nem fog csak úgy megváltozni, a változáshoz elengedhetetlen volna a jogszabályt támogató preventív jellegű intézkedésekre, amelyek segítenék felszámolni a verés mint nevelési eszköz évszázados hagyományát. Ilyenekben pedig nem dúskálunk, pedig míg a verés a közgondolkodás része, addig nagy az esély az első pofonra is, amely pedig – a bántalmazás természetét ismerve – sok helyen csak előszobája a súlyosabb testi erőszaknak.
