Szeretnék egy kicsit önző lenni. Szabad?

Miért olyan nehéz visszautasítani egy baráti találkozót, miközben valójában az otthon nyugalmában eltöltött estére vágynánk?  Hogy lehet, hogy gyakran igennel válaszolunk olyan kérésekre is, ami ellen testünk-lelkünk tiltakozik? Mi is kerültünk már kínos helyzetbe, amikor nem tudtunk nemet mondani? Mi lehet ennek a hátterében?

Nemet mondani sokunknak komoly gondot okoz. Gyakran erős bűntudatot érzünk, ha csak eljátsszunk a gondolattal, hogy esetleg egy “Tudnál segíteni nekem…” kezdetű mondatra kivételesen nemmel felelnénk.  Félünk, hogy kirúgnak, ha nem alkalmazkodunk folyton a főnök furábbnál furább kéréseihez. Félünk, hogy elhagynak, ha kifejezzük saját igényeinket a párunknak. Félünk, hogy megbántjuk a másikat, ha visszautasítunk valamit és a sort bőven lehetne még folytatni. Ilyen esetekben elsősorban az foglalkoztat bennünket, hogy a másik mit fog gondolni rólunk, ha nem teljesítjük a kérését.

“ Nem mondhatok nemet, mert akkor elfordulnak tőlem”

“ Ha nem segítek, azt fogják gondolni, hogy önző vagyok”

“ Az én dolgaim várhatnak, szívesen megcsinálom”

Ha ez az állapot tartósan fennáll  az komoly problémákhoz vezethet. Amennyiben folyton más igényeihez igazodunk, a saját életünk minőségét rontjuk. Lemondani saját örömeinkről, olyan programokról, amiket szeretünk, csupán azért, hogy elkerüljük a konfliktust, önbizalom romboló folyamat. Hosszú távon elégedetlenek leszünk magunkkal és még az is lehet, hogy a másikat fogjuk hibáztatni, amiért ennyiszer kínos helyzetbe hoz minket. Vágyaink kielégítetlenek lesznek, szépen lassan tartós boldogtalanságba csöppenünk.  

Történik ez annak ellenére, hogy gyakran tisztán látjuk: a szomszéd néni mondandóját órákig, de akár csak percekig hallgatni is fárasztó, leterhelő és unalmas, mégis sokszor benne maradunk a helyzetben. Kényelmetlen helyzetbe hozzuk saját magunkat, folyton azt éljük meg, hogy mi alkalmazkodunk másokhoz. Hogy lehet, hogy mégsem lépünk ki a legtöbb helyzetből azonnal? Úgy, hogy érzéseink és reakcióink, nem az aktuális helyzetnek szólnak és nem is abból fakadnak.

A nemet mondás képességét kora gyerekkorunkban sajátítjuk el

A NEM kimondása együtt jár azzal is, hogy meghúzom a saját határaimat, tisztelem magam annyira, hogy figyelek a saját szükségleteimre is. Ezt akkor tudom rugalmasan kezelni, ha már kiskoromban is azt tapasztaltam meg, szabad nemet mondanom, ha a szüleim elérhetőek voltak a számomra és kíváncsiak voltak rám, érzéseimet és gondolataimat szabadon kifejezhettem, mondhattam bátran ellent. Így azt éltem meg, hogy a NEM kimondása természetes dolog, utána is szerethető és értékes ember maradok. A környezet figyelt rám, voltak helyzetek, hogy mások igazodtak hozzám és fordítva.  Így felnőtt életemben is képes vagyok figyelni arra, mennyit bírok el, mi a jó a számomra és ezt le is tudom kommunikálni. Fel tudom vállalni a konfliktusokat, bízom abban, hogy megoldódnak  a helyzetek és a kapcsolataim fejlődnek ezáltal. Persze érdemes rugalmasan kezelni a helyzeteket: természetesen adódnak szituációk, amikor célszerű és érdemes is határt szabnunk gyermekünk akaratának.

Sajnos nem mindenki éli át a feltétel nélküli szeretetet, nem mindenki nő fel odafigyelésben. Ha egy gyerek a környezetétől folyamatosan azt kapja, hogy neki nincs joga kifejezni érzéseit vagy gondolatait, az lesz számára a természetes, hogy folyton ő igazodik anyához és apához, azt tapasztalja meg, hogy ő és a saját igényei nem igazán lényegesek, mindig van nála fontosabb. Nem saját magáért szeretik, hanem mert valamilyen lesz, amilyennek anya/apa szeretné.

“ Ne beszélj vissza! Idősebbel nem feleselünk! “

“ Amíg én tartalak el, az van amit én mondok”  

“ Nem érdekel, hogy  nem szereted a matek fakultációt, neked oda kell járnod! “

“ Ha jó kislány leszel, akkor kapsz egy puszit”

Egy kisgyerek, azért, hogy szeretetet kapjon megtanulja, hogy az ő érzései és akarata nem számítanak, behódol szüleinek. Ebben az elutasító környezetben cseperedő gyerek úgy éli meg, hogy a saját akarat az egy rossz dolog, így saját igényei is háttérbe szoríthatóak.

Nem csoda, hogy felnőttként szorongást és feszültséget jelent majd számára minden helyzet, amiben szívességet vagy kérést fogalmaznak meg felé.

Nem tudok nemet mondani, de mit tehetek?

Figyeljük magunkat, milyen gyakran mondunk nemet. Ha felismertük, hogy érintettek lehetünk a témában, akkor jó úton járunk, hiszen a felismerés az első lépés a változáshoz. Ha így van, a következő technikákat hívhatjuk segítségül:

• Kérhetünk időt, mielőtt választ adunk egy felkérésre, nem kötelező azonnal döntést hoznunk.  “ Szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam.”
• Gondoljuk végig, ha nekünk egy barátunk/kollégánk nemet mond, mi is önzőnek és kevésbé szerethetőnek tartjuk? Meglehet, hogy ők sem gondolnak egyből a legrosszabbra, ha időnként nem teljesítjük maradéktalanul kéréseiket.
• Magunkra is elég időt szánunk?
• Magyarázzuk el, hogy mi miatt mondunk nemet!
• Mondjuk el, hogy nem ŐT teljes egészében utasítjuk el, csupán az aktuális kérést most egyéb elfoglaltságunk miatt nem tudjuk teljesíteni.

Lehet, hogy gyerekként megtanultuk, hogyan ne mondjunk nemet, ez azonban közel sem azt jelenti, hogy felnőttként bele kéne törődnünk. Saját életünket képesek vagyunk alakítani, döntéseink hatással vannak életünkre.Tudnunk kell, hogy a felismeréstől vezető út a változásig hosszú és kemény lesz, de meg tudjuk csinálni!  Érdemes figyelni magunkra, viselkedésünkre, reakcióinkra, mikor hogyan jelez testünk-lelkünk ha valami nem jó számunkra és ha úgy érezzük szükségünk van szakemberre, bátran keressük fel.