1964. március 13-án a New York-i Queensben számos késszúrással halálra sebezte, majd haldoklás közben megerőszakolta egy férfi a 28 éves Kitty Genovese-t. Az esetet 38 szemtanú nézte végig. Nem tettek semmit. Legalábbis ez a történet legelterjedtebb verziója. Ez alapján válhatott az épp ötven évvel ezelőtti bűntény a városi ember elidegenedésének, érzéketlenségének szimbólumává. Tévesen.
Akit senki sem tudott megmenteni
Azon az éjjelen Catherine "Kitty" Genovese hajnali háromkor hajtott haza egy közeli bárból, ahol üzletvezetőként dolgozott. Jó körülmények között élt a barátnőjével közösen bérelt lakásban, biztonságos környéken. Leparkolt, kiszállt az autójából, és ekkor a már egy órája áldozatra vadászó kétgyerekes apuka, Winston Moseley hátba szúrta az utcai lámpa alatt. A Genovese sikolyára ébredő egyik szomszéd az ablakból kiabálni kezdett, felszólította Moseleyt, hogy hagyja békén a lányt. A férfi megijedt, visszatért az autójához, majd néhány perc múlva a megsebzett nő keresésére indult, akit meg is talált a társasház bejáratánál fekve. Itt néhányszor újra megszúrta a segítségért kiáltozó Genovese-t, majd miközben az éppen elvérzett, megerőszakolta, végül pedig kirabolta. A bűntény majd fél órán át tartott.
A korabeli The New York Times azt írta, hogy az eset 38 szemtanúja közül nemhogy senki nem sietett a nő segítségére, de még a rendőrséget sem hívták ki. A bűntény közfelháborodást keltett, a világ a városlakók közömbösségén szörnyülködött, a sajtó a szemtanúkat rideg, lelketlen lényeknek írta le, akiket nem érdekel az sem, ha az ajtójuk előtt kínoznak, gyilkolnak és rabolnak ki egy ismerőst. Azóta kiderült, hogy a történet ennél azért árnyaltabb. A New York Post cikke szerint többen is szerettek volna tenni valamit a lányért. Csak nem eléggé.
A nyomozás kiderítette, hogy a sajtóhírekkel ellentétben az esetet nem 38, csupán 16 ember látta, viszont 49-en fültanúi voltak a történteknek. Egy férfi meg is próbálta kihívni a rendőröket, de a diszpécser percekig várakoztatta, mire be tudta jelenteni az esetet. Egy nő kiment volna, de nem mert, végül percekkel Moseley távozása után szaladt csak a haldoklóhoz. Egy alkoholista szomszéd, Genovese közeli ismerőse még az ajtót is kinyitotta, de annyira megijedt a nőt éppen erőszakoló férfitól, hogy visszamenekült a lakásába és a többi szomszédot hívogatta tanácsért. Segítőszándék tehát akadt, volt, aki azt érezte, hogy tennie kellene valamit, de 65 ember közül ténylegesen senki nem avatkozott közbe. A pszichológusokat pedig azóta is foglalkoztatja a miért.
A csoport a hibás
Egy ilyen sokkoló sztori olvasása után az emberben automatikusan elindul a-velem-ez-nem-történhet-meg mantra. Nem lehet, hogy ha egyszer megtámadnak az utcán, rosszul leszek az aluljáróban vagy épp egy állatkertből szökött krokodil készül leharapni a lábam, akkor nem lesz senki, aki a segítségemre sietne. Az emberek nem lehetnek ilyenek. Én segítenék. Ahogy a testvérem, a pasim, a legjobb barátom is, nyilván, ez így helyes.
Kitty Genovese története azonban nem egyedi. Csak az elmúlt néhány évben számos olyan esetről lehetett olvasni, ahol mellbevágó volt a szemtanúk látszólagos közönye. 2010-ben például az utcán vérzett el egy hajléktalan, aki mellett több mint két tucat járókelő sétált el tétlenül. Volt, aki le is fotózta. Ahogy azt a férfit is, aki 2013 őszén ugrott ki meztelenül, fényes nappal a Rákóczi út közepére. Hozzá legalább egyvalaki odament.
A hatvanas évek óta végzett pszichológiai kísérletek szintén azt bizonyítják, hogy a Genovese-eset nem szerencsétlen véletlenek következménye, sokkal inkább általános emberi jellemző. Pontosabban általános jellemzője a csoportos viselkedésünknek. John Darley és Bibb Latané vizsgálataiból ugyanis kiderül, hogy egyedül sokkal valószínűbben nyújtunk segítséget vészhelyzetben, mint csoportban. Ráadásul minél nagyobb a csoportlétszám, annál kisebb az eséllyel aktivizáljuk magunkat.
Csoportban ugyanis máshogy működünk: ösztönösen alkalmazkodunk a többiekhez, ami gyakran felülírja egyéni normáinkat. Nem véletlen, hogy csoportosan sokkal szélsőségesebb, brutálisabb cselekedetekre vagyunk képesek. Nem szeretünk kilógni a sorból, mást tenni, mint a többség – még akkor sem, ha kritikus helyzetbe kerülünk. Ha pedig a csoport nagyja úgy ítéli meg, nem kell a segítség, hát mi sem teszünk semmit. Ilyenkor ugyanis megoszlik az emberek között a felelősség, nem érezzük a nyomást, nem egyértelmű, hogy éppen ránk lenne szükség. A pszichológusok vizsgálataiból azonban kiderült, hogy ez nem jelent közömbösséget, érzéketlenséget. A többség ilyenkor inkább szorong, feszült, bizonytalan. Az emberek nehezen tudják eldönteni, hogy szükség van-e a segítségükre, hogy nem tűnnek-e hülyének, ha közbeavatkoznak, vagy hogy nem keverednek-e olyasmibe, amibe nem kéne.
Mitől függ a segítség?
Jelentős egyéni és kulturális különbségek vannak abban, hogy mikor nyújtunk segítséget, de az elmúlt ötven év kutatásai azért kimutattak néhány általános alapelvet. Először is kevésbé valószínű, hogy segítünk akkor, ha rokonok, családtagok között észlelünk konfliktust. A családi ügyekből ugye, jobb kimaradni. Nem véletlen, hogy annyi nő és gyerek él tartósan bántalmazó családi közegben.
Bár mi csípőből épp az ellenkezőjére tippeltünk volna, úgy tűnik, hogy az igazán veszélyes helyzetekben, az olyanokban, ahol jelen van az elkövető és ahol fizikai közbeavatkozásra van szükség, gyakrabban segítünk. Ahogy akkor is, ha a szemtanúk között csak férfiak vannak, vagy ha a bajba jutott ismerős. Ha úgy érezzük (például természeti katasztrófák esetén), hogy több ember munkájára van szükség egy krízis megoldásához, valószínűbben ajánljuk fel a segítségünket. Lelkesebbek vagyunk akkor is, ha közvetlenül minket kér fel valaki, ha látjuk, hogy mások is segítenek, vagy ha segítőkész embernek tartjuk magunkat.
Akkor van tehát a legnagyobb esélyünk segítségre, ha nagy veszélyben vagyunk, ismerősök vesznek körül, ha egyértelművé tesszük, hogy közbeavatkozásra van szükségünk, és az öltözetünk magasabb társadalmi státuszt sugall. Sajnos Kitty Genovese-en ezek közül egyik sem segített.
