Kijelentette, hogy a teste felrobbant
A szindrómához, melynek létezéséről a legtöbb ember nem is tud, olyan eseteket fűznek történeti előzményként, mint például a XVIII. századi svájci filozófus és természettudós Charles Bonnet feljegyzése egy agyvérzést kapott, majd abból felépült nő esetéről, aki miután újra beszélni kezdett, azt követelte családjától, hogy öltöztessék halotti ruhába, és testét tegyék ravatalra, mert halottnak hitte magát. A család engedett a kérésnek, s ő maga hónapokon át minden este leszállt a ravatalról, levetkőzött hálóruhába, majd reggel ismét halotti ruhába öltözött, s visszafeküdt ravatalára.
De hasonló történet annak a huszonéves lánynak az esete, aki egy nap kijelentette, hogy meghalt, teste szétrobbant, s magát csak levegőként vagy elszálló hangként definiálta. Minden balesetért, kárért, szenvedésért, ami az emberiséget érte, magát kezdte okolni. Bár anyját is halottnak tekintette, arról kérdezgette, tényleg megszületett-e ő, vagy arról panaszkodott, hogy hiába látja az embereket és a dolgokat maga körül, ezeket nem érzi létezőknek, mintha csak árnyak lennének. Ha nem erőltették, nem evett, nem ivott, nem mosakodott, mert ő nem létezett.
Azt képzelik, testük egy holttest
Jules Cotard francia pszichiáter egy 1880-as tanulmányában nevezte a 'nem létezés téveszméjének' a tünetegyüttest, amit az utókor aztán mégiscsak róla keresztelt el. A Cotard, vagy "élőhalott szindróma" ritka mentális betegség. A beteg azt képzeli magáról - amit különös tapasztalásaiból következtet ki - hogy ő valójában halott, vagy testét kicserélték egy holttestre, egy életfontosságú szervét, végtagját elvesztette, vagy szervei kőből, levegőből vannak, esetleg bomlásnak indult a teste, s még annak szagát és az emberi hús ízét is képes hallucinálni. Nem beszél, fájdalmakra nem reagál, ételt-italt is csak ritkán vesz magához.
Hirtelen lesz más a világ
Ritkábban hirtelen, különösebb előzmény nélkül jelenik meg, de a sokáig fennálló rossz közérzet, szorongás jelzi előre a kórt. Az enyhébb esetekben a betegnek a tartós rossz hangulata, és az önkifejezés képességének elvesztése lehet nagyon gyanús jelzés. Sokszor úgy érzi, hogy a benne lezajló és a rajta kívül eső, világbeli, közvetlen környezetbeli tapasztalások egészen másnak kezdenek mutatkozni. Ezek a beteg által is tapasztalt különbözőségek pedig még intenzívebb szorongással és félelemmel töltik el.
A beteg kétségbeesik, összeomlik, úgy érzi, elvesztette testi jólétét, és intellektuális képességeit is. Aztán kiteljesedik a téveszmés állapot. Saját létét és kapcsolatát a külvilággal fokozatosan, de következetesen tagadja. Van, hogy ez a tagadás először csak egy-egy testrészre, szervre, majd az egész testre kiterjed.
Idegennek érzi testrészét, ezért szabadulni akar tőle
Dr. Fehér Gabriella pszichológus szerint a betegség teljes formában nagyon ritkán jelentkezik. "Részleges előfordulása jóval gyakoribb, mint gondolnánk, elvileg bármelyikünkkel előfordulhat. Például amikor baleset következtében súlyosan megsérül egy végtag, megszakadhatnak az idegpályák, és az agynak azon részei, amelyek a sérült terület reprezentációjáért felelősek, ingerlés hiánya miatt alulműködnek. Amennyiben ez az állapot sokáig tart, az agy úgy érzi, hogy ez a terület "nincs is", és kiiktatja a testsémából, fehér folttá válik az agy térképén. A beteg - bármennyire művelt, intelligens, és józan is - úgy fogja érezni, hogy a sérült végtag nem hozzá tartozik, pl. mintha egy halott ember lábát kötözték volna a derekához."
Ez a kellemetlen érzés aztán nagyon erős szorongást okoz. "Az idegennek vélt végtagtól való szabadulási vágy odáig fajulhat, hogy lelöki a lábat az ágyról - azután persze ő is utána esik. A betegek általában titkolják ezt az érzést, egyrészről mert félnek, hogy őrültnek nézik őket, másrésztől ha el is próbálják mondani valakinek ezt az állapotot, általában értetlenkedésbe és hitetlenkedésbe ütköznek. A betegség visszafordítható, az idegek regenerálódásával a kérgi terület is újjáépül, és a páciens visszakapja elveszettnek hitt végtagját."
Vannak, akik még halottabbak akarnak lenni
Van, hogy nem a halott lét, hanem a halhatatlanság téveszméje bontakozik ki. Ebben a gyötrő helyzetben a beteg legszívesebben meghalna, de úgy érzi, öröklétre van ítélve, amit egyre nehezebben visel. Ezért valóban a betegség furcsa paradoxona, hogy bár a betegek azt gondolják, halottak, vagy épp azt, hogy soha nem halnak majd meg, mégis vannak, akik öngyilkosságot kísérelnek meg. Ilyenkor számukra ez tűnik az egyetlen kiútnak a környezet okozta meg nem értettségből.
A pszichológus szerint azonban nagyon ritka az az eset, amikor a beteg annyira nem érzi magáénak a testét, hogy magát halottnak véli. A betegség szinte soha nem önmagában jelentkezik, mindig társul valami más, korábbi depresszióhoz, de a kiváltó okot pontosan még nem ismeri a tudomány: "Valószínűleg bizonyos idegpályák, agykérgi területek nem működnek megfelelően, gyakran a parietális kéreg sérül, amely a testsémáért (is) felelős. Több agyterület is érintett lehet, akár egyszerre is. Általában együtt jár depresszióval (ez a leggyakoribb), szorongással, demenciával vagy hallucinációval, de van olyan típusa is, amely hangulatzavar nélkül fordul elő."
A családját hamis másolatnak hitte
Mindkét fent leírt esetben hónapok alatt épült le a betegekben a halottlét téveszméje, de helyette egy újabb bontakozott ki, amit Szendi Gábor Élő halottak című tanulmányában is említ. Az első esetben a beteg úgy hitte, hogy párhuzamosan egy másik földrészen is él, míg az utóbbi történetben a lány úgy érezte, családja minden tagját kicserélték valaki másra, őt pedig becsapták a kezelése alatt, és tényleg halott volt. Úrrá lett rajta a mágikus gondolkodás: abban kezdett hinni, hogy képes mások gondolataiban olvasni, és a bekövetkező eseményeket megjósolni. Ezt a másolat-szindrómát 1923-ban írta le Joseph Capgras neurológus. E szerint a beteg azt hiszi, hogy őt magát, rokonát vagy közeli ismerősét kicserélték egy másolatra, miközben az eredeti is létezik valahol.
Az ismerős arcok felismerésének zavarát azonban mindkét téveszménél megfigyelték. A neurológusok többsége a jobb agyfélteke fali lebenyének sérülését tartja a téveszmék kiváltó okának, amely területnek a külvilági és testi érzések integrálásában van szerepe, s ez a terület lehet felelős az ismerősség, (ön)azonosság érzésének kialakulásáért is.
Hirtelen, spontán meggyógyulhat
Dr. Fehér Gabriella szerint kifejezett gyógyszer nincs a Cotard-szindrómára, a kísérőbetegséget kezelik antidepresszánsokkal, antipszichotikumokkal. A betegség időtartama rendkívül változó, és az öngyilkosság veszélye is nagy. Azonban a teljes gyógyulás, még a legsúlyosabb esetekben is, hasonlóan spontán és hirtelen bekövetkezhet, mint amilyen gyorsan a kórkép kialakul.
Sok betegnél megfigyelték azt is, hogy ha nem is csökkentik a tüneteket, akkor is elfogadhatóvá válik az élete. Olyan, mintha ilyenkor valami hamis valóságba kerülne a páciens, amelyből kilépni ugyan nem tud, de képes ellátni önmagát, és a tényleges, valós külvilággal is tudja tartani a kapcsolatot.
