penész ellen

Sok előnnyel jár, ha az ember nem a belvárosban, hanem a város szélén lakik: nem tudom, hogy vészeltük volna át a Covid-lezárások időszakát a két örökmozgó gyerekkel, kert nélkül. Az állandóan zenét bömböltető vagy veszekedő szomszédokat sem sírjuk vissza, de mi tagadás, a falakon éktelenkedő penészfoltok és az ellenük vívott, sokszor hiábavalónak tűnő küzdelem nélkül megvolnánk.

Ahol mi lakunk, Budapest szélén, mindig három-négy, de időnként öt fokkal is kevesebb van a belvárosban mért hőmérsékletnél. Ez nyáron kétségkívül jólesik: a legnagyobb júliusi kánikulában, amikor olvadozik az aszfalt, a villamosról leszállva máris érezni a lengedező hűvös szellőt. Ősszel és télen viszont a penészedő falak megkeserítik az itt élők életét, lakjanak akármilyen és akármikor épült házban. A penész állandó beszédtémát is szolgáltat a szomszédsággal: a tudat, hogy nem vagyunk egyedül a problémával, nem sokat segít ugyan, de legalább megoszthatjuk egymással a praktikákat – ki tudja, hátha nekem éppen az válik be, ami nekik nem.

Amikor ideköltöztünk, persze nem volt egy penészfolt sem – gyanítom, az előző tulajdonosok kifestettek, mielőtt meghirdették volna a házat. Az ablakokat kicseréltettük: szigorúan fából készült ablakaink vannak, a fürdőszobában lévőn szellőzőnyílással. Mégis: először csak a fürdőszoba sarkában jelentkezett egy kis szürkés elszíneződés, utána a hálószoba külső falán. Aztán az előszobában, az ajtó fölött, majd a mellékhelyiségben, az emeleten, és bele sem merek gondolni, hogy a konyhában, a falra erősített szekrény mögött milyen állapotok uralkodhatnak.

„Ventitonkával” a penész ellen

Köztudott, hogy a penész nemcsak káros, hanem veszélyes is: irritálja az orrot, a szemet, súlyosabb esetben pedig akár tüdőbetegséget is okozhat, így nem volt kérdés, hogy tenni kell ellene. Első lépésként beszereztünk egy páramérő alkalmatosságot, ami rövid időn belül a kisfiam kedvenc játékszerévé vált: hol a zoknis fiókból, hol a plüssös komódból kerül elő, de egyszer már a mosogatóból is kihalásztam – szerencsére nem ment tönkre végleg. Amikor ennek segítségével kiderült, hogy nálunk bizony nem ritka a 60-70%-os páratartalom sem, vásároltunk egy páramentesítőt, amit a gyerekek rögtön elkereszteltek ventitonkának. A ventitonka a reggeli szellőztetések után tetemes mennyiségű vizet csapolt le a levegőből, kicsit ugyan zúgott, és ha nem húzom ki a konnektorból, villogott is, de annyi baj legyen. Az orchideák valamiért nagyon szerették a kondenzvizet, de hiába ment le a páratartalom 40% körülire, a penészesedés csak nem állt meg.

Szúrós szagú szerek

Mindezzel párhuzamosan természetesen mindenféle vegyi anyagot is bevetettünk a szürke, sárga és zöldes foltok ellen. Egy hagyományos penész elleni szerrel kezdtünk, de olyan áthatóan szúrós szag terítette be az egész házat, hogy elhatároztuk: legközelebb akkorra időzítjük a fújkálást, amikor nem töltjük itthon az éjszakát. Az lett volna a terv, hogy mielőtt elindulunk, a férjem befújja a kritikus pontokat, aztán mire két nap múlva hazaérünk, csak lesz némi javulás. Nos, ezt egyszer sikerült megvalósítani: némi javulást tényleg tapasztaltunk, viszont egész este szellőztetni kellett (ami mínusz egynéhány fokban nem volt annyira kellemes), mert a szag bizony benn maradt. Még így is járható útnak tűnt, de a gyakorlatban, mire összepakolunk a két gyerekkel, valahogy állandóan elfelejtődnek a penészfoltok, és örülök, ha a ruháikat tartalmazó hátizsákot nem hagyom itthon. Próbálkoztunk aztán a hagyományos tisztító- és fehérítőszerrel, sőt, a férjem a házi sörfőzéshez használt speciális fertőtlenítőszert is bevetette. Az legalább nem volt büdös, de tartós eredményt nem hozott.

A fő ellenség: a főzés és a ruhaszárítás

Kiművelődtünk a témában: azt mondják a hozzáértők, hogy 

Leginkább hétvégén főzök, és akkor is bukóra nyitott ablaknál, de a mosógép a szobatisztuló gyerek mellett igencsak sűrűn megy. Beszereztünk hát egy olyan mosógépet, ami szárítófunkcióval is rendelkezik. Valószínűleg jobban utána kellett volna olvasni, hogy mit tud, mert ugyan valóban megszárítja a ruhákat, de egyrészt négy órán át tart a szárítóprogram, és baromi hangos; másrészt úgy húzom ki belőle a pólókat, mintha a kutya szájában lettek volna (azaz gyűröttebbek, mint valaha), harmadrészt pedig égettműanyag-szagot árasztanak. Maradt tehát a benti szárítás és a gyakori szellőztetés, némi párátlanítással és fújkálással összekötve, de ez érezhetően nem hozta meg a kívánt eredményt.

Bolyhoskák a falon

Ősz végére a hálószobában a penészhelyzet igencsak elharapózott: az ágy mögött szürke és zöld „bolyhoskák” borították a falat, a gyerekek játékait tartalmazó komód fiókját kihúzva pedig penetráns dohszag csapott meg. Ez már gyanús volt, de 

– az a csoda, hogy nagyobb bajunk nem lett tőle. Nem volt mit tenni: miután lesúroltam, újrafestettem az egész szobát, penészgátlóval kevert festékkel. (Így legalább eltüntethettem a gyerekek által a falra kent, kétes eredetű nyomokat is.) Egy terápiás foglalatosságnak is beillő nap után fáradtan, de boldogan mosolyogtam a gyönyörű, hófehér falak között, és arra gondoltam, hogy a kőműves apám is büszke lenne rám, ha látná az eredményt, de az öröm rövid életű volt: néhány hét múlva újra megjelentek az undok kis foltok. Először csak egy, aztán még egy és még egy…

Itt tartunk most. Időnként ledörgöljük a foltokat, gondolkozunk egy rendesebb szárítógépen; esetleg még szóba jöhet az ózonos penészmentesítés. Ha beválik valamelyik, megírom a folytatást is.