Segíthet, ha el tudtunk búcsúzni szerettünktől, ha meg tudtuk köszönni, hogy volt nekünk, hogy hálásak vagyunk az eltöltött időért és örömökért – a hirtelen halál azonban más.
A szeretett személy halálakor szinte mindenki önmagát ostorozza, és ha a fájdalom, szomorúság, bűntudat nem lenne elég, jön a harag is. Mindez a gyászolás természetes velejárója, de mi van, ha évekig mardossa a lelkünket, és képtelenek vagyunk elengedni, azt, aki nincs többé?
Zokogva vagy megnémultan
Széles skálán mozog, ki, hogyan dolgozza fel szerette halálát: van, aki zokog, van, aki elfojtja bánatát és szabályosan megnémul. Hogy melyik viselkedés könnyíti és rövidíti a feldolgozást, arról mindjárt! Addig szögezzük le: hiába ahány ember, annyiféle gyász, a szakaszok nagyjából általános érvényűek, amelyeket Csehák Hajnalka, pszichológus szakértőnk vázol.
- A haláleset után közvetlenül sokkos állapotba kerülünk, majd a temetés közeledtével kissé összeszedjük magunkat: tennivalóink vannak, meg kell jelennünk a külvilág előtt. A következő, ún. feldolgozó szakaszban sokan depresszióba esnek, hallucinálnak, és van, aki egyfolytában az elhunyttal álmodik (mások viszont hiába szeretnének, nem tudnak). Változó, kinél meddig tart ez az időszak, ám ha a gyászoló két év után sem képes folytatni a haláleset előtti életét, krónikus gyászra kell gyanakodni.
Ha még egyszer megöleltem volna…
Nem mindegy, kit gyászolunk és hogyan veszítettük el. Ha közeli hozzátartozóról van szó, akivel jó kapcsolatot ápoltunk, a veszteség feldolgozása sokkal nehezebb. Az sem mindegy, fel tudtunk-e készülni a halálára (például előre tudott betegség) vagy váratlanul következett be (például baleset). Az első esetben, kicsiben ugyan, de még az illető halála előtt keresztülmegyünk a gyász folyamatán, mindez könnyíti a halál utáni gyászolást.
Hajnalka hozzáteszi, hogy segíthet, ha el tudtunk búcsúzni szerettünktől, ha el tudtuk mondani neki, mennyire szerettük, ha megköszöntük az eltöltött időt és mindazt, amit tanultunk tőle. A hirtelen halál más, ekkor a következő kérdések-érzések kerekednek felül majdnem mindannyiunkban (például egy autóbalesetnél): miért nem láttam előre... ha még egyszer megöleltem volna... ha nem ölelgettem volna olyan sokáig (akkor nem találkozott volna éppen azzal az autóval/kamionnal, és még mindig élne…)
Bűntudat és harag emészti a lelkünket
- Mindkét esetben jellemző, hogy magunkat ostorozzuk („Miattam halt meg!”) - mondja a pszichológus -, és akkor is magunkra vesszük a felelősséget, ha az volt a „hibás”, aki meghalt (mert például túl gyorsan vezetett). Az ilyenkor elhangzó klasszikus kijelentések: ha el tudtam volna érni nála, hogy lassabban hajtson... ha elég jó vagyok ahhoz, hogy hallgasson rám... A bűntudat mellett a harag is előjön: haragszunk a külvilágra, az orvosokra, a balesetet okozóra és az elhunytra is. - Ez összezavarja a gyászolót, mert egyrészt vissza akarja kapni a halottat, ugyanakkor haragszik is rá. Pedig a harag nem feltétlenül rossz, ugyanis ez már valamiféle aktivitás a külvilág felé.
Minden eddig vázolt érzés normális! Ám ha nagyon intenzíven, évekig elhúzódóan jelentkeznek, vagy épp elfojtódik a bánat, terápia lehet a megoldás.
Félreértés ne essék: sokan szakember nélkül is megbirkóznak a gyásszal (persze nyilván nagy nehézségek árán) - ebben nagy szerepe lehet a barátoknak, a családnak, akik meghallgatják a gyászolót, érdeklődnek és hagyják, hadd beszéljen. Ez rengeteget segít, amikor ugyanis kimondjuk, kibeszéljük magunkból a bánatot, megosztjuk azt, vagyis egy részét „odaadjuk” a hallgatóságnak, így nekünk kevesebb marad. A szakember ugyanezt az egyszerű, de nagyszerű módszert alkalmazza: kérdésekkel segíti a pácienst, hogy kibeszélje magából az érzéseit, segíti a fájdalmas érzések elengedésében és a kellemesek felerősítésében.
Házi oltár, gyászfélóra, elengedés
A beszélgetés-beszéltetés mellett a feldolgozásban segíthet például a házi oltár is, a lakásnak egy olyan sarka, amelyet az elhunytra emlékezve rendezünk be, például a fényképeivel, használati tárgyaival.
- Azt szoktam tanácsolni a páciensnek a gyász egy bizonyos - kései - szakaszában, hogy üljön le az oltár elé, ha szükséges, minden nap, egy „gyászfélórára”. Így képes lesz arra, hogy például helyt álljon a munkájában. Ha esetleg a munkahelyén tör rá a sírás, nem kell a mosdóba szaladnia, hiszen tudja, hogy otthon kisírhatja magát abban a bizonyos fél órában. A temetőnek ugyanez (lehet) a funkciója: ez egy hely, ahova, akár rítusszerűen is el lehet menni. Ismerek olyan hölgyet, aki évekkel ezelőtt veszítette el a négy éves kislányát, és a mai napig, minden hétvégén kijár a sírhoz, hogy elmesélhesse neki, mi történt vele. A sír és az oltár fizikálisan is érzékelhető kapocs a halotthoz, amely segít a feldolgozásban és az elengedésben. Na, egy szó, amelyet sokan félreértenek…
Az elengedést sokan az elfelejtéssel azonosítják, pedig a halottat nem lehet és nem is kell elfelejteni! A megbékélés, elfogadás azt jelenti, hogy elfogadjuk a tényt: nem tudtuk megakadályozni a halálát, nem mi vagyunk a felelősek! Az elengedést pedig úgy magyaráznám, hogy elengedjük az elhunytat a fizikai valójából. El kell fogadnunk, hogy nem látjuk, nem halljuk, érzékszerveinkkel nem tudjuk már befogadni és szeretni őt. Keresnünk kell neki egy örökös helyet a szívünkben, ahol tovább él. Ez lehet a hosszú gyászfeldolgozó folyamat vége, amely után az életünket hasonló minőségben élhetjük tovább…
De valóban megy-e ez nekünk? Mi van, ha előbb-utóbb kedvünk támad szórakozni, nevetni? Mi van, ha szexre vágyunk? És mennyi idő múlva kezdhetünk új kapcsoltba partnerünk halála után? Folytatjuk…
Ha nem tudsz hangot adni fájdalmadnak, és úgy érzed, szakemberre van szükséged, látogass el erre az oldalra! Lelkititkaink.hu
Vegyésztechnikusként dolgozott, élte az emberek hétköznapi életét, ám e hétköznap halál közeli élménye hatására vasárnappá változott. | A kapun innen – a kapun túl
A halál közeli élmények üzenetek – azoknak, akik átélik, és azoknak is, akik a történeteket olvassák/hallgatják. | Üzenetek a túlvilágról
