Múltkor egyik kisgyerekes kolleganőnk azt kérdezte, ki milyen gondolatok mentén vezette be vagy hagyta ki a gyerek életéből a Mikulást, Jézuskát, Húsvéti Nyulat. Hosszú, sokrésztvevős levelezés keletkezett a dologból, aztán arra gondoltunk, egy-egy cikkben össze is szedjük, ki miért döntött úgy, ahogy. Mivel nálunk minden ilyen mese megvolt (még a Fogtündér is!!!), én nyilvánvalóan arról tudok írni, miért tartom jónak, ha megjelennek az életünkben ezek a mesék. Az ellenoldalt mm foglalta össze.
Tehát én azt gondolom, hogy csodálatos része az a gyerekkornak, hogy mennyi minden meseszerű: a Jézuska, a Mikulás, a húsvéti nyuszi, a fogtündér. Számomra ezek a dolgok nem azt jelentik, hogy átverem a gyereket, hanem azt, hogy részt veszek vele egy olyan mesében, amit ő nagyon élvez, és aminek számára azért mégis lehetnek tanulságai. (Miklós püspök története, Jézus, aki szeret minket, az ő feltámadása, és, hogy mit jelent ez az embereknek. Nem, nem vagyunk vallásosak, és nem, nem tudom, mi a fogtündér tanulsága.)
Soha nem hazudtam nekik erről, amíg kicsik voltak, és felmerültek (mondjuk ovistársak nyomán) kérdések, addig is legfeljebb olyan választ adtam, amiből azt szűrte le, amit ő szeretett volna.
Például, ha felmerült, hogy van-e Jézuska, arra azt mondtam, hogy annak van, aki hisz benne. Vagy amikor megkérdezték, hogy én vagyok-e a húsvéti nyuszi, akkor megkérdeztem, hogy el tudják-e képzelni rólam, hogy hajnalban felkelek, és kimegyek a kertbe ajándékokat dugdosni.
A nagy már tudja, hogy nincs, és persze azonnal meg is mondta a kicsinek, aki viszont ennek ellenére nagyon szeretne mégis hinni abban, hogy van. Úgyhogy hosszú, fáradságos munkával, sok-sok apró "bizonyíték" alapján végül is meggyőzte magát, hogy mégiscsak létezik. És aztán szaladt hozzám, és annyira nagyon cuki volt, ahogy azt mondta: "Mama, ez azt jelenti, hogy mégiscsak létezik", és ő annyira, de annyira boldog volt ettől. Mert ő még szeretne hinni ebben a mesében, és szerencsére a nagyobb is mostanra eljutott oda, hogy hajlandó ehhez asszisztálni.
És szerintem az is iszonyú megható, ahogyan hisznek ebben a varázslatban, mert a fát mi együtt díszítjük (logisztikailag nem is menne máshogy), de aztán egyszer csak megszólal a csengő (mobiltelefon, időzítés), és akkor odamegyünk, és ott van a sok ajándék, meg gyertya, meg csillagszóró, meg zene, és csak állnak, tágra nyílt szemmel, aztán kibontják, és amikor picik voltak, akkor kiabálták, hogy köszönöm Jézuska, és annyira le voltak nyűgözve, hogy a Jézuska kitalálta, hogy mit szerettek volna.
Pszichológusunk, Karolina írta tavaly, hogy amikor elmúlik ez a mesekorszak, akkor is nekünk kell megtölteni tartalommal ezeket az ünnepeket, hogy ne csak a tárgyakról meg az ajándékról szóljanak, és szerintem ezek a mesék jó felvezetései annak, hogy egy csomó mindenről lehet beszélgetni az ünnepek kapcsán, akár úgy is, hogy az ne konkrétan ránk, hanem általában az emberekre vonatkozzanak.
Aztán, hogy a sok érzelem meg magasztosság mellett egy praktikus szempontot is mondjak, szerintem tök jó az, hogy amíg még annyira pici, hogy nem sok belátása van, addig nem egy direkt ajándékszállító vagy, akitől rendelni lehet. Nálam a 8 éves már teljesen értelmesen mérlegel, és bár tudja, hogy menő a Monster High, pont tegnap mondta, hogy ő arra jutott, hogy menő ugyan, de valójában nem túl sok mindent lehet vele játszani, úgyhogy inkább nem szeretne. De a pici még nem tart itt, az ő listája konkrétan két A4-es oldal, telis-tele teljes értelmetlenségekkel, és ugyan egy cukorfalat, akinek semmiféle fennakadást nem fog okozni, hogy kábé egy dolgot fog megkapni a felírt 72-ből, de én imádom, hogy nem kell minden közértben, játékboltban azt hallgatnom, hogy ezt is kérem karira, azt is kérem karira, amazt is kérem. De azon is gondolkoztam, hogy talán gyávaság a Jézuska háta mögé bújni, és azt mondani, hogy hát a Jézuskának kell szólni, aztán ő eldönti.
Mikkamakkának annyiban mindenképpen van igazsága, hogy porontyos cikkeknél, a hozzászólók között is rendszeresen előfordul, hogy emberek beírják, hogy a 9 éves gyerekük még hisz a Jézuskában, és akkor jön, hogy "az ilyen gyerek nem normális", és gondolom a gyerekek sem toleránsabbak egymás között.
De ez talán többé-kevésbé kivédhető azzal, ha konkrétan nem hazudunk, csak kitérünk a válasz elől, amíg arra van igény. A világ tele van elszólásokkal, rokonok, barátok, közértes nénik, rádióműsorok és reklámok, sok-sok apró jel, amik fölött simán elsiklanak amíg picik, de egyszer csak elkezdik ezeket is raktározni, és értelmezni.
Nálunk nem volt ebből szemrehányás, a nagyobbal pont a napokban beszélgettünk erről a témáról, hogy csalódás volt-e neki, és azt mondta, hogy ő leginkább a fogtündért sajnálta (???), de nem volt igazából csalódott, mert valójában már régebb óta sejtette, hogy mi állunk a sztorik mögött.
A hit része: nálunk nyilvánvaló, hogy mi nem vagyunk vallásosak, a férjem kőmaterialista, én szalonpanteista vagyok, aki végül is sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudja, hogy valamilyen rendező elv létezik-e valahol. Ugyanakkor az világos a gyerekek számára, hogy mindketten elutasítjuk a szervezett egyházakat, és azt is tudják, hogy miért.
De azt is gondolom, hogy mi mégiscsak ebben a keresztény hitkörben növünk fel/élünk, alapvetően része a kultúránknak, meghatározza a legnagyobb ünnepeinket, és tulajdonképpen (elvileg) a társadalmi morált is. Úgyhogy inkább tőlem tanulja meg, hogy szerintem hogyan kell ezeket a dolgokat értelmezni, hogy szerintünk ez mit jelent, mi a fontos belőle, mint hogy később valami agymosós szekta beszippantsa. Nálunk Jézus kb ugyanazon a polcon van, mint Hamupipőke, a bíró okos lánya, vagy Igazságos Mátyás Király, vannak a történetének tanulságai, de nyilvánvalóan nem kezeljük névértéken.
