Akkor rontottam el az egészet, amikor annak idején, egyedülálló szülőként kijelentettem: márpedig az én gyerekeim nem fognak nélkülözni semmiben sem. Nem lesz olyan, hogy lemondóan sóvárogva néznek ki az ablakon, mert a szomszéd gyerek már megint olyan játékot kapott, amikről ők csak álmodozhatnak, és nem lesz olyan, hogy azt kell mondjam bármire is, hogy: nincs rá pénzem.
Ha nem is egyből, de megkapták mindig azt, amire vágytak, leginkább születésnapok alkalmával és karácsonykor árasztottam el őket ajándékokkal.
Nem követelőztek, nem hisztiztek soha semmiért, hiszen nem is volt okuk rá: tudták, hogy előbb vagy utóbb úgyis az övék lesz, úgyhogy nálunk elmaradtak a földön fetrengések az áruházak polcai előtt. Az ünnepek előtt viszont kész listával álltak elő mindig, mert ezt is, azt is, amazt is megígértem nekik. Ma már tudom, hogy muszáj megértetni velük, ha valamire nincsen keret. Sőt: ha van, akkor sem kaphatnak meg mindent.
Mint mondtam, abból a szempontból szerencsés vagyok, hogy nem voltak nagy drámák, de komoly anyagi ráfordítással járt, hogy az apahiányt ajándékokkal próbáltam kompenzálni. Főleg karácsonykor kerültem szorult helyzetbe, amikor is képes voltam a következő havi fizetésem felét felvenni, csak hogy semmi ne hiányozzon a fa alól, aztán persze januárban már fájón hiányzott az az összeg a családi kasszából. Viszont a szenteste mindenért kárpótolt, tömve volt a szoba a legmenőbb játékokkal, amikkel egyébként pár nap múlva már nem is játszottak, de ehhez is idő kellett, míg felismertem.
A nagy fordulópontnak viszont egyszer csak eljött az ideje: nem történt nagy dolog, mindössze annyi, hogy a listáról kifelejtettem egy ajándékot, amitől a lányom olyan látványos lelki sérülést szenvedett, mintha legalább vertem volna éveken keresztül. Na akkor fogtam fel, hogy ugyan konkrét jelei korábban nem voltak az elkényeztetésnek, ez nem jelentette azt, hogy nem váltak követelőzővé, és nem tekintették természetes dolognak, hogy csak egy szavukba kerül minden.
Lelki szemeim előtt megjelent, hogy ennek köszönhetően milyen felnőtté válhatnak: a fiúkból olyan férfiak, akik korábban soha nem dolgoztak meg semmiért, ezért a későbbiekben is kerülik a munkát viszont kifolyik a kezük közül a pénz, a lányokból pedig olyan eltartott nők, akiknek fontosabb lesz egy kapcsolatban az anyagi biztonság, mint a harmónia. Mindez persze korántsem törványszerű, de megelőzvén a bajt megálljt parancsoltam.
Nem volt egyszerű. Beépült a hétköznapjainkba a "Nem fogom ezt neked megvenni", a "Szerintem ez szükségtelen dolog" és az "Erre nem adok ki ennyi pénzt", amit megdöbbenve vettek tudomásul, és nem igazán fogták fel azok után, hogy korábban mindent megkaptak. Azt hiszem, intelligenciájuknak köszönhetem, hogy ebből nem lettek a későbbiekben hisztik (maradt egynek az ominózis karácsoyi eset), bár az elhatározást követő egy-két évben még az ajándékok bontása után láttam rajtuk, hogy abban reménykednek, lapul még valahol a lakásban egy meglepi, amit majd a későbbiekben húzok elő. De hamarosan hozzászoktak, hogy nincs.
Idén karácsonykor sem lesz tele a fa alja, és bár hamar mentettem, ami még menthető, bánom, hogy nem a kezdetektől volt ez a módszer. És tudnak örülni az apróságoknak is, és nem bánják, hogy tizenakárhány csomag helyett mondjuk csak egy várja őket, amikor lerohannak a szobából. És ugyanúgy rohannak, ráadásul egy ideje sokkal nagyobb tiszteletet kapnak a saját dolgaik, óvják és vigyáznak rájuk, amikre korábban nem volt példa. Minden csak egy volt a sok kacat közül.
Aztán remélem, később ugyanúgy fogják tartani az ünnepeket, mint mi, felnőttek közt: mindössze jelképes ajándékot veszünk egymásnak, hogy a karácsony ne az anyagiasságról szóljon. Hogy semmi se szóljon az pénzről, legalább családon belül ne.
Nálatok hogy megy ez? Túlköltekezés van karácsonykor, vagy szerényen ünnepeltek, az anyagi helyzettől függetlenül?
