Cserhalmi György

Arról azonban szívesen mesélt a Díványnak, hogyan készül unokáival a karácsonyra, és azt is elmondta, szerinte mi a különbség a nosztalgiázás és az emlékezés között. A 76 éves színészlegenda a róla szóló könyv szerzőjének, Csáki Juditnak pedig egy nyáron át beszélt arról, mit adott neki Kékkút, a Balaton-felvidéki csendes kis település, milyennek látta gyermekként operaénekes édesanyját, aki folyton sietett, és hogy az édesapját miért nem érdekelte, hogy színész lesz-e a fiából, vagy sem. 

Miért döntött úgy, hogy itt az ideje egy olyan könyv megjelenésének, amiben nem csupán szakmai, hanem a legszemélyesebb dolgairól is vall?

Nem én döntöttem így. Csáki Jutka keresett meg engem a nyár elején azzal, hogy írna egy ilyen könyvet. Persze jött az ilyenkor szokásos tiltakozás, merthogy írom közben a magam könyvét is, és, hogy akkor abban szünetet kell tartanom. Szóval nyavalyogtam, riszáltam magam, de utána csak nekivágtunk. Volt egy nyarunk, úgyhogy szeptemberre be is fejeztük.

Ilyen rövid idő alatt sikerült majd háromszáz oldalba önteni az eddig megélt élményeket, emlékeket?

Napi két-három órát beszélgettünk, mert nekem ennyi volt ideális, utána már elfáradtam.

Említette, hogy Ön is ír egy saját könyvet. Ez az, amit már két éve is említett egy interjúban? Mi készül, egy memoár, egy napló?

Az, az is, de benne lesznek a családom kevésbé ismert tagjai is, azok, akikre én még emlékszem gyerekkoromból. Szóval egy átfogó családtörténet lesz leginkább, melyek, fogalmazzunk úgy, hogy az én memóriazavaros történeteim.

A Csáki Judit által jegyzett könyvben nagyon őszinte, már-már kitárulkozó, nem szépít semmit és semmin a múlton, sem a gyarlóságát, sem az esendőségét nem rejti véka alá. Nem szégyenlős? 

Inkább azt gondolom, hogy ilyen idős korban már nem illik hazudozni.

Nincs olyan téma, legyen az szakmai vagy magánéleti, amiről nem szívesen beszél?

Hogyne lenne, például a betegségeim.

Arról akkor ne is kérdezzem?

Ne, mert arról én már nem beszélek, mert ahogy szóba kerül, abban a pillanatban átvált ez a téma bulvárra, mert tönkretették a bulvárújságok a hangzatos buta címeikkel, meg az álszakértőikkel.

Pedig volt egy időszak, amikor nagyon őszintén beszélt a betegségéről.

Annyi nekem abból pont elég volt.

Amikor beszélt róla, azzal mi volt a célja? Szeretett volna kapaszkodót, támaszt nyújtani azoknak, akik hasonló cipőben járnak, vagy megkönnyebbült, hogy elmondhatta, ami Önnel történik?

Ilyenekre akkor nem is gondoltam, bennem nincsenek és nem is voltak ilyen furcsa érzések. Előállt egy igény olyan társaságok részéről, akik ezzel foglalkoznak, és az ő kérésükre beszéltem magamról.

A most megjelent, az életművét összefoglaló könyvben a múltját idézi fel. Szokott nosztalgiázni?

Ha nosztalgiázni kell, azt már megette a fene, én emlékezni szoktam.

Mi a különbség a kettő között?

Nem tudom. Az én olvasatomban a nosztalgia inkább megszépíti a dolgokat.

Életének melyik az a szakasza, amelyikre a legszívesebben emlékszik?

Mind az enyém. Isten őrizz, hogy kitagadjak egyet is!

Olyannak képzelte az életét 76 évesen, mint ahogyan most él?

Becsületszavamra nem voltak semmilyen terveim. Ilyen lett. Nem terveztem, nem számítgattam se családot, se gyereket, se azt, hogy mikor lesz lakásom, se azt, hogy most mennyi pénzem van. Egyszerűen csak így alakult az életem.

Ettől függetlenül a könyvből nem egy sodródó ember személyisége rajzolódik ki. Mi volt az ön életének a mozgatórugója, biztos volt valami rendezőelv, ami szerint alakította az életét.

A színház és a mozi az egy rendezőelv. A színház bizonyos értelemben katonaság is, mert ott fegyelem van. Ez egy kollektív műfaj, ahol nem lehet marháskodni. Lehet, csak annak ára van. A mozi is hasonló. Úgyhogy épp elég rendezőelv volt ez. 

Ön most vidéken él. Mivel tölti a mindennapjait?

Írom a saját könyvemet, mászkálok, bevásárolom azt, amit megfőzök, vagyis azt teszem, amit minden valamirevaló állampolgár csinál.

Kertészkedni is szokott?

Az a baj, hogy télen erre most már nincs mód, de az unokámmal nyáron szoktam kertészkedni.

Milyen nagypapa Ön? Olyan, amilyenre gyerekként vágyott?

Szerintem jó nagyapa vagyok, már amikor nagyapa vagyok, mert sajnos csak ritkán találkozom az unokáimmal, de akkor kiélem az irántuk érzett szeretetemet.

A könyvben azt mondja: „Már mondtam máskor is, hogy ott a nagy baj, amikor egy ember elkezd magának is hazudni, sőt el is hiszi.” Önnek is volt olyan szituáció az életében, amikor hazudnia kellett, és azt megbánta, legyen szó akár kegyes hazugságról?

Hát persze, hogy volt. Hát hogyne. A statisztikák szerint a férfiak 14-szer többet hazudnak egy nap, mint a nők. Ehhez képest én elég jól állok, bár a kérdésre nehéz válaszolni, mert néha ez az egész, amit úgy hívnak, hogy konfabuláció, az maga a valóság. 

Hetvenhat évesen mit gondol, mi az élet értelme?

Maga az élet.

Nagyon szűkszavúan válaszol a kérdéseimre.

Nem vagyok szűkszavú, csak keresem a lényeget. Én nem tudok áradozni, és nem fogom azt mondani, hogy én tudom, mi az élet. Én nem tudom, mi az élet. És azt sem tudom, hogy mi az élet értelme.

Nincsen nálam a bölcsek köve. Annyit tudok, hogy élni jó.

Hogy készül a karácsonyra?

Az unokáimmal, Lenkével és Gáspárral írunk majd egy levelet a Jézuskának, segítek majd a főzésben is, mert nagyon jó kézilány vagyok, és mézeskalácsot is sütünk majd.

A kilencvenes évek valódi bűncselekményei adják a Doszpot Pétert a főszerepbe helyező, műfajteremtő krimi hátterét.