sztálin város

1949 végén a Magyar Dolgozók Pártjának vezetősége úgy döntött, hogy a szocialista nehézipar megteremtése céljából gigantikus vaskohászati kombinát fog épülni Magyarországon, a hozzá tartozó lakóteleppel együtt. Eredetileg Mohács környékére álmodták meg a beruházást, a megromló magyar-jugoszláv kapcsolatok miatt azonban csakhamar új helyszínt kellett keresni. A választás a dunapentelei fennsíkra esett – a készülő beruházáshoz elengedhetetlen volt a Duna közelsége, hiszen a szovjet vasércet így tervezték eljuttatni a gyárba.

„Budapestről kocsival Sztálinváros felé haladva szokatlan élmény éri az embert. Az óváros határában az út völgybe hajlik s a távoli pentelei fennsíkon magasodó büszke város eltűnik a szem elől, s szinte ugyanakkor előbukkan a völgyből partba vájt apró viskóival a régi Pentele. (…) A kocsi a régi pentelei nyomornegyedek mellett robog el. Az egyiket gyilkos humorral »Héthercegség»-nek nevezte el a nép, a másikat «Nix»-nek. Amott a «Hegyek», a «Bánom-sor« barlanglakásai, sárból vert kunyhói kuporognak. De az úton énekelve fehér inges, piros nyakkendős úttörők vonulnak, az autóbuszmegálló előtt jól öltözött vidám felnőttek várakoznak, új épületek villannak itt is, ott is az ember szemébe, és a határban sokemeletes, vörös épülettömbök zárják el az út torkolatát, újból kibontakozik, de most már közelről, teljes nagyságában a jelen: Sztálinváros” – tudósított a Szabad Nép 1953-ban.

Ételmérgezés mint szabotázs?

A munkálatok irányításával dr. Weiner Tibor építészt bízták meg, a munkások pedig elkezdtek szállingózni az építkezésre. Egy ekkora beruházáshoz (20-25 000 fősre tervezték a várost) rengeteg dolgos kézre volt szükség, így hamarosan a DISZ is kiadta a jelszót:

„Magyar Ifjúság! Építsük fel a Dunai Vasművet, ötéves tervünk büszkeségét!”

Tízezrek érkeztek Pentelére, többségében becsületes, dolgozni vágyó munkás- vagy parasztfiatalok, akik zsúfolt barakképületekben laktak. Ezeken a szállásokon, hogy megakadályozzák a járványokat és ételmérgezéseket, rendszeres volt a féregirtás, a fertőtlenítés és a tetűirtás, de így sem sikerült teljesen kiküszöbölni a bajt. 1951-ben tömeges ételmérgezés történt, amit – a korszakban megszokott paranoiával – véletlenül sem a kétséges higiéniai körülményekkel magyaráztak, hanem az imperialista ügynökök szabotázsakciójaként tálalták: „Az ellenség munkásruhát is ölt, s még a legelvetemültebb aljasságtól sem riad vissza. (...) olyan emberre is bízták a dolgozók ellátását a konyhán, aki négy évig Londonban, három évig Athénben csavargott, és két évig mint parkett-táncos lopta a napot.”

Brigádvezetők randevúja

Gimnazisták, egyetemisták akár a tanulmányaikat is megszakították, hogy részt vegyenek Sztálinváros építésében. Így tett például Szécsi Margit költő is, aki az építkezésen ismerkedett meg férjével, a szintén költő Nagy Lászlóval; az ő történetüket itt írtuk meg. Hogy másoknál hogyan zajlott egy ilyen sztálinvárosi románc, könnyen elképzelhetjük egy korabeli újságcikk alapján. „A sziréna hangja a munka befejeztét jelezte, amikor Szlipcsevics István sztahanovista ifjúmunkás elindult Maróti Rozália brigádja felé. Kissé félt, hogy azt mondják majd: azért megy hozzájuk, mert dicsekedni akar a 871 százalékos eredményével, de azért csak ment, látni akarta Rozáliát, meg a brigádja üzenetét is át akarta adni.

Maróti Rozália éppen az utolsó homokadagot terítette az alapra, amikor meglátta a sztahanovista ifjúmunkást. Már régen ismerik egymást, mégis minden találkozásuknál kissé szégyenlősen néznek egymás szemébe.

Most is attól tartott, hogy István majd megdorgálja, brigádja eddig a békeműszakon még nem került fel a dicsőségtáblára.” A történet szerint a fiatalok ezt követően megbeszélték eredményeiket, majd leszögezték: méltók akarnak lenni Sztálin elvtárs nevéhez. Végül együtt indultak haza a munkából, beszélgetésük „hosszan belenyúlt az őszi estébe: Sztálinváros jövőjéről, a még boldogabb holnapról tervezgettek.”

Éjszakai ellenőrzések

Az építők lelkesedése határtalan volt. Minden hónapban túlteljesítették az elvárt normát, hogy a Május 1. út víztornyának tetején lévő csillagot az ő tiszteletükre gyújtsák meg; sőt az is megesett, hogy éjszaka beszöktek az építkezésre, hogy tovább dolgozhassanak. Az éjszakai ellenőrzések nem csak az építkezések területére korlátozódtak: a rendőrök végigjárták az „italboltokat” („nem keltett feltűnést a rendőrök megjelenése, ellenkezőleg, örömmel vették, hogy a rendőrség igyekszik felkutatni azokat a személyeket, akik bejelentkezés nélkül tartózkodnak a Délivárosban”), valamint a női és férfi szállásokat – meg kellett vizsgálni, nem tartózkodik-e illetéktelen személy a szekrényben vagy az ágyban.

„Édes élet” Sztálinvárosban

Miskolczi Miklós író-újságíró, aki 1961-től kezdve a Dunaújvárosi Hírlap munkatársa volt – és több kötetet is írt Dunaújváros múltjáról és jelenéről –, Az úr sztálinvárosi? és Egyszemélyes Dunaújváros című írásaiban festi le az épülő szocialista mintavárost és annak lakóit. (Mindkettő megtalálható a város történetével foglalkozó remek oldalon, amely e cikk fő forrásául is szolgál.) Tőle tudjuk például azt, hogy „a hős sztálinvárosi építők úgy ittak, mint a gödény. 1951 nyarán részleges szesztilalmat rendeltek el az építkezésen.

Hétfőnként csak délután öt órától mérhettek alkohol tartalmú italokat a büfékben és talponállókban."

Hogy ez mennyire így volt, kiderül a fegyelmi ügyek tárgyalásának irataiból is: négy fiatal munkásról írták, hogy „szálláshelyükre részegen tértek haza, a békésen alvó dolgozóknak az ajtaját megrugdosták, beverték”.

A sztálinvárosi „édes életről” legendák keringtek, a „férfi tömegszállásra belopott – mit belopott? bevitt – nőkről, női szállásra betévedt fiúkról”. A szóbeszéd szerint a nyilvánosházak bezárása után a prostituáltak külön hajóval érkeztek Sztálinvárosba, és a hírek az épülő város laza erkölcseiről eljutottak a pártbizottság elé is – mint ahogy az is, hogy 1952 februárjában a Sztálinvárosban lévő 430 állapotos nő közül 300 férjezetlenül esett teherbe. Miskolczi szerint „a helyzetre jellemző, hogy a mai kórház szülészeti osztályának önálló épületét eredetileg leányanyaotthonnak szánták”.

Munkahelyi zaklatás az építkezésen

Akit rajtakaptak azon, hogy szálláshelyén ellenkező nemű vendéget fogadott, könnyen búcsút mondhatott az állásának. Horváth Sándor tanulmányában több olyan, a sztálinvárosi építkezésen munkát vállaló nő sorsáról is beszámol, akik ellen fegyelmi eljárás indult. Visszatérő vád, hogy az illető „a női szálláson több alkalommal megengedte, hogy vőlegénye nála aludjon”. A szabály a férfiakra is vonatkozott: 

Az iratokból úgy tűnik, meglehetősen kockázatos volt nőként az építkezésen az élet – különösen a fizikai munkát végző nők számára, de az irodai munka sem volt mentes a hatalmi visszaélésektől. Egy főművezetővel szemben például azért indult fegyelmi eljárás, mert „arrogáns a segédmunkás nőkkel szemben, a legdrasztikusabb szavakat, kifejezéseket használta, úgy beszélt róluk, mint prostituáltakról, amikor a hivatalos munkaidő alatt nem főzték meg neki a teáját, nem készítették el a tojásrántottáját, vagy szalonnáját időre”. De sokszor nem csak verbális zaklatás érte az épülő Vasmű női munkavállalóit: „G. Elek művezető állandóan, nap mint nap molesztált és minden alkalommal meghívott a lakására fürödni és egy alkalommal vacsorára is, amikor lesz pia, cigaretta és minden, kettesben. (...) arra is célzott, hogy legyek a szeretője. Gondoltam is erre azért, mert minden alkalommal megfogdosta a fenekemet, a vállamat” – olvasható az egyik iratban.

Sztálinvárost 1951-ben nyilvánították várossá, az építkezések még évekig folytatódtak. „Mi minden épült itt az elmúlt évek során és mennyi még az építenivaló! Azelőtt, ha a néptelen, kopár pentelei buckákra omlott a borús őszi este, az orrahegyéig sem látott az ember. Most meg mintha ideszállt volna a csillagos ég. Az éjszaka sötétjén mindenütt fények ütnek át: villanylámpák füzérei, sűrű rendekben egymás fölé torlódó ablaksorok aranysárga kockái” – írta a Szabad Nép 1953-ban A jövő Sztálinvárosa című cikkében. Azt nem merték megjövendölni, hogy kevesebb mint nyolc év múlva, 1961-től kezdve Sztálinváros, a hajdani Dunapentele immár Dunaújvárosként fog szerepelni a térképen. (Borítókép: Fortepan / Bauer Sándor)

Ha szívesen olvasnál még arról, milyen volt a szocializmus idején fiatalnak lenni, ezt a cikket ajánljuk.