A Penicillium penészgombák antibakteriális hatását kétségtelenül a skót bakteriológus, Alexander Fleming fedezte föl, amikor a londoni St. Mary Kórház orvosi karán Staphylococcus aureus baktériummal kísérletezett. Nem volt különösebben rendes ember, és laboratóriumát sem tartotta tisztán. Amikor 1928 szeptemberében elment két hétre nyaralni, nem mosta el a baktériumos petri-csészéket – ennek köszönhető, hogy mire visszatért, a tálkákban roppantmód elszaporodtak a kórokozók, itt-ott penész is megtelepedett rajtuk. Ahogy rendet rakott, észrevette, hogy az egyik csészében a penészgomba körül nincsenek baktériumok. Azonnal rájött, hogy ennek csak egy oka lehet: ez a fajta gomba gátolja a kórokozók növekedését.
Az először penészlének elnevezett anyagból azonban még ki kellett nyerni magát az antibiotikumot – ebbe a feladatba azonban beletört Fleming bicskája.
Nem sikerült eleget termeszteni
A fölfedezés eleinte nem keltett különösebb visszhangot, ám nagyjából egy évtizeddel később egy oxfordi kutatócsoport célul tűzte ki maga elé, hogy nagyobb mennyiségben állítsa elő az antibiotikumot. Hatalmas áttörésnek számított 1940-ben, amikor Howard Florey, Ernst Chain és Norman Heatley vezetésével sikerült olyan mennyiségben előállítani, amellyel négy egér életét megmentették.
Emberi fölhasználáshoz azonban jóval nagyobb mennyiségekre volt szükség. Eleinte a Fleming által kialakított módszert követték: tápanyagban gazdag folyadék – úgynevezett penészleves, ahogy a skót kutató nevezte – felszínén növesztették, ám így lehetetlen volt a szükséges nagyságrendben előállítani.
Ezért az oxfordiak mindenféle edényben penészt termesztettek, ahol csak tudtak: a többi között ágytálakban és kádakban is.
Végül létrehoztak egy leginkább egy régimódi benzineskannára hasonlító kerámia erjesztőedényt – a nőkből álló hattagú technikuscsapat, a „penicillin-lányok” ilyenekben gondozták a penészgombákat, hetente néhány milligrammnyi antibiotikumhoz jutva.
Az első emberkísérlet: siker a sikertelenségben
Ez már elegendő volt ahhoz, hogy emberen ki lehessen próbálni a szert. Ekkor hallottak egy 48 éves rendőr, Albert Alexander esetéről, akinek arcát megkarcolta egy rózsatövis, és a sebe elfertőződött. A rendkívül agresszívan terjedő kórokozóval az orvosok semmit sem tudtak kezdeni. Tehetetlenül figyelték, ahogy betegük elveszíti egyik szemét, majd a fertőzés a tüdejére is átterjed. Florey-ék engedélyt kértek, hogy penicillint adhassanak a rendőrnek, aki 1941 februárjában megkapta az injekciót.
A szer hatása elképesztő volt: a kórokozó rövid idő alatt szinte teljesen eltűnt a férfi szervezetéből.
Sajnos csak majdnem teljesen, és mivel a rendelkezésre álló antibiotikum elfogyott, nem tudták folytatni a kezelést. A fertőzés ismét szétterjedt Alexander testében, és ekkor már nem volt mivel magállítani: a férfi pár nap elteltével elhunyt. Noha tragédiával végződött az eset, megmutatta, milyen hatalmas lehetőségek rejlenek az antibiotikumos kezelésekben.
A háborúban közben egyre nagyobb szükség lett az életmentő szerre. Ahogy 1941-ben a nácik már Londont fenyegették, a kutatást az Egyesült Államokba vitték. Az Illinois államban található Peoriában kaptak laboratóriumot erre a célra az USA Mezőgazdasági Minisztériumától. Itt fedezték föl, hogy nagymértékben növeli a hatékonyságot, ha a penészt keményítős főzetbe merítik.
Egy nemzetbiztonsági gyümölcs
Ekkor a munka fókusza átkerült a módszer fejlesztése helyett az ellenállóbb, nagyobb „termést” hozó Penicillium-törzsek felkutatására. Ennek érdekében katonák, kutatók és önkéntesek penészes kenyerek, sajtok, húsok és más élelmiszerek tömegét vizsgálták meg. Sőt, még Ausztráliából és Indiából hozott talajmintákat is elemeztek, ám hiába. A megoldás végül egy furcsa véletlennek volt köszönhető.
1943-ban a peoriai laboratórium egyik technikusa, Mary Hunt épp bevásárolt, amikor föltűnt neki, hogy egy zöldséges épp egy gyanús kinézetű sárgadinnyét próbál eltüntetni szem elől.
„Várjon csak, az a gyümölcs penészes?”
– kérdezte hangosan. A tulaj, John Scoutaris roppant kellemetlenül érezte magát, hiszen mindig büszkén hirdette, hogy csak friss, makulátlan termékeket árul. „Dehogyis” – válaszolta, és megpróbálta gyorsan és feltűnésmentesen eltüntetni a kötényében, ám a kellemetlenkedő nőszemély nem tágított. Ahogy egyre többen gyűltek köréjük, Scoutaris halkan kérlelni kezdte Huntot, hogy ne csináljon ügyet a dologból, ám a technikus előbb nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozott, majd közölte:
„Az a penészes dinnye megnyerheti a háborút a szövetségeseknek.”
Egy dinnye szerepe a háborúban
Bármilyen hihetetlennek hangzott is a kijelentés, igaz volt: a penicillin széles körű használata előtt bármilyen kis fertőzés halálos lehetett. Márpedig a katonai táborok nem szűkölködtek az elkapható betegségekben.
Egyes források szerint nem Mary Hunt volt Penészes Mary, és ezek kétségbe vonják a zöldségessel folytatott beszélgetés hitelességét is. Ismert egy olyan verzió, amely Penészes Maryt egy ismeretlen nőként ábrázolja, aki egy napon
furcsa ajándékot adott a peoriai laboratórium egyik őrének: egy penészes sárgadinnyét.
Hogy melyik történet az igaz, valószínűleg már sosem derül ki. Annyi azonban bizonyos, hogy a gyümölcsön megtelepedett penész hatszor annyi antibiotikumot termelt, mint a Fleming által használt gomba. Ezután vált lehetségessé a gyógyszer tömeggyártása, amely napjainkig mintegy 80 millió ember életét menthette meg.
Fleming, Florey és Chain 1945-ben Nobel-díjat kapott közreműködéséért a penicillinnel kapcsolatos kutatásokban. Penészes Mary-t azonban – bárki is húzódjon meg a furcsa név mögött – méltánytalanul elfelejtette a történelem.
Napjainkban már inkább az jelenti a problémát, hogy nem hatnak az antibiotikumok. Szakértő mondta el, mi az oka az aggasztó jelenségnek.
