javító intézet

Melyek most a fiatalok által leggyakrabban elkövetett bűncselekmények?

Nagyon sok éve a vagyon elleni cselekmények a leggyakoribbak, ezen belül is a rablás. A lopás csak akkor éri el azt az érzékenységi szintet, ha nagy értékű, sorozatos, vagy megnehezíti egy közösség életét. Volt itt már olyan színesfémtolvaj fiú, aki ereszcsatornákat lopott, de csak akkor léptek a lakók, amikor egy komplett nyaralóterület századik házát is lepakolta.

Érdekes lenne kutatni, hogy miért, különösen amiatt, mert nem tudni, hogy ez tényleges növekedés-e, vagy csak azért tűnik többnek, mert eddig latenciában maradtak. A bekerülő gyerekekkel egyébként nem a bűncselekményük, hanem a gyermeki létük alapján próbálunk foglalkozni, ezért teljesen mindegy, hogy ki mit követett el.

Jobbára azt gondoljuk, hogy ide diszfunkcionális családok gyerekei kerülnek, a valóság mégis egy kicsit más képet fest. 

Úgy fogalmaznék, hogy megmaradtak a jellemző csoportok, a kriminalizált családok, a kedvezőtlen szociokulturális kör, de ez nem kizárólagosság. Ide mindenféle gyerek bekerül, olyan is, aki lehet, hogy előző nap még egy jó nevű gimnázium padjában ült, másnap már itt van. Bizonyos bűncselekmény-típusoknál, például a drogterjesztésnél, a krimikből merített életérzéssel ők is belecsúsznak ilyenekbe. De találkoztam már nagyon érthetetlen gyilkossággal is, mert egyébként abba a közösségbe, abba a családba, abba az atmoszférába, ahonnan a gyerek érkezett, nem illett bele az, hogy ő egy gyilkos legyen. Ugyanide sorolom az élvezeti szerek hatására elkövetett cselekményeket is, amelyekbe

minden gyerek bele tud csúszni, függetlenül attól, hogy gazdag, szegény, iskolázott vagy nem iskolázott. 

A börtönviselt felmenőkkel rendelkező gyerekekkel ellentétben mennyivel viseli nehezebben a javítóintézetet az a fiatal, aki „nem olyan családból jött”?

Ez kettős dolog. Ha a javítóintézetben lévő gyerekek jellemző csoportjába egy hasonló csoportból érkező gyerek kerül, akkor neki ez a közeg nem okoz problémát. Aki viszont ettől a csoporttól távol van – és minél távolabb –, annál nehezebben éli meg, hiszen ez egy teljesen más kultúrkör, ahol teljesen más a kommunikáció és a viselkedés.

Néha egymás szavát sem értik.

Tehát amíg az egyik gyerek – ahogy ők szokták mondani – flesselget, a másik úgy érzi, hogy nem fogja kibírni. Ott van viszont a másik oldal is: ha egy nagyon szabadon, kontroll nélkül élő gyerek bekerül, nehezek a szabályok, egy jómódú gyerek számára viszont ezek nem meglepőek, hiszen otthon ugyancsak kötöttségek, szabályok szerint élt, voltak felé elvárások. 

Egy olyan gyerek, aki csak úgy élt a világban, hogyan alkalmazkodik a javítóintézeti élethez? 

Ez a legegyszerűbb, hiszen abban a pillanatban, ahogy bekerül, ebbe az élettérbe és szokásrendbe csöppen. Miután egyedül ezt nem akarja majd megváltoztatni, inkább alkalmazkodik a szabályokhoz. Neki nem célja, hogy mindenáron szembehelyezkedjen egy rendszerrel, hiszen tudja azért, hogy büntetőeljárás van ellene. Mondjuk úgy, hogy az érdeke, hogy együttműködjön, ahogyan érdeke az is, hogy részt vegyen a benti programokon. Az persze már a kolléga varázsán és szakmaiságán múlik, hogy hogyan tudja a gyereket belevinni, motiválni és eljuttatni oda, hogy egy sport- vagy tanulmányi verseny a világ legfontosabbja legyen.

Lehet-e követni az útjukat a javítóintézetekből kikerült gyerekeknek? 

A hivatalos utánkövetés elég nehéz dolog, hiszen számos személyiségi jogi kérdést is érintene, de ha eltekintünk a kutatásmódszertan nagyfilm szerinti szabályaitól, ma már akarva-akaratlanul rengeteg információ jut vissza, hiszen a világháló majdhogynem közvetíti a gyerekek életét.

Akit itt sikerül visszakapcsolni az oktatásba, annak később egész szép eredményei születhetnek. Volt itt például olyan srác is, akit főiskolára is felvettek, de mi már annak is nagyon örülünk, ha a gyerek szakmát tanul.

Milyen szakmákat lehet tanulni a javítóintézeti rendszerben?

Vannak a legkülönbözőbb szakipari munkákhoz, illetve, amit még nagyon szeretnek a gyerekek, a vendéglátáshoz kapcsolódó, például szakács-, cukrászképzések. Ez attól függ, hogy milyen együttműködő partnereket tudunk megnyerni, és attól is, hogy melyik intézménynek milyen adottságai vannak. Egy időben divat volt egyszerűbb szakmákat bevinni, de mindig azt mondtam, hogy ezzel óvatosan kell bánni, hiszen nagyon sok olyan szakma létezik, amelynek valójában nincs piaci értéke. Adhatunk papírt a gyereknek, de ha annak nincs súlya a piacon, akkor az olyan nesze semmi, fogd meg jól.

Hogy ne csak papírt szerezzen, hanem hogy el is tudjon helyezkedni?

Még nem is biztos, hogy a végzettség kell. Fontosabb az, hogy milyen készségei vannak, milyen a monotóniatűrése, hogy mi érdekli a gyereket: inkább a kertészet, vagy a fával vagy a vassal való munka, esetleg inkább az állatok?

Akinek van egy belső gondolata, arra nem jó rákényszeríteni egy más fajtát, mert sosem lesz a sajátja.

Ha egy gyerek a kézműves műhelyben dolgozik, de mindennap megkérdezi, hogy nem mehetne-e a kertészetbe, akkor valószínűleg nem érzi jól magát ott. Őt a kert felé húzza a motivációja, és mi baj történik, ha ott tevékenykedik? Lehet, hogy itt a kertészetben elvan egy fél évet, amely aztán később arra indítja, hogy egy ilyen irányú szakképzésben vagy munkában vegyen részt. 

Hogyan fogadják őket a munkaerőpiacon?

Ebben nem vagyok túl optimista. Nagyon sok srác mondja el, hogy letagadja a múltját, és ebben az a legfájóbb, hogy a sikeresek. Rengeteget tudnék mesélni a sikeres gyerekekről, ők maguk viszont soha.

De tudok ugyanilyen mérnököt, és olyan, ma már iparban dolgozó, volt drogost, aki úgy szakított a múltjával, hogy 200 kilométerrel odébb is költözött, hogy még véletlenül se köszönjön rá senki. Borzasztó nehéz olyan gyereket találni, aki ki mer állni, hogy igen, ez az én múltam. Annál nagyobb siker viszont, hogy az a kölök, aki egy pár évvel ezelőtt még itt sorakozott az udvaron, most, Isten tudja, milyen költségvetésű lakópark építési projektjének az egyik cégvezetője, aki versenytárgyaláson vesz részt. Az már csak zárójel, hogy meg is nyeri. Ez a siker. A másik az lenne, ha olyan társadalomban élnénk, amelyben ki mer állni azzal, hogy „igen, én megváltoztam”.

Ez utópia?

Nem tudom. Az én munkatársaim között mindig is voltak bántalmazott gyerekek, volt bűnözők és volt drogosok. Az a lényeg, hogy ők már tiszták. Van, akinek már az erkölcsije is tiszta, pedig ült egy pár évet. De ha én magam nem lennék szociális, ha én magam nem bíznék bennük, akkor ki a fene? 

A beszélgetés során többször is érintettük már a drogokat. A ma bekerülő gyerekeknél mennyire jellemző probléma a kábítószer-használat? 

A régi fajta függőségek már nem, nem is tudom, mikor találkoztam utoljára heroinfüggővel. A most divatos drogokat használó gyerekek azonban rendszeresen kerülnek be ide, és más tüneteket mutatnak.

A bűncselekmények mögött sokszor megjelenik a drog, illetve a drog árának a megszerzése mint motívum.

Az is előfordul, hogy drog hatása alatt követ el bűncselekményt, de nagyon kevés olyan gyerek van, akinél az ellátásában viszonylag hosszú ideig kell azzal foglalkozni, hogy kint kábítószert használt. Olyan van, hogy a bekerülése után egy-két napig még látjuk rajta, hogy nem tisztult fel teljesen, de olyan már nincs, hogy a csuklótól vállig szétszurkált gyereket két-három hétig próbáljuk annyira kitisztítani, hogy kommunikálni tudjon. Megjelent viszont egy olyan generáció, amelynél már a szülők is droghasználók. Más a tünetük, mert más az alkoholista szülő és más a drogos szülő gyereke. 

Miben más?

Az alkoholista szülő gyerekére fel vagyunk készülve, abban van tapasztalat. De amikor jön egy bizonyos szomatikus adottságokat hordozó gyerek, az elején nem nagyon értjük, miért vannak olyan nagyon furcsa, öngyógyító mechanizmusai. Aztán rájövünk, hogy egy nagyon-nagyon más környezetben él. Sajátos pszichés tüneteket mutat az életre, és van egy nagyfokú bizonytalanság-érzése is. Valószínűleg, amikor a szülőknél lement a roló, a gyerek számára az olyan volt, mintha ott se lenne – ezt érezni is rajta. Különbség az is, hogy az alkoholista szülőkkel ellentétben a drogosokra nem jellemző, hogy bántalmaznák a gyereküket.

Hogyan viszonyulnak egymáshoz a gyerekek a javítóintézetben? Mennyire jellemzőek a balhék?

Vannak balhés gyerekek, akik próbálják így kivívni a pozíciójukat, de aztán általában rájönnek, hogy erre itt nincs szükség, hiszen mindig, minden pillanatban a felnőtt irányít. Itt semmit sem dönthet el a gyerek.

Rengeteg olyan szabály van, amely pont a börtönártalmakat előzi meg. Itt minden úgy valósul meg, ahogy az a házirendben le van írva. 

Tizennégy éve vezeti a budapesti javítóintézetet. Hogyan változik az ember itt ez idő alatt? 

Öregszik (nevet).

Akkor inkább úgy kérdezem, hogyan látja másképp a dolgokat, mint akkor, amikor elkezdte itt a munkát?

Nekem azért könnyű, mert nagyon régóta kriminalizált, drogproblémás gyerekekkel dolgozom. Egyrészről, ha visszanézek, látok sikert. Ez mindennap azt mondja nekem, hogy próbáld meg, mert látod, öt, tíz, tizenöt éve is sikerült. Másfelől, látok bizonyos folyamatokat is: idő kellett például rájönni arra, hogy az egész kulcsa a társadalmi folyamatokban rejlik. Igenis tudnom kellett, hogy bizonyos csoportok hogyan alakultak a Kárpát-medencében vagy Magyarországon, hogy hogyan változott az élethelyzetük, milyen döntések születtek velük kapcsolatban, hiszen ezek vezettek oda, hogy a jelen stádiumban miért így működnek. Amikor éreztem a hiátusát annak, hogy nem tudok eleget, akkor elmentem, tanultam róla. Ha már ismerjük őket, és jó diagnózist tudunk felállítani, akkor eljutunk oda, hogy már gyógyítani is lehet. Nagyon jó érzés, amikor a világ különböző pontjairól azért érkeznek hozzánk, hogy tanuljanak tőlünk.

A sok év abban ad nagyon nagy erőt, hogy az ember hosszanti oldalát látja, és látom a konkrét társadalmi változásokat.

Tudom, hogy mi volt 25 éve, mi volt 10 éve. Hogy csak egyetlen példát mondjak: voltam még olyan konferencián a magyar gyerekvédelemben, amit azért hívtak össze, mert két gyerekprostituált volt Baranya megyében.

Húha! Mikor volt ez, segítsen! 20-25 éve?

Hát, nem tegnap… Erre szoktam azt mondani, hogy ha ma minden gyerekprostituáltról konferenciát hívnánk össze, akkor a konferenciaszervezők dúsgazdagok lennének. De arra is emlékszem, amikor arra készültünk a gyermekvédelemben, hogy fog jönni egy drogos gyerek. Ma már rengeteg az érintett.

Mely időszakra emlékszik vissza a legszívesebben?

Nem tudnék olyat mondani, amit nem szerettem, mindegyiknek megvolt a szépsége. Nem vagyok mazochista, ha nem szerettem volna, nem csinálnám. Kínáltak már nekem elegánsabb íróasztalt ígérő lehetőséget, de túl távol az ellátottól – és nem, az nem én vagyok.

Szeretem, ha tudom, mi van velük. Minden gyerkőcnek tudom a napi problémáját, tudom az ügyeit, tudom, hogy épp most mire várunk, mert a letartóztatás egy ilyen várakozós dolog. 

Mennyire lehet az ajtón kívül hagyni a gyereksorsokat? 

Nem kell az ajtón kívül hagyni. Sosem voltam annak a híve, hogy teljesen el kell választani a munkát és a magánéletet, hiszen a személyiségünkkel dolgozunk, a személyiségünk pedig mi vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy otthon a vasárnapi ebédnél a javítóintézeti ellátott gyerekről kell beszélni, de mindig ott van az ember személyiségében az a fajta működési mód, ahogy ezekhez a gyerekekhez is fordul. Attól, hogy épp nem itt vagyok, ugyanaz az ember vagyok, aki szeret segíteni és szeret emberek között lenni. Persze az nyilvánvaló, hogy 20-25 év alatt változik az ember is: ha ma például elolvasok egy csúnya bűncselekményről szóló nyomozati iratot, akkor nem toporzékolok az íróasztal alatt, hogy „úristen, hogy lehet ilyet csinálni”, hanem már inkább keresem mögötte az embert. Ez egy tanulási folyamat, hozzáedződünk. Emellett az is fontos, hogy mindehhez legyen egy rendezett magánéletem, amely

megadja, hogy boldogan menjek dolgozni. 

Hogyan tölti a szabadidejét?

Mindent csinálok, biciklizem, horgászom, túrázok, mindig találok valamit, ami kikapcsol, ami kicsit más. Nagyon szeretem a növényeket, a fákat, a bonsaiokat, szeretem, ha jöhetek-mehetek, de nagyon szeretek jet-skizni is. Mindig le akarom győzni önmagamat. Biciklizni se szeretek csak úgy a semmibe; föl a hegytetőre, az a kihívás. Nem szeretem azt, ami túl nyugis, ezért nem gyűjtök bélyeget, ahogyan

nem az én világom a bezárkózás sem.

Milyen érdekes, hogy ezt említi, miközben egy zárt intézetet vezet! 

Lehet, pont ezért ez a kettősség. Az életben is vannak szabályok, szeretem a rendet, meg tudom, hogy a dolgaim hol vannak, mégis tudok spontán lenni. Nem akarom lekötni önmagam, én nem hiszek ebben. 

Gondolkodott már valaha azon, hogy milyen pályát választana, ha újrakezdhetné?

Csak nagyon pici dolgokat csinálnék másképp az életemben. Nagyon szeretem a gyerekvédelmet, a kriminálpedagógiát, a devianciapedagógiát, ezen nem változtatnék, bár lehet, hogy ugyanezt a területet egy picit másképp, más végzettséggel közelíteném meg. Utólag talán olyat látok, hogy mit lehetett volna másképp tenni. Most eszembe jutott például egy sikeres, jól működő drogprogramunk, amire azt mondták, hogy drága. Akkor én azt elfogadtam, de már nem biztos, hogy annyiban hagynám: ma már valószínűleg inkább verném az asztalt, mert ha emberéletekről van szó, akkor nincs olyan, hogy drága.

Ha szívesen olvasnál olyasvalaki történetéről, akinek a nevelőotthonok világából kitörve kellett felépítenie az életét, ajánljuk ezt a cikkünket.