Második műszak: ágyról ágyra szállni

Zanza!

A szomszéd fűje mindig zöldebb, gondoljuk, s abban is biztosak vagyunk, hogy mi vagyunk az egyetlen teremtménye a földnek, aki nem alszik összefüggően 3-4 óránál többet évek óta. Szoptatás nélkül, bizony. Nos, az éjszaka leple alatt történő nevelési csomókra sokszor rászáll a jótékony sötétség, s hajlamosak vagyunk arra is, hogy elbagatellizáljuk, sőt, a nyugalom érdekében észre se vegyük a problémákat. S hiába hallgatunk, mint a sír az éjszakai nagy forgalomról, a rácsot rázó kezekről és a csattogó, ide-oda rohangáló tappancsokról, bizony sok családban indul lámpaoltással a második, keményebb műszak.


Első levegővételre szögezzük le, vannak kölykök, akik a nevelési könyvekkel nem kompatibilisek. Ezt azóta tudom, mióta nekem is született egy ilyen, követve az ideális gyerek verzióban működő lányomat. S hiába áll a cirkusz az éjszakai alvással nagyjából a fiam megszületése óta, egyszerűen van olyan hiszti-határ, ami felett nem érdemes kísérleteznem. Nekem. Mert biztosan vannak kötél idegű mamik, akik fapofával hallgatják végig a gyerek üvöltését minden éjszaka, bízva abban, hogy majd a következő éjjel nyugisabb lesz, én nem ilyen vagyok. Az éjszakai rumlikkal egyenes arányban nő bennem a feszkó, amit előbb, vagy utóbb ki is eresztek.

Az alvással persze sok minden gubanc lehet, korosztálytól függően, dolgoznak a kis terroristákban az aktuális félelmek is, nálunk nagyjából a fix ébredések a szoptatási idő emlékére generálódnak (3 évesen). Vagyis 12, 3, 6 órakor. Nem mindig ennyit, sőt, vannak ünnepnapok, amikor egyáltalán nem kel, de már tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat. A megoldhatatlan probléma akkor kezdődött, amikor leszanáltuk a kiságyat nagyfiús ágyra, onnantól kezdve, mintha fizetnének a gyereknek, jön a mi helyünkre éjjel. Különösen vicces a történet azok után, hogy a lányomnál meg azon bosszankodtam, hogy csak óbégatott az ágyában, 4 éves koráig nem jött ki egyedül, tessék, most megkaptam az ellenkezőjét.

Bezárni a gyereket nyilván nem fogom a szobájába, s nem fogom a kiságyba se visszarakni. Próbáltunk rájönni, hogy mitől félhet (persze mindentől), ígértünk már toronyórát lánccal, aludt vele a tesója is, akit az éjjeli kanossza kissé megtaposott, egyelőre semmi. Tudom, hogy vannak gyerekek, bőven iskoláskorban is akik a mamival alszanak, én ez ellen lázadok. Főleg, mert én speciel képtelen voltam anyámék ágyában aludni, utáltam (ma is) az előre melegített nyoszolyát. Öröm az ürömben, hogy túlélő típus vagyok, s jó ideje nem ébredek fel a fiam ágyba csapódására, csak reggel nézünk össze.

Van, aki kezdetektől a nászágy közepére kuckózza be a gyereket, s később is természetesnek veszi, hogy a fészekalj ott szuszog egy kupacban. Van, aki spártaian, csak és kifejezetten a saját ágyába teszi a kölköt. Mi többiek pedig sakkozunk, alvó-időcskéket nyerünk a gyerektől, ingázunk éjjel ide –oda, másnap pedig úgy érezzük magunkat, mint egy masszív nyugdíjas, agyonütve.

Mit lehet tenni? Nagyobb ágyat venni, ahová még a szomszéd is befér, lakatot szerelni a gyerekszobára, esetleg venni egy rohadt nagy légycsapót, amivel futtában kapjuk el a kölyköt, vagy számolni a napokat addig, amíg jön egy nő, aki végre szívesebben bújik ágyba a fiunkkal?
Blogmustra