Közel egy év után újra látható a Radnótiban a Dinyés Dániellel közös Weöres Sándor-ested, a Sárkány lehelet, amit márciustól a Sanyi és Aranka Színházban fogsz majd játszani. Kicsit menjünk vissza az időben, hogy lettél pont te az egyik, aki önálló estet ad a társulatból?
Büfében zajló beszélgetések során felmerült, hogy nekem kéne megcsinálnom az egyik estet az Irodallam című sorozatunk keretein belül. Magamtól biztos nem vágtam volna ilyesmibe a fejszémet, de igazgatónk, Bálint András addig nyüstölt, hogy végül beadtam a derekamat. Első körben Pilinszkyvel akartam foglalkozni, de aztán elbizonytalanodtam, és az utolsó pillanatban jött az ötlet, hogy nekivágok Weöres Sándor verseinek.
Azért is különlegesek ezek az estek, mert nincs rendezőjük, emiatt leginkább egy Színművészetis vizsgához hasonlítható az út, ahogy az előadás létrejön. Nem vágytál a kontrollra?
Olyannyira nem, hogy még a végén se engedtem senkit a közelébe! Ennek praktikussági okai is voltak, úgy éreztem, hogy ez az én ügyem, nekem kell megbirkóznom ezzel a feladattal. Épp az volt benne a kaland, hogy egy olyan dolgot hozzak létre, ami csak az én fennhatóságom alatt áll, és úgy formálódik, ahogy én akarom, ahogy belőlem jön. Mivel versekről van szó, ez teljesen másfajta szöveg, mint amivel nap mint nap dolgozom, ezért az egész olyan lett, mint egy önvallomás. Saját magam teljes kipakolása egy óra tíz percben.
Az megy egyedül is? Azt hittem, ilyenkor csak a rendező tudja kihozni belőletek a jó értelemben vett állatot!
Az úgy volt, hogy az utolsó utáni pillanatban kezdtem el csak próbálni - ahogy szoktam, mert mindent az utolsó pillanatra hagyok. Akkor viszont beköltöztem a próbaterembe és minden nap, kifulladásig toltam. Persze a vers jóval érzékenyebb szöveg, mint a próza; ahogy Jordán Tamás mondja: ha már százszor elismételted hibátlanul a verset, akkor elmondhatod, hogy rendben vagy, tudod. Na, most ezt, ilyen rövid idő alatt teljesíteni elég komoly stresszt okozott, cserébe viszont tényleg olyan volt, mint egy elvonulás, egy nagyon kemény tréning. Dolgozni úgy szeretek, ha totál beszippant az adott ügy, ha van lehetőség száz százalékosan elmerülni benne úgy, hogy az egész idegrendszerem arra álljon rá. Számomra ezek az ideális munkakörülmények.
Igen, mégis olykor szükségetek lehet a megújulásra, feltöltődésre. Te, aki kis kihagyással a Radnóti színésznője vagy a Színművészeti elvégzése óta, mit találtál ki erre?
Azt, hogy nem dolgozok túl sokat. Ez persze előny és hátrány is egyben. Évi négy bemutató van egyetlen játszóhelyen, a társulati tagok átlagban két darabban játszanak. Emiatt nem vagyunk szétdarálva, és vannak olyan helyzetek, amikor már szinte kaparjuk a falat, hogy legyen végre valami. Mindig van bennünk egy egészséges munkavágy, ami nagyon jót tud tenni. A másik meg az, hogy elég széles spektrumon mozog a Radnóti repertoárja. Most csináltunk például egy Horváth Csaba rendezte Oresztészt, ami egy fizikai elemekkel átszőtt rendhagyó előadás, Ha egy teljesen más formanyelvvel, egy másik gondolkodással találkozunk, az mindig egyfajta vérátömlesztés.
Ha már szóba került az Oresztész, azért ott a jelmezed feldobta Helené szépségét!
Az a ruha eljátssza helyettem a szerepet! Mindig azzal viccelek az első antrém után, hogy tulajdonképpen a telefonkönyvet is felolvashatnám, úgyis mindenki csak azt nézi, hogy van-e rajtam bugyi vagy nincs! Mint látvány erős, és jelmeztervezői koncepció volt, hogy Helené legyen a nagybetűs nő. Amúgy imádom ezt a szerepet és sok örömöm van benne, de az első mindig úgyis az lesz, hogy nagyon szép ruhád!
Valahol azt olvastam egy veled készült interjúban, hogy inkább drámai színésznőnek gondolod magad, és elnézve a repertoárt tényleg, csupa boldogtalan nőt játszol...
Ez inkább csak azért lehet így, mert a világirodalom telis-tele van boldogtalan nőkkel. A női szerepek mindig erről szólnak, kiegyensúlyozott, boldog nőt játszani feltehetően dögunalom. De ma már nem gondolkodom ilyen kategóriákban, hogy drámai vagy vígjátéki színésznő...
Most éppen Csiky Gergely komédiáját, a Buborékokat próbáljátok, hiányzott már a vígjáték?
Most egy felüdülés Mohával dolgozni. A Mohácsi testvérek mindig saját anyagból dolgoznak, és sokszor haladnak nehezen a próbák, mert nincs meg a kész anyag, mi meg mint a Mikulást, úgy várjuk a következő öt oldalt, és fogalmunk sincs, hogy mit is csinálunk valójában, de azt nagyon lelkesen próbáljuk. Ennek is megvan a maga szépsége, de most nagyon jó, hogy egy kész, meglévő színdarabot próbálunk, olyat ami minden szempontból kézzel fogható, aminek látjuk az ívét, és van egy bejáratott dramaturgiája. És most azt látom, hogy a Mohát is felpiszkálta ez, ami azt jelenti, hogy mindenki nagyon szenvedélyesen próbál.
Nem nagyon látni téged a vásznon, vajon miért?
Nem tudom, ez most nagyon hülyén hangzik, de folyamatosan járok castingokra, és mindig én vagyok a majdnem. Nem is tudom, hány ilyen történetem van, aminek biztos megvan az oka, talán majd egyszer én is megértem.
Most itt beszélgetünk a Jurányiban, nem vonzanak a független produkciók?
Nyitnék efelé, abszolút. Az mondjuk fontos, hogy mivel van egy tízéves kislányom, szépen kiegyensúlyozódjon a színház és az anyaság. Ha a Radnótiban épp nincs akkora terhelés, akkor nagyon szívesen kalandoznék errefelé.
Apropó Radnótis terhelés, Bálint András nem pályázik újra az igazgatói posztra, tudjátok már, hogy mi lesz a színház sorsa jövő év január elsejétől?
Hallottunk már nevekről, és lehet azt is sejteni, hogy ki lehet majd a befutó, de ezek csak pletykák, biztosat nem tudunk persze. Azt viszont igen, hogy a pályázatot augusztus végére, szeptember elejére fogják elbírálni, tehát pont évadkezdéskor fog kiderülni... Mivel Bálint Andrisnak december 31-ig szól a kinevezése, a jövő évadot még ő tervezi meg, tehát az első három bemutató még az övé, a negyedik pedig már az új igazgatóé. Mi idáig látunk.
És aztán?
Aztán, nem tudom, elmegyünk péknek, ha úgy alakul. Sokszor érzem, hogy nem volt már elég ebből az egészből? Vagy csak késztetést arra, hogy végre valami normális dolgot csináljak. Valamit, ami nyugis, amiben nincs ez az állandó kiszolgáltatottság, megfelelési kényszer. Ilyenkor komolyan elgondolkodom, hogy mi mást is tudnék csinálni...
Ez azt jelenti például, hogy nem is látod magad idősen a színpadon?
Dehogynem! Épp ellenkezőleg. Iszonyatosan szorongó kamasz voltam, elképesztő görcseim voltak még huszonévesen is! Most meg azt látom, hogy ahogy telnek az évek, egyre jobban vagyok saját magammal, a dilijeimmel, problémáimmal, komplexusaimmal, meg az összes hülyeségemmel. És 38 évesen persze könnyen beszélek, de most azt gondolom, hogy nincs félnivalóm az öregedéstől, mert egy csomó minden a helyére került bennem, inkább csak kíváncsi vagyok rá, hogy milyen leszek tíz év múlva. Azt gondolom, hogy majd ötvennél lesz egy súlyos fordulópont, de de egyelőre nem parázok ezen. Inkább csak érdeklődve figyelem, ahogy halad az idő.
Ebből én arra következtetek, hogy a szorongásod a szakma kiszolgáltatottságától teljesen hétköznapi és normális dolog, kvázi egy rossz szokás. De te meg tudsz szabadulni a rossz szokásaidtól, hiszen arról is leszoktál, hogy folyton beleszeress a partnereidbe. Tényleg, hogy lehet ezt irányítani?
Igazából kezelni lehet megtanulni. Szinte kikerülhetetlen, hogy a próbafolyamat során ne mozgasson meg mindenféle dolgot benned a partnered, mert ez mind kémia, lelki nyitottság, magánélet kérdése, szóval megúszhatatlan. De az, hogy ezt hogyan kezeled, megtanulható. Nekem meggyőződésem, hogy miután a színészek kijönnek az egyetemről úton-útfélen beleszeretnek a partnereikbe, aztán miután ezen többször átesnek rájönnek, hogy az egész egy illúzió, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Ettől függetlenül persze ez nem jelenti azt, hogy amikor az ember már nagyon bölcs, és helyén kezeli a dolgokat, akkor nem fordulhat elő vele ilyesmi!
