Színes, vidám rágógumik gurulnak a színpadra, először csupán egy-kettő. El is vesznek a táncos akrobatikus szólója közben, szimpla játékszereknek tűnnek. Észre sem vesszük, hogy a táncos a furcsa magot előszórta, és az sem, amikor kikelt. Gyerekcsínynek tűnik, de már meg lehet vele nyomorítani másokat. Az áldozatok hasztalan rázzák le magukról a bélyeget, a rágógumi hamarosan kollektív őrületként borít el mindent. A kezdeti örömforrás kontrollálatlanná válik, muszáj rágni, már nem lehet kiköpni, csak megfulladni. Kiderül, az éden ígérete a pokol volt.
A Tünet Együttes Voks című előadása nem új darab – a 2012-es év legjobb táncelőadásaként Lábán Rudolf-díjat kapott -, a közönség mégis újra és újra beül, hogy az interaktív politikai táncszínháznak nevezett produkció részeseként meghozza saját döntéseit. Nincs menekvés, egy kütyü segítségével minden egyes nézőnek szavazni kell, szavazatáért pedig vállalni a felelősséget, hiszen a központi kijelzőn látszik, ki mit választ éppen: a második világháború traumatikus eseményeit időző táncot vagy a sötétben felhangzó 1938-1944-as híreket.
Lendületben az áradat
Szokás a Horthy-rendszer külpolitikáját egyfajta sodródásként emlegetni, miszerint a korabeli Magyarország hullámzó politikája hol hátráltatta, hol erősítette azt az áramlatot, amely a náci Németország karjaiba sodorta az országot. A gyorsuló folyó elmélete kiváló lehetőség, hogy az egyén felelőségének kérdését érintetlenül hagyja: vajon mit is tehetett volna egy-egy vízcsepp vagy épp a tutajos az egyre erősebb árral szemben? De ismerős lehet a módszer, amikor a globális felmelegedés vagy a fenntartható fejlődés szóba kerül.
A Szabó Réka által rendezett darab mikro szinten teszi fel ugyanezt a kérdést. Egy idilli család, egy kis közösség széthullását kísérhetjük figyelemmel, tehetetlenségüket, gyengeségüket az egyre erősödő agresszióval szemben. A rendező hétköznapi, apró lépések sorára építi fel az előadást. Olyan döntésekre, amelyek még indokolhatók, amelyek még beleférnek, és észre sem vesszük, mikor lépjük át azt a határt, amikor már valóban megállíthatatlanul sodródunk a katasztrófa felé.
A néző felelőssége
A közönségnek bizonyára könnyebb dolga lenne, ha felülnézetből nézhetné ezt a folyamatot, egyrészt mert a táncosok játéka ezt önmagában megérdemelné, másrészt külső szemlélőként könnyebben ítélhetne. A rendező koncepciója azonban nem engedi, hogy a nézők a térbeli távolságból történelmi perspektívát nyerjenek. Szavazógéppel a kezében senki sem tud kívülálló maradni. Nem azért, mert az ő döntése alakítaná az eseményt, hanem mert eldöntheti, akarja-e látni mi zajlik a mélyben, vagy inkább hallani akarja, mindez miként jelent meg a sajtó magaslatában. A nézők egyenként tesztelhetik saját határaikat, mi fér még bele, mit tudnak végignézni, és mi az, amikor már elfordítják a fejüket, mert jobban esik a valóság helyett inkább a hivatalos magyarázatot hallgatni. Hogy végül mi történik, mégsem az egyénen múlik, mivel a szavazógép összeadja a voksokat. A többség dönt, és mindenki megtapasztalhatja a kollektív döntés frusztráló tehetetlenségét, a tömeg lassúságát. Hiába nem akarja látni a táncos agóniáját, ha többiek azt választják, neki is végig kell néznie. Tenni akar, de nem tud, arra már nincs eszköze, hogy meggyőzze a többséget. Az apró döntések időszaka azonban számára is véges, amikor a diktatúra, a háború brutalitása a darabban fékezhetetlenné válik, a néző is elveszíti a lehetőséget, hogy változtasson. Egy darabig még pöcköli a kapcsolót, de aztán tudomásul kell vennie, ez nem az a hely, ahol megúszhatja a szembenézést. Nincs happy and, csak a saját korunkba vetített maró gondolat: visszafordíthatók-e még a jelen drámai – politikai, vagy épp a természeti környezet érintő – folyamatai?
