Ezek nem angyalok, ezek csak angyalok akarnak lenni, olyan gyolcspendelyes-sztaniolglóriásak. Pedig életük csak állandó vergődés a hazugságok és árulások pocsolyájában, és még ha lehetnének, akkor sem lennének inkább se angyalok, se próféták, csak kerüljenek ki ebből a valahogy mégis megnyugtató bizonytalanságot sugárzó centrifugából végre. Számunkra ez volt a felismerés Andrei Şerbannak a Nemzetiben rendezett Angyalok Amerikában című darabjából.
Valójában arról van szó, hogy a nemzet színházának élén (alighanem) utolsó évadát töltő igazgató, Alföldi Róbert még szeretett volna valami nagyot durrantani. Tudjuk, hogy szereti a botrányt, amit ügyesen használ is, így most elővett egy durva társadalomkritikával ellátott, múlt század végi, mégis igen aktuális darabot, rááadásul olyat, ami melegekről, meg az AIDS-ről szól. Mindezt megspékelte egy nagy nevű, valóban gondolkodó rendezővel, felütötte az egészet egy parádés szereposztással (köztük az ittas vezetés miatt börtönviselt, és viszonylag frissen szabadult Stohl Andrással), és már lehet is miről cikkezni.
Pedig Tony Kushner Angyalok Amerikában című, Pulitzer-díjas drámája valójában két külön színmű, a Közeleg az ezredforduló és a Peresztrojka. Különlegessége, hogy most, nálunk mutatják be a világon először egyben, mármint színpadon, hiszen az HBO a kétezres évek elején minisorozatot forgatott belőle, többek között Al Pacino főszereplésével. A Közeleg az ezredfordulóban a szerző Reagan elnöksége idején vizsgálja az országot, amikor az AIDS fénykorát élte, és olyan faji, vallási, politikai és társadalmi kérdéseket feszeget, amiket nekünk még azóta sem sikerült megoldanunk. A Peresztrojka Tony-díjas színdarab, az első rész folytatása, kicsit talán laposabb mű, de továbbra is a megváltáshoz keresik útjukat benne a szereplők – kinek hogyan sikerül.
A felismerés küszöbe: inkább ne légy angyalka...
Az egy dolog, hogy az elvárások szerint a darabnak ütnie kell (akkor is, ha nem ütne), ám Şerban előadása valóban üt. Egy valóban egy epikus fantáziát láthatunk, amiben az őrület nemcsak a színészek játékának és a feszes rendezésnek, hanem a pszichedelikus élményeket garantáló effekteknek is köszönhetően átérezhetővé válik. Mindezek ellenére még akkor is fárasztó ezt közel négy órában befogadni, ha feszes tempóját igyekszik egy pillanatra sem elveszíteni.
A színészek fegyelmezett keringése Izsák Lilli forgó-süllyedő díszletében látszólag véget nem érő, a láthatóan összeszokott csapat sokszor kifelé is játszó, cinkos egységet alkot, amiből nem zökkentheti ki őket még egy váratlanul lezuhanó szék sem. Jó választás az Angyalok Amerikában, mert a kellőképp őrült rendező mellett akkor is könnyedén ragadja magával a történet a nézőt, ha esetleg nem lenne kibékülve a témával.
Mert a téma van, akinek kényes ugye – bár inkább hagyjuk a börtönszexes áthallásokat a szabadlábra helyezése óta első premierjén résztvevő Stohl Andrásról, aki a meleg férfiszereplők közt a hovatartozását önmaga előtt is titkolni próbáló, érzékeny, mormon, republikánus ügyvédet alakítja. Az sajnos sokkal inkább szánalmas, hogy a világon először hazánkban bemutatott dupla színdarab mennyire nevetségesen aktuális, hiszen itt 2012-ben már eleve melegnek lenni is még mindig kényes téma.
Mégis, a botrányra ácsingózók most annak ellenére maradnak hoppon, hogy a darabban a férficsókon át az angyalszexig minden van. Az előadás ugyanis túlnő ezeken a részleteken: az, hogy a szereplők melegek, csak egy ürügy, semmi több. Ráadásul ez már bizony nem a nyolcvanas évek, de még csak nem is a kilencvenes eleje (amikor a darab első részét, a Közeleg az ezredfordulót bemutatták a Vígszínházban), ma pedig már senki nem megy falnak a káromkodásoktól (jelzem, akkor sem ment, igaz a bulvár sem burjánzott még ennyire). Şerban rendezésében sokkal inkább csak emberek vannak, akik saját démonjaikkal küzdenek, a leendő próféta is inkább ember akar maradni, és még akinél eljön, azt sem menti meg a halál.
Hiába laposodik el maga a darab végére, Şerban mondanivalója így is túl sok lett, az idő pedig rettenetesen kevés. Ezért aztán az Angyalok Amerikában válogatott társasága feszes tempót diktál, az őrület pedig mindenkiből másképp hozza ki ugyanazt. Nem tudom, hogy jutalomjáték-e, de a szereplőkön úgy tűnik, hogy az lehet, mivel ezer fokon égnek. Talán egyedül Stohl találja el ritkábban a mormon Joe hangját, ő inkább a burleszkesebb jeleneteiben teljesedik ki, lévén minden színész több szerepet játszik egyszerre. Az amúgy valaha valóban élt, zsidó, meleg, AIDS-es ügyvédet, Roy Cohnt Kulka János alakítja, játékára néhányan azt mondják, hogy Al Pacinoéra emlékeztet, de hát valljuk be, ezt az ördög szerepkört igen lenyúlta az öreg (és nemcsak az Angyalok Amerikában HBO sorozatában, hanem már az Ördög ügyvédje című filmben is). Arról nem is beszélve, hogy Kulka Roy Cohnja Şerban rendezésében tényleg pszichopata polipként ül a történeten, semmivel nem akar szembenézni, és nem is nagyon tud – míg aztán le is vágják az összes csápját.
A megcsalt, hadokló Walter szerepében Alföldi Róbert is kiteljesedhet: érzékeny öniróniával hozza a karaktert, ráadásul minden szavával mintha kifelé üzenné, hogy nem csak túl akar, túl is fog élni. László Zsolt Louisként a legzabálnivalóbb nyomorult, őszinte őszintétlenséggel vergődik, míg a férfiakkal megcsalt feleség, Harper (Tenki Réka) szétcsapva halad az ophéliai úton – már miután rátalál, mert eleinte akadozik azért. Szabó Kimmel Tamás pengeélen táncol Belize szerepében, de ezt láthatóan maga is tudja, addig pedig ura a helyzetnek, Udvaros Dorottya és Söptei Andrea pedig élvezettel lubickolnak szerepeikben. De ennek a darabnak a végére nincs menekvés: minden angyal kimerül.
