Amikor megverjük a gyereket, valójában az történik, hogy visszaélünk azzal, mi erősebbek vagyunk. Nincs más érvünk, nincs jobb ötletünk, hát ütünk, mert megtehetjük. Ha szerinted ez rendben van, akkor képzeld magad abba a helyzetbe, hogy a főnököd ezután minden munkahelyi nézeteltérést úgy fog rendezni, hogy megver vagy megveret valakivel. Mert megteheti.
A gyerekünk kapcsolata velünk nem teljesen egyenrangú, sem fizikailag, sem lelkileg. Tőlünk függ, nekünk kell róla gondoskodni, és segíteni abban, hogy egyszer majd ő is jó ember, jó felnőtt, jó szülő lehessen. Ha megverjük, azt tanítjuk, hogy a gyengébbel szemben oké így érvényesíteni az akaratunkat.
A gyerekverést mint nevelési eszközt propagáló keresztény könyv kapcsán arra kértük pszichológus szakértőnket. hogy magyarázza el, mit érdemes végiggondolni a témával kapcsolatban. Íme:
A napokban több portál írt egy gyereknevelésről szóló keresztény könyvről, aminek kifejezetten néhány oldala keltette fel a nyilvánosság érdeklődését, leginkább felháborodását. Ez a szakasz a gyerekverésről szól, és úgy beszél róla, mint elfogadott és rendben lévő nevelési módszerről. Sokan csodálkozva kérdezik, hogy akkor hogy is van ez, a verés micsoda: nevelési módszer, vagy inkább a kontrollvesztett szülő indulatainak kisülése?
Nem tudjuk magunkat kivonni az alól, hogy egy bizonyos kor és kultúra szemüvegén át látjuk a világot. Voltak helyek és idők, ahol, és amikor teljesen normálisnak számított kikötni a gyereket az asztal lábához, hogy anyuka nyugodtan házimunkázhasson, és ne szökjön el (plusz ne tegyen kárt magában) a csemete. Máshol a földbe ásták be, ha éppen nem a házban, hanem a földeken kellett biztonságban és nyugton tudni. Volt, mikor pálinkás kenyeret adtak, hogy jobban aludjon, és persze hosszú-hosszú időn keresztül a gyerek egyfajta jószág volt, akit etetni kell, hogy minél előbb hasznossá váljon, és amint lehet, be kell fogni a munkába. És persze hosszú időn keresztül teljesen rendben volt a gyerekverés, mint módszer.
Amikor a jelenben megborzongunk a könyv említett fejezetétől, akkor közben tudjunk róla, hogy a kor, a kultúra befolyásolja, hogy mit találunk kegyetlennek és mit természetesnek. Ez nem jó vagy rossz, egyszerűen csak tény. Hasonlóan, ahogy alakult a felfogásunk sok egyébbel, például a rabszolgatartással vagy a női körülmetéléssel kapcsolatban is. Ma úgy gondolkodunk a gyerekről, mint aki ugyan más, mint a felnőtt, így nevelést, iránymutatást igényel, de ugyanúgy megilleti a tisztelet, és az, hogy ne sértsük méltóságában. Ebbe nem illik bele a verés, sem kevés ütés, sem sok, sem akkor, ha „szeretet-élményt” iktatunk be utána, ahogy a könyv tanácsolja, sem ha ez elmarad.
Az ütés más, mint amikor büntetésként valamilyen kellemetlen következményt foganatosítunk, például összekeni a gyerek a falat, és az a következmény, hogy le kell tisztítania, vagy csúnyán beszélt, ezért aznap nem kap csokit. A legtöbb embernek van olyan élménye, hogy legalábbis egy-két pofon elcsattant az arcán, így pontosan érti és érzi a különbséget.
A csoki-megvonás miatt is haragszik a gyerek aktuálisan, és rendkívül sérelmesnek találja, de utólag mégsem megalázó emlékként gondol rá. Nem őt alázzák meg, hanem rossz neki, hogy le kell valamiről mondania. A pofont, ütést utólag is nehéz beleilleszteni a szülővel való szeretetkapcsolatba.
Ha azt mondjuk, hogy azért más, és azért soroljuk a bántalmazáshoz, nem pedig a neveléshez, mert beleavatkozik a gyerek integritásába, azt nehéz megfogni, annyira elméleti. Hogy átélhetőbb legyen: az a különbség, hogy megakadályozza a gyereket abban, hogy (a büntetés közben vagy visszagondolva rá) jóban legyen önmagával, tisztelettel gondoljon magára. Miközben ütnek, hogyan tudok magamra úgy gondolni, mint valakire, aki méltó a tiszteletre, aki méltó arra, hogy vigyázzanak rá? Ha ütnek, akkor ezek szerint ezt meg lehet tenni velem.
Ezért más ez, mint hogy le kell takarítani a falat, ha összekoszoltam: akkor csak az történik, hogy vállalnom kell a következményt egy tettemért. Ez nem árt az önbecsülésemnek, legfeljebb semmi kedvem hozzá. Amikor valaki azt mondja a gyereknek, „értéktelen hülye vagy”, vagy megüti, vagy a szexuális vágyai kielégítése érdekében nyúl hozzá, akkor a gyerek nem tudja megőrizni azt az érzést, hogy ő teljes egész, hogy tiszteletben tartják a határait.
Örök vita, mi a jobb (vagy kisebb rossz): ha indulatból üt a szülő, vagy ha átgondoltan, higgadtan. Az említett könyv egyértelműen az utóbbi mellett teszi le a voksát. A logika világos, mégis problémás: a szerző úgy gondolkodik, az ütés nem a szülő feszültségeinek levezetését szolgálja, hanem eszköz, amit a gyerek érdekében foganatosít. Akik az indulati verést rosszabbnak tartják, még azzal is szoktak érvelni, hogy az félelmet kelt a gyerekben, mert látja a szülő kontrollvesztettségét, és emiatt akár halálfélelmet is átélhet.
Ez nem két homogén kupac. Ha elképzelünk egy részeg apát, aki teljes kontrollvesztettségben az összes indulatát a családra önti, akkor igaz, kétségtelenül kisebb kárt okoz ennél, ha a könyv útmutatásait követi valaki. Ám ha a szülőnek eljár a keze, hasonlóan ahhoz, mint mikor valaki elkáromkodja magát, mert már nem bír a benne tomboló feszültséggel, akkor bár valóban elcsattant a pofon, ami nem jó, de legalább ez egyértelműen a szülő hibája, amit, ha lehiggadt, el is ismerhet.
Tehát ha ez nem mindennap, hanem egyszer vagy kétszer történik meg, és a szülő úgy kezeli, most ő nem volt a helyzet magaslatán, akkor ezért vállalhatja is a felelősséget. Akárcsak Makarenko, a 19. század végén született orosz pedagógus, aki éppen arról a két pofonról híresült el, amit a testi fenyítést mélyen elítélő, azzal ellentétes elveket tanító ember pályafutásának két mélypontjaként említ, és egyértelműen hibaként beszél róluk.
A legfontosabb pedig ez: a gyerek legelső sorban utánzás útján tanul. Azt, hogy másokkal hogy bánjon, és azt is, hogy saját magához hogy viszonyuljon. Ezért érdemes azt tanítani, hogyha valaki hibázik, akkor annak van következménye, ám attól még nem lehet senkit sem bántani, attól még az alapvető tisztelet mindenkinek jár. Veréssel ez nem tanítható.
Cziglán Karolina
pszichológus