Sokáig én is meggyőződéssel vallottam a mondást, hogy minden szülő szépnek tartja a saját gyerekét, az enyém is volt a legszebb a világon. Aztán megszületett a második. Amikor a szülésznő a hasamra fektette és futólag szemügyre vehettem, komolyan reménykedtem abban, hogy itt csak valami tévedés történt, és a mellettem szülő asszony csecsemőjét adták oda: a baba nagy, kerek fejű, ragyás, elálló fülű volt, köze nem volt ahhoz a gyönyörűséghez, amit én a terhességem alatt elképzeltem.
"Úristen, de csúnya" - bukott ki belőlem, és egyből meg is bántam az őszinte reakciómat, olyan leteremtést kaptam ugyanis a körülöttem sürgő-forgóktól, hogy abban semmi köszönet nem volt. Mindenesetre elküldtem gyorsan a gyereket fürdetésre, hátha utána szebb lesz. Nem lett az. Nem lett később sem, az első kiadós alvás, szép ruhába öltöztetés és a hazavitel után sem, ráadásul bárkivel megosztottam a gondolatomat, hogy aranyos ez a csepp, de hát nem egy szépség, csak a szemrehányó arckifejezéseket kaptam, hogy hogyan beszélhetek így a saját gyerekemről.
Ma már persze röhögve mesélem mindenkinek, hogy az első séta alkalmával, ha ismerős közeledett velem szemben a lakótelepen, gyorsan áttoltam a babakocsit a túloldalra, nehogy meglássák, hogy az egész gyerek egy merő vörös lufi, de akkoriban komoly lelkiismeret furdalást okozott, hogy nem látom szépnek, pedig én vagyok az anyja.
Nem vagyok egyedül. Hálistennek.
Az ismerőseim közt tett gyors felmérés eredménye egyébként az lett, hogy aktuálisan mindenki szépnek látta a saját gyerekét, de utólag egy csomó olyan fotón beszakadnak a röhögéstől, amire akkor azt látták, mennyire szép.
"Én akkor kezdtem el gyanakodni, amikor az ismeretségi körben besikerült egy-két eléggé kis csúnyácska baba. Az a fajta, akire azt mondod az anyjának, hogy "jaj de cuki". De az adott csajok teljesen oda meg vissza voltak, hogy "nahát, nem is gondoltam volna, hogy ennyire gyönyörű gyereket szülök", meg ilyenek. Nyilvánvaló volt, hogy nem ironizálnak, én meg csak lestem, hogy biztos, ugyanarról a gyerekről beszélünk-e. Na, akkor hirtelen nagyon gyanús lett a dolog, hazamentem, és elővettem a - természetesen gyönyörű - lányom csecsemőkori fotóit. Hát, konkrétan tényleg sírtam a röhögéstől. Így utólag visszanézve körülbelül másfél éves korára lett vállalható, addig meg, hát mondjuk úgy, hogy cuki volt. Az egyik barátnőm viszont a második lányára mondta bébikorában, hogy cuki, de ronda. Pedig szerintem gyönyörű volt, és az a mai napig is. Nem csak szerintem, hanem általános vélemény róla. Szóval ilyen is van" - mesélte egy porontyközeli anya.
"A fiam úgy nézett ki, mint egy morcos-morgós, kampós orrú öregember. Rettenetesen ronda volt, anyámék nem merték véleményezni úgy 3 hónapig, addigra kiszépült, és belenőtt az orrméretébe. A lányom gyönyörű volt, neki kellett egy kis oxigén két napig, mert viz maradt a tüdejében, de úgy feküdt az inkubátorban, mint egy hercegnő" - szólt egy másik vélemény, míg egy lányos anya a következőket mesélte:
"Az elsőt egy vakarcsnak láttam, egy óriási szemű, manószerű lénynek (hat héttel jött korábban, császároztak, szóval amúgy egyben volt), a másodikat sokkal jobban megviselte a természetes szülés, és csúcsfeje volt, ráncos-foltos, amikor beindult a tej, kiütéses. Sokat hülyéskedtem azon, hogy milyen ronda, és rám is furán néztek emiatt, meg mondogatták, hogy nem is igaz, milyen formás, stb. Mondjuk a nagyobbik azóta igen megszépült, vörös göndör haja lett, nagy barna szeme, meg minden, olyan vele végigmenni az utcán, mintha valami sztárt kísérgetnék. A kicsi most már babaszerű (4 hónapos), de még mindig azt szoktam mondogatni, hogy egyelőre mennyire nem csajos, és persze erre is megkapom a magamét. Szóval szerintem én reálisan látom őket, de a környezetem elvárja, hogy el legyek tőlük ájulva."
"Én a nagyobbikat (lány) nagyjából reálisan láttam, amikor megszületett, gyűrött újszülött volt, nem volt különösebben se szép, se csúnya, aztán kikupálódott, formás kiscsaj volt csecsemőnek, hatalmas barna szemekkel. A fiam viszont olyan csúcsfejjel született, hogy napokig röhögtünk rajta, frankón Indiana Jones-os kristály-koponyára alakult a feje születés közben. Aztán olyan 4-5 hetesen minden létező rondaság volt rajta, egymerő tejkiütés volt, kihullott a babahaja, helyette viszont jó koszmós volt, pergett róla egyfolytában. Mondogattam is akkoriban, hogy még jó, hogy fiú, annak nem baj, ha csúnya. Mostanra azért ő is alakult (15 hónapos), pillanatnyilag szőke göndör fürtöket növeszt a szürkéskék szeméhez, fiúnak szerintem kifejezetten szép, de nekem az apja is tetszik, és rá hasonlít állatira."
Még megnyugtatóbbak számomra a fórumos hozzászólások:
"Az én kisebbik fiam kifejezetten csúnya csecsemő volt, amikor ezt megemlítettem rögtön szívtelen dög és rossz anya lettem! Aztán később, amikor kikupálódott normál kinézetű gyerekre, utólag az összes ember, aki engem fikázott, bevallotta, hogy igen, ez a szegény gyerek tényleg nagyon csúnya volt!" - írta az egyik, míg egy másik a következő vélemény fogalmazta meg a témával kapcsolatban:
"Én láttam már olyan elfogult szülőt, aki a sárga fogú, kis mellű, narancsbőrös fenekű, baromi csúnya arcú lányát benevezte a szépségkirálynőbe. Na ahhoz már elfogultnak kellett lenni. Szerintem körberöhögte a zsűri, már a válogatóba se hívták be. Amúgy számomra minden kisbaba csúnya, az enyém is az volt. Ráncos, dagi, hurkás, semmi szép nem volt rajta, de ezt gyerekvállalás előtt is tudtam, hogy nem egy gyémántokkal kirakott plüssmackót szülök majd. Aztán ahogy nőtt aranyosabb lett, később meg már kifejezetten szép. Kamaszkorában viszont nem tartottam szépnek, nagy volt a feje a testéhez képest, zsíros volt a bőre, pattanásos volt, amiket mindig szétvakart, de mindig cipeltem kozmetikushoz, és próbáltam segíteni rajta. Miután kinőtt ebből a rút kiskacsa időszakból ismét gyönyörű hattyúvá vált. Mindig is imádtam a gyerekemet, de annyira sose tudtam volna elfogult lenni, hogy a legrosszabb napjain is a leggyönyörűbbnek lássam."
Kedvencem egyébként egy apuka hozzászólása, ezen besírtam: "Én szeretem a gyerekeimet, de szépnek azt biztos nem mondanám. Kicsik voltak, jól állt nekik a bandzsaság, de most meg mindenki röhög rajtuk. Meg kell valljam, az anyjuk sem valami szépség, így hát nem is vártam, hogy szépek legyenek! De ilyen eredményre azért nem számítottam."
A fiam végül egy teljesen jóképű kamasz lett, döglenek utána a csajok és együtt szoktunk vinnyogni a gyerekkori fotóin. Szerencsére önirónia és humor is szorult bele rendesen, nem lesz sorozatgyilkos amiatt, mert rondának láttam szerencsétlent. (Bár az aktuális barátnőnek megmutatom a képeket- kártyát még nem dobtam be.) Szóval nem, egyáltalán nem tartom magam szaranyának, mert teljes elfogulatlansággal tudtam/tudok tekinteni a gyerekre, és mások alá sem teszem a lovat: csak akkor mondom, hogy egy kiskölyök szép, ha tényleg az, egyébként simán csak gratulálok.
