Az első gyerek születése előtt a már családos ismerőseim egyfolytában a következő, számomra kissé homályos mondatot hajtogatták sokat sejtetően: „teljesen meg fog változni az életed!”. A kisbabás barátnőim a gyerekszülést követően tényleg egy kicsit furcsák letttek, legalábbis átmenetileg. A pszichológia is "normatív krízisként" értékeli az anyává válást: vagyis olyan eseményként, amikor a korábbi élethelyzetben alkalmazott megküzdési stratégiáinkkal már semmire se megyünk, új stratégiákat, új hozzáállást kell kialakítani, ez pedig nem könnyű.
De mégis mi ebben az annyira nehéz, és pontosan hogyan fog minden megváltozni? Részben Daniel Stern világhírű csecsemőkutató felméréseire támaszkodva összegyűjtöttük, mi változik és mi szokta megrázni a kezdő anyákat.
Totális felelősség
Közhely, ugyanakkor maradéktalanul igaz: a kezdő anyának egyik pillanatról a másikra teljes felelősséget kell vállalnia egy másik emberi lény életbenmaradásáért, fizikai és pszichés jóllétéért. Ez a felelősség egészen más nagyságrendű, mint a korábbi életünkben bármilyen felelős pozíció vagy családi szerepkör.
A csecsemő folyamatos ellátásra szorul, és a kezdő anya minden órában döntéshelyzetek sokaságával kerül szembe: megetessem-e vagy sem, adjak-e rá még egy zoknit, kivigyem-e sétálni a hűvösben is, adjak-e neki vizet vagy sem, használjak-e légzésfigyelőt, altassam-e hason, vegyek-e rácsvédőt, mikor kezdjem a hozzátáplálást, ha szokatlanul viselkedik, mikor vigyem orvoshoz.
A modern nyugati társadalmakban ezeknek a döntéseknek többnyire egyedül az anya a felelőse: még ha kap is segítséget, tanácsot, neki kell eldöntenie, hogy melyik tanácsot fogadja meg.
Az ügyeletes gyermekorvosok jól ismerik az alábbi jelenséget: felhívja őket egy kétségbeesett anya, hogy a csecsemő már órák óta vigasztalhatatlanul sír, nem tudjuk, miért; az ügyelet megígéri, hogy hamarosan házhoz jön; mire az orvos megérkezik, békésen mosolygó vagy alvó babát talál. Az anya megnyugszik annak következtében, hogy hamarosan legalább egy rövid időre megoszthatja a felelősséget egy szakemberrel, és az anya nyugalma megnyugtatja a babát is.
24 órás készenléti ügyelet
Vannak munkahelyek, ahol 24 órában, vagy akár több órában is dolgozni kell, vagy ha nem is folyamatos munkát kell végezni, de folyamatos készenlétben kell lenni. Azonban még a leghosszabb ügyelet is véget ér egyszer, és az ügyeletes orvos vagy az éjszakai biztonsági őr átadhatja a műszakot a váltótársának.
A kezdő anyuka ezzel szemben úgy dolgozik és áll készenlétben 24 órában, hogy sosem jön a váltótárs. Minden egyes nap, minden huszonnégy órájában megszakítás nélkül ő a legfőbb döntéshozó. Nagyon sokat segíthet, ha más családtagokra időnként át lehet ruházni a feladatot, és legalább egy fél órára lehetségessé tenni, hogy ne a kismama legyen szolgálatban.
Ezeket az általában rövid időket leszámítva azonban az anyukának folyamatosan figyelnie, döntenie és reagálnia kell, sokszor a másodperc törtrésze alatt, és a környezet többnyire azt várja, hogy anya úgyis tudja majd, mit kell tenni. Ha a csecsemő egy-egy látogató vagy családtag kezében sírni kezd, a leggyakrabban az a mondat hangzik el, hogy „gyere, visszaadlak anyának”.
Magától értetődőnek tartjuk, hogy anya mindenféle előképzettség nélkül tudja, mit kell csinálni, sőt, akár ki is mondjuk, hogy anyát majd anyai ösztöne segíti az összes válasz megtalálásában. A valóságban az „anyai ösztön” arra terjed ki, hogy nagyon-nagyon akarjunk vigyázni a babára, és életben tartani őt, de azt nem súgja meg, kell-e fejni szoptatás után, és ha igen, mennyi ideig, és csak egy mellből vagy mindkettőből, sem azt, hogy kell-e a babára még egy zokni.
Kiszámíthatatlan terhelés
A huszonnégy órás szolgálat nem jelent ugyanennyi munkát, hiszen a baba sokszor alszik, sőt, jobb természetű babák ébren is eljátszanak, nézelődnek kis ideig. Sokszor azt a tanácsot kapják a friss anyukák, hogy „aludj te is, amikor a baba alszik”. A pihenés mégis nagyon nehéz, mert soha nem lehet tudni, meddig tart majd: lefekszem aludni, amikor a baba elalszik, és lehet, hogy két óra múlva ébred fel, lehet, hogy tíz perc múlva.
Reggelente nem tudhatjuk, nehéz vagy könnyű napnak nézünk-e elébe. A babák idővel kialakítják a saját szokásaikat, de ezek is változnak, mire az egyiket megszokjuk, már rég más van érvényben. Ugyanez igaz a vigasztaló, altató viselkedésünk sikerességére is: ami múlt héten még biztonsággal megvigasztalta a csecsemőt, ezen a héten már nem működik.
Hasznos szorongás
Sok kismama szorong attól, hogy hibát követ el vagy figyelmetlen lesz, és a baba ennek következtében sérül, megbetegszik, meghal. A szorongás olyan eseményekre is kiterjed, amik ugyan nem lehetetlenek, de azért nem is valószínűek: kezében a babával megbotlik a lépcsőn, fürdetéskor leejti, felborul a baba a babakocsival, megfullad a hordozókendőben. A legtöbb anyuka felkelt már éjszaka vérmérséklettől függően 1-50 alkalommal, hogy ellenőrizze, lélegzik-e a kicsi.
Daniel Stern szerint a baba túlélése, gyarapodása körüli szorongás nem csupán helyénvaló, hanem szükséges is: fontos szerepe, hogy fenntartsa az éber figyelmet a törékeny kis lényt övező veszélyekre. Ennek a „pozitív szorongásnak” a hatására az anya nagyobb biztonságban tartja a babát, mint enélkül.
Stern úgy gondolja, ezt a fajta éberséget nem is biztos, hogy szorongásnak kellene nevezni, bár kétségkívül szubjektíven kellemetlen érzés: a természet szorongáskeltő gondolatok révén biztosítja a baba túlélését, ugyanakkor ezzel nehéz terhet ró az anyára. A szorongást akkor tartjuk túlzottnak, ha megakadályozza, hogy az anya örömteli perceket töltsön együtt a babával.
Változó baráti kapcsolatok
Az anyává válás hatással van a kismama összes többi kapcsolatára is. Felértékelődnek a kisgyerekes barátnők, szomszédok, ismerősök: jó esetben a kezdő anyuka ezekből a kapcsolatokból ki tud alakítani magának egy támogató hálózatot. A támogatáson gyakorlati segítséget (pl. gyerekruhák csereberéje) is értünk, a valódi fontossága azonban a tapasztalatok és az érzések megosztásában rejlik. A kutatások szerint azok a kismamák, akik számára nem elérhető ilyen támogató mátrix, gyakrabban válnak depresszióssá.
A kisgyermekkel nem rendelkező barátnőkkel és a férfinemű barátokkal is megváltozik a kapcsolat, a találkozások ritkulhatnak, de jó esetben nem maradnak el, ezeknek a barátoknak a feladata ugyanis, hogy közvetítsék a külvilág eseményeit az ideiglenesen elzártabban élő anyuka számára. Rossz esetben a támogató hálózat kialakítása nem sikerül, a nem-gyermekes barátok pedig lekopnak, ami a friss anyuka izolálódásához vezethet.
Apa is születik
A kisbabát váró nőknek általában igényük van rá, és könnyebbséget jelent, ha van egy „mentoruk”: egy idősebb nő, akinek már van gyereke, és aki gyakorlati tanácsokkal és bátorítással segíti a kismamát. Ez lehet anyánk, anyósunk, de a szomszéd néni vagy a szoptatási tanácsadó is, legvégső esetben pedig az emlékeinkben élő személy (már meghalt, de kedves nagynénink mit mondana most, mit tenne most ebben a helyzetben).
Nehézséget okozhat, ha ilyet nem találunk és a párunktól várjuk, hogy betöltse ezt a szerepet: előfordul, hogy a férjek nem akarják (mert a hagyományos családmodellben hisznek, ahol a gyereknevelés kizárólag a nő dolga), de még gyakoribb, hogy nem is igazán tudják teljesíteni ezt az elvárást, hiszen kezdő apukaként halvány fogalmuk sincs, hogy anyu jól csinálja-e a szoptatást és kell-e a gyerekre még egy pulóver vagy sem.
A férjről alkotott kép ettől függetlenül is többnyire megváltozik: felértékelődik az a tulajdonsága, hogy milyen apa, mennyire gondoskodik a kicsiről, és a többi, eddig fontos tulajdonsága (hogy jóképű-e, vagy humoros, vagy jó szerető) átmenetileg kevésbé érdekessé válik. A férfiak számára néha nehezen érthető ez a változás, és úgy érzik, nem értékelik őket eléggé, fontos ilyenkor elmagyarázni, hogy egy természetes átmeneti időszak zajlik.
Sírni fogunk a híradón
A friss anyukának megváltoznak a figyelmi preferenciái a világgal kapcsolatban: más eseményekre figyel fel, másokat tart fontosnak, és másokra reagál érzelmileg, mint korábban. Lehet, hogy a szülés előtti órákig lekötötte a közgazdaságtan vagy az atomfizika, vagy kifogyhatatlan energiákkal küzdött a kóbor kutyák sorsáért, ezek a dolgok egy kis időre háttérbe szorulnak és levésbé lesznek érdekesek.
Sokkal jobban odafigyelünk a gyerekekről szóló hírekre, sőt, az összes hír és történet megváltozik egy anya szemével: a tragikus árvízről szóló híradásokról eszünkbe fognak jutni az ottani anyák és csecsemők, a nőverő politikusról az, hogy mit tennék, ha megverné valaki a lányomat, a lezuhant, hősies tűzoltóról pedig az, hogy mit érezhet most az ő anyukája.
Más fényben látjuk anyánkat
A gyerekünk születésekor általában megváltozik az anyánkhoz való viszonyunk is: mi lányból anyává, ő anyából nagymamává válik, ezek új szerepek, amikbe mindenkinek bele kell rázódnia. Emellett ilyenkor gyakran végiggondoljuk, hogy anyánk annak idején velünk is ugyanezeket a dolgokat csinálta végig: pelenkázott, felkelt éjszaka, szorongott, szoptatott, öltöztetett.
Lehet, hogy igénybe tudjuk venni a segítségét, ugyanakkor az is lehet, hogy kioktat és fölényeskedik, vagy hogy ügyetlen és nem tud segíteni; közelebb kerülünk hozzá, vagy éppen régi sebek tépődnek fel, és jobban haragszunk rá, mint valaha. Mindenképpen változni fog bennünk a róla alkotott kép, még akkor is, ha már esetleg nincs az élők sorában.
És ez mind így van rendjén
Ezeket a változásokat, illetve a kismama ezekre adott reakcióit gyakran tévesen a hormonoknak szokás tulajdonítani, vagy lekicsinylően beszélni róluk. Hiszen első pillantásra problémásnak tűnik, ha valaki állandóan szorong, sír a híradón, és nem érdekli, milyen jóképű a férje. Fontos tudni azonban, hogy ezek természetes, adaptív velejárói az anyává válás folyamatának, amely valamikor a fogantatás tájékán kezdődik el, a csecsemő pár hónapos koráig tart, de egész életünk során folyamatosan továbbalakul.
