A múltban elszenvedett iskolai magyar nyelv és irodalom órákra elég ambivalens érzésekkel gondolok vissza, de egy biztos: a 13 év egyik legmaradandóbb élménye az volt, mikor magyartanárnőnk elvitte az osztályt a Művész moziba, ahol megnéztük a Trainspotting című filmet. Ütött.
Ahogyan szükség van Shakespeare manga-átirataira, úgy van szükség a költészetre is a mindennapokban.
„Ha az írás megmaradhat, a szó az hadd szálljon!” (Simon Márton)
Hasonlóan szerencsés lehet az a diák, aki valaha láthatta a Krétakör Hamletjét (vagy tőlük bármi mást), amivel a társulat iskolákban „házalt”, esetleg egy előadást az SZFE-n, mert mi lehet vonzóbb egy fiatal számára, mint maga a fiatalság.
Azt például sosem értettem miért kell drámákat olvasni. A legtöbb dráma szövegkönyv, alapanyag, amivel a legjobb, ami megtörténhet, hogy egy rakás tehetséges ember élővé és vonzóvá teszi. És elképzelni sem tudok jobbat, mint mikor Pilinszky a saját verseit mondja, csigatempóban, minden sor (gondolat) után megállva, vagy Parti Nagy elbrummogja a mondandóját, meg Weöres Sándor csipogó hangon kántál. El tudjátok képzelni Szilágyi Ákos hangzóverseit úgy, hogy nem ő umcaccázza azokat?
Első nagy találkozás
Életem első nagy találkozása a slam poetry-vel valamikor 2006-2007 tájékán lehetett. A Műcsarnok alagsorában gyűltek össze magyar és külföldi hip-hop előadók, rapperek, költők (pl. Szilágyi Ákos), énekesek (pl. Rutkai Bori), hogy többé-kevésbé rögtönzött soraikkal és előadásukkal elkápráztassák a nagyérdeműt, és versengjenek a főnyereményért. A téma a rasszizmus volt, a hallgatóközönség összetétele és a résztvevők előadásmódja pedig igen vegyes. Egy szó mint száz: a „műfaj” beírta, mit beírta, bepofázta magát a szívem csücskébe. Egyből az jutott eszembe, hogy ezt minden
kötelező irodalmi listáktól meggyötört kamasznak látni és hallani kellene. Ja, hogy nem fér bele az tantervbe? Sebaj. Végül is gyakorlatilag minden diák látens klasszika filológus, és Janus Pannonius is biztos sokkal jobban érdekli őket, mint a nemiség, a köhöm... sport és a rock 'n roll. Nem mintha Balassi Bálintot a kortársak szobamagányukban olvasgatták volna, kár, hogy a verseket ma már csak ritkán mondjuk ki.
Slam poetry, poetry slam, performance poetry
A legutolsó nagyobb megmozdulás a témában március 15-e apropóján volt. Az egyik energiaital-gyártó cég által szponzorált Pilvaker elnevezésű versenyre készült ez az átirat Petőfi Sándor Föltámadott a tenger c. versére, ami egyben maga a műfaj definíciója. Mit mondhatnék ennél többet?
Mi az a slam poetry?
A slam poetry egy modern költészeti stílus, amely csakis szóban és leginkább élőben hatásos. Nem versfelolvasás, mert első hallásra is érthető szöveget mondunk és többnyire fejből, színpadi elemekkel tarkítva. Nem színházi előadás, mert nincs előzetes forgatókönyv, bárki felmehet a színpadra, még csak jelentkezni sem kell. Nem rap, mert nincs alatta zene és nem is szükséges a kötött ütemes lüktetés. Kicsit mégis rap, mert az utca nyelvén szól, aktuális témákról, hétköznapi emberektől, hétköznapi embereknek. Kicsit mégis színház, mert az egyes versek előre megtervezettek, begyakoroltak és az előadók a szavakon kívül egész testüket, sőt akár kellékeket is használnak. Kicsit mégis vers, mert többnyire van benne rím, hasonlat, sőt olykor metafóra is. Ez egy kötetlen stílus, amiben az egyetlen szabály, hogy három perced van a színpadon, hogy érvelj, meggyőzz, megnevettess, szórakoztass, elgondolkodtass és sikert arass!
Ha kedvet kaptál hozzá, hogy kipróbáld, vagy csak megnézd ezt az itthon még alig ismert műfajt, érdemes elmenni a rendszeres klubestekre: minden hónap utolsó szombatján a budapesti Kőlevesben, vagy minden hónap utolsó csütörtökén Veszprémben, vagy a ritkábban szervezett pécsi, szegedi és zalaegerszegi slameken.
(slampoetry.hu)
A slam poetry alapító atyja Marc Kelly Smith. Lényege, hogy bárki, bárhol (főleg kifejezetten ilyen céllal rendezett véresen komoly versenyeken), ha rájön a közölhetnék, megfogalmazhat néhány rímpárt, és elmondja a maga igazát. Zenei aláfestéssel vagy anélkül. Rímekkel vagy rímek nélkül. Reppelve vagy máshogy szövegelve. Gesztikulálva vagy mozdulatlan, a személyiség bármely szegmensét bevetve. Mindegy, csak hasson. A műfaj eredendően kompetitív. Az nyer, aki lemossa a többieket a színpadról. A „hagyományos” poetry slameken időbeli korlát is van, bele kell férni 3 percbe (erről eszembe jutott a Pecha Kucha, amire - ha rajtam múlna - különbusszal hordanám
a fiatalságot, persze a buszon útközben szigorúan TED videókat vetítenék). A performance poetry politizál, társadalmat kritizál, nyelvi poénokkal ríkat és nevettet, elgondolkodtat vagy csak egyszerűen szórakoztat, a „nép” nyelvén, sokszor szabadszájúan. Na de mutassatok már nekem egy kortárs költőt, aki manapság nem káromkodik.
Itt és most nem kezdenék mélyebb slam-tanulmányba, érdemes a slampoetry blogot böngészni. De találtam egy bibliográfiát is a témában.
Hát persze, hogy kihagytam valakit
A nálam jobban hozzáértők azt mondják, hogy Akkezdet Phiai megkerülhetetlen. Két „klasszikusuk”, amihez ofisöl videó is készült a Zenebuddhizmus és a Hisz Sztori. Süveg Márk Saiid és Závada Péter „Újonc” mellett Gábor Tamás „Indiana”, Mavrák Kata „Hugee”, Simon Márton, Zeek, Szabó Marci, Horváth Kristóf „Színész Bob”, Daniel Brownwood, Bencsik Ádám „Ponsa” vagy akár a Ludditák is garantáltan mély nyomot hagy az ifjúságban. Képzelem én. Itt nézhetitek meg jónéhányukat.
És hogy mindezt miért mondom?
Hagyomány és klasszikusok nélkül mit sem ér az élet, de lassan elérkezünk egy olyan korba (vagy talán már ott is vagyunk), mikor már az irodalomnak is marketinges kell. Itt van ez a határműfaj, ami többértelműségével bizserget, jófej fiúk és lányok (és bármennyire idétlen sapkát is viselnek, sokan közülük 30 körüliek), önmagukban is érdekes és érdemes szövegek. Erős asszociációk intertextualitással, kulturális hivatkozásokkal, vonatkozásokkal, amik arra buzdíthatják a szépelgés iránt totál érzéketlen diákközönséget, hogy kezébe vegye a klasszikusokat. Különben nem érti
kedvenc előadóját.
Az Egyesült Államokban a slam poetry mindent visz, az oktatásban abszolút helye van. Számomra az egyik legérdekesebb az volt, hogyan alkalmazzák az (iskolai) erőszak ellen. Képzeljünk el egy osztályt ,ahol a fele gyerek nem beszél angolul, a másik fele pedig nyelvileg nem tudja magát úgy kifejezni, hogy szofisztikált vitákba bonyolódjon iskolatársaival (gondoljatok csak a tajtékzó óvodásokra!). Sokukban közös viszont, hogy sportújságokat olvasnak és szeretik a hip-hopot, értik és „beszélik” a nyelvét, és ha más fegyver nem is, de az öklük mindig velük van, hogy a nézeteltéréseket megoldják (kivéve a lányokat, akik állítólag a bennük felgyülemlett feszültséget és agressziót saját maguk ellen fordítják). A slam poetry egy olyan keretet teremthet nekik, amiben saját szókészletükkel operálva viccesen-keményen beszólhatnak egymásnak, és kiengedhetik a gőzt.
Szerintem egy próbát megér!
