Mikor és hogyan beszéljünk a gyermekkel a halálról? Elmondjuk-e, ha meghalt a nagymama, jöjjön-e velünk a temetésre? Ezek a kérdések a legtöbb szülőben megfogalmazódnak. Sokakban a családban bekövetkező haláleset kapcsán, míg más szülők talán ijedtséggel tapasztalják, hogy gyermekük minden konkrét apropó nélkül olyan kérdésekkel áll elő, hogy mi történik velünk halálunk után, hova kerülünk, ott mit csinálunk, visszük-e magunkkal a testünket, stb.
Anya, ha meghalunk, hova lesz a bőrünk?
Mindig könnyebb, ha úgy beszélgethetünk csemeténkkel egy-egy témáról, hogy azt ő maga hozza szóba akkor, mikor benne felmerül, mikor ő megérett a vele való foglalkozásra. Persze a szülőt, aki addig csak az élet napfényes oldalát látó gyermekkel találkozott, váratlanul érhetik az olykor egészen konkrét, felnőtt szemmel bizarrnak tűnő kérdések. Egy kliens mesélte, gyermeke a legváratlanabb pillanatokban képes előállni olyan felvetésekkel, mint például lesz-e bőrünk, ha meghalunk. Érdemes tudni, hogy ezek a kérdések önmagukban semmi problémára nem utalnak, ellenkezőleg, az érdeklődő, gondolkodó gyermek életében természetes módon bekövetkezik az életkor, mikor az élet és halál kérdései kezdik foglalkoztatni. Mérei a kilencedik életévről írja, hogy jellemzően ez a „metafizikus nyugtalanság” időszaka, mikor a gyermek érdeklődése egyszer csak kinyílik a lét kérdései felé, beleértve azt, hogy a szeretteivel és vele magával mi fog történni a halál után, vagy hogy honnan jöttek, mi volt, mielőtt megszülettek volna, és fognak-e találkozni haláluk után. A gyerekek egy részét azonban sokkal előbb, akár négy-öt évesen kezdik foglalkoztatni ezek a témák.
Zavarba ejtő kérdések
Mikor a szülő olyan kérdésekkel találja szembe magát, amire senki sem tudja a pontos választ, zavarba jöhet, mit is feleljen. A gyermek nem várja el a mindentudást, elég neki, ha azt válaszoljuk, amit a mi hitünk, világnézetünk szerint igaznak érzünk. Természetesen az életkorának megfelelő nyelvre lefordítva. Az sem baj, ha eltér a szülők világnézete, a gyermek számára elfogadható válasz például, hogy „apa szerint fogunk találkozni, beszélgetni halálunk után, sőt, még éneklünk is, szerintem inkább olyan lesz, mint egy hosszú-hosszú alvás”.
Különböztessük meg az érdeklődő kérdéseket, amiket a titokkal járó természetes, elviselhető mértékű szorongás kísér attól, hogyha a halál durva, brutális gyermekrajzokban, rendszeres rémálmokban jelenik meg. Ilyenkor valami olyan ok áll a szorongás hátterében, ami a gyermek számára túlzottan megterhelő, és aminek feldolgozásához segítséget igényel. Ez azonban más téma.
Temetés, a természetes rítus
Gyakori, hogy a családban bekövetkező haláleset miatt kerül szembe a szülő a kérdéssel, mennyit mondjon ezzel kapcsolatban gyermekének. Sokan félnek elvinni a temetésre, tartva attól, hogy ez traumatikus élmény lesz a csemete számára. Pedig nem is olyan rég, különösen vidéken szabadon jártak-keltek a gyermekek is a ravatal körül, részesei voltak a halál körüli összes szertartásnak, fel sem merült, hogy ebből bármit eltitkoljanak előlük. Sokan emlékeznek, hogy egészen kicsi korukban láttak halottmosdatást, és ez, mint érdekesség maradt meg emlékezetükben, mindenféle rossz érzés nélkül. Sokkal nehezebbé teszi az egész téma kezelését ezeknek a szokásoknak elmaradása – érthető, ha a szülő nem szívesen viszi be a gyermeket a kórház hideg falai és műszerei közé, hogy valamilyen módon részese legyen ő is a családtagtól való búcsúzásnak. Valljuk be, nekünk, felnőtteknek sem könnyű mesterséges körülmények között természetesen búcsúzni, gyászolni. A temetéstől azonban, mint a kevés megmaradt rítusok egyikétől, nem érdemes eltiltani a gyermeket. Ez inkább segíti az egészséges, azaz maga tempójában lezajló gyászfeldolgozást, mintsem traumatizálná őt.
Természetesen ha ő nem szeretne részt venni, ne erőltessük, ahogy más, számunkra jelentéssel bíró, neki esetleg üres szokás, például gyászruha viselését se!
A halál, temetés is egyike azoknak a témáknak, amiknek nem kellene nehéznek lenniük, elsősorban a mi felnőtt szorongásunk teszi azzá. Mint annyi más „kényes” témára, erre is igaz, legjobb, ha az élet természetes részeként kezeljük, beszélünk róla. Akár kialakítva a saját családi rítusainkat.
