Mindenki egoista, agresszív könyöklő ebben az országban? Pláne a gyerekek? Ne vicceljünk! Ha Magyarországon csak egy kicsit kevesebb lenne abból a bizonyos áldott jó, az önfeláldozásig önzetlen, mindig csak másokra figyelő, látszólag angyali embertípusból, már nem itt tartanánk.
Seres László elemez.
Jómagam önzéspárti vagyok: hiszek a racionális önérdek-érvényesítésben. Jó, nyilván írhatnék ön- és céltudatosságot, individualizmust, ilyeneket, nehogy félreértsenek, de őszintén szólva nem érdekel a szómágia, fordítsák az angol selfish szót, ahogy csak akarják, a lényegen nem változtat: rehabilitálni kell az önzést. És hogy még tovább fokozzam az olvasóban a felháborodást, a szó valódi értelmében vett önzést a gyereknevelésben kell elkezdeni.
Légy büszke magadra!
Most, hogy tisztáztuk, hogy aki félre akar érteni, az félre fog, elmondom, mire gondolok: arra, hogy ha S. Hanna (5 és fél éves) bátorítást, elismerést keres, akkor szeretetünkkel, támogatásunkkal természetesen ott vagyunk mellette/mögötte, közölve vele, hogy büszkék vagyunk rá (persze csak, ha tényleg megérdemli!) – csak éppen becsempésszük a tudatába azt az apró körülményt, hogy a legjobb, ha képes önmagára büszke lenni. Miért öltözzek csinosan, vendégségbe megyünk? – kérdi az anyját. Nem szívem, maradunk, ne másoknak, hanem azért vedd föl ezt/azért moss hajat, hogy saját magadnak tetsszél.
Csak azért csinál meg valamit, hogy a kis barátnője ne haragudjon meg rá? Ne vicceljünk. Vegzálják, csicskáztatják az oviban a többiek? Föl nem merül bennünk, hogy másra neveljük, mint hogy soha, soha ne hagyja magát, jó hangosan szóljon vissza, ha meg parancsolgatnak neki, parancsolgasson vissza, lehetőleg abszurd dolgokat, hogy a parancsolgató gyerek közröhej tárgya legyen. Az önérzetes és öntudatos gyerek a legjobb invesztíció saját felnőttkorába és, áttételesen, egy valóban szabad társadalomba.
Na ez (lenne) a forradalom: rájönni arra, hogy van saját érdekünk. Pedig a saját érdekre figyelésnek semmi köze mások totális semmibevételéhez.
Jó-e, ha önző a gyerek? Nem, a szó köznapi – hamis – értelmében persze nem. De honnan is veszi a gyerek az altruizmus szép szavai mögötti csúnya, „önző” valóságot? Hát tőlünk, szülőktől. Nem telik sok időbe felfedezniük, hogy a moralizáló, szociális jóemberség, másokért tenni, önmagunk elfelejtése és mások céljainak abszolutizálása, az önfeláldozás leginkább csak póz, és „úgyis csak az érvényesül, aki kiharcolja”; hopp, máris egy újabb álszent ál-egyéniséget adtunk a köznek. Nem mindennapi morális tisztánlátást és figyelmet kíván megtanítani neki, hogy adni természetesen jó, másokon segíteni természetesen fontos, de ez nem lehet életünk célja. Önmagunkra figyelni, szem előtt tartani, mit is akarunk, másokkal önkéntes, lehetőleg nem alá-fölé rendelt viszonyban maradni – na ez a művészet (gyerek és tekintélyelv viszonyáról majd máskor).
Korábban még én sem neveltem gyereket, úgyhogy az anyjával együtt én is napi szinten találom föl magamat és Hannát. Néha őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan de megpróbálom segíteni abban, hogy ne csak öntudata, méltósága, esze és nyitottsága legyen, de olyan is, aki képes majd másokért is felelősséget vállalni. Erre ugyanis csak valóban önző, öntudatos emberek készek. Megpróbálok érzékeny lenni a világára, a szavaira, a képességeire, az általunk (persze abszolúte elfogulatlanul) zseniálisnak tartott rajzaira/festményeire, arra, hogy mi okoz neki örömöt, bánatot, és persze arra, milyen tükröt tart nekünk ő, önmagunkról. Azért az sem teljesen mindegy.
