Pár hetes hír, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága még idén kötelezheti a magyar kormányt, hogy szabályozza a kórházon kívüli szülészeti ellátás gyakorlatát. Azaz megint reménykedhetünk, hogy hátha végre történik valami az ügyben „odafent” is. Civil kezdeményezésekben nincs hiány: itt a Velveten egy csomóan aláírtátok a „Szabad szülést Magyarországon!” petíciót, vagy megírtatok sok-sok levelet, vagy csatlakoztatok az „Anya- és bababarát szülészeti ellátásért” kezdeményezéshez. (Aki még nem, és fontosnak tartja ezt az egészet, itt az alkalom.) Az elmúlt évek kitartó próbálkozásai után a parlamentnek remélhetőleg nem marad más választása, mint napirendre tűzni és komolyan végigtárgyalni a kérdést.
Áprilisban Philadelphiában a Midwifery Today folyóirat éves konfereciáján megkérdeztem Ina May Gaskint, hogy szerinte milyen hibákat ne kövessünk el egy magyar egészségügyi reformban, illetve mik a legfontosabb dolgok, amelyekre most Magyarországon a bábaság jövője érdekében szükség van. Ina May sok mindent mondott – majdnem két órát beszélgettünk –, itt most a zárszavát szeretném kiemelni: a változás nem olyasmi, ami "majd meg fog történni"; ez a változás már történik, elég régóta, és nagyon fontos, hogy ne azzal a lelkülettel szemléljük, hogy "várunk, amíg mindenki más hozzáállása jobbra fordul". Álljunk hozzá mi magunk a lehető legjobban, és addig is használjunk fel mindent, amit akarunk, abból, ami már elérhető (dúlák, alternatív szülőszoba, bábaház, kedves, nagytudású és kommunikációképes orvosok preferálása, frissen lefordított szakirodalom stb.), ezzel is demonstrálva, hogy igen, van rá igény, és még többre is.
A porontyos szüléstörténetek kapcsán rengeteget kommentelünk és vitázunk arról, hogy egy csomó minden nem pénz, hanem szemlélet kérdése volna. Ebben a megközelítésben a kórház nem egyszerűen egy helyszín, hanem egy metafora bizonyos jellemző protokollokra, hozzáállásra stb., tehát amikor azt mondjuk, hogy „kórházon kívül”, akkor ez is metaforája valaminek, és szintén nem csak a helyszínről beszélünk. Ezért is nem szeretem az „otthonszülés” kifejezést. Akkor döntöttem úgy, hogy tőlem telhetően segítem a magyarországi civil kezdeményezéseket, amikor a TASZ és az előző kormány vitájában totális és tragikomikus vakvágány gyanánt pár napig (hétig?) azon ment a huzavona, hogy „otthon az a hely, ahol a szülő nő életvitelszerűen lakik”, majd pedig felmerült az a logikus kérdés, hogy egy szülés esetén „hogyan fogjuk az ottlakás tényét ellenőrizni”. Az én számomra ez volt a mélypont, egyrészt mert nem erről van szó, másrészt mert amúgy meg semmilyen jogállam nem akarhatja ezt ellenőrizni. Strasbourgra abban számítanánk, hogy hivatalosan is közölje a magyar kormánnyal azt az egyébként nyilvánvaló tényt, hogy mindenkinek joga van ott szülni, ahol akar, és persze ez nem mehet feltételek nélkül, de törvényileg szabályozni nem a helyszínt kell (mert akkor szankcionálandó esetté válhatnak akár véletlenek is, és mert úgyse lehet felsorolni mindent ami nem kórház: szülőotthon, orvosi praxis, bábapraxis, és persze magánlakás, vagy ha gonosz vagyok, akkor a kórház parkolójában álló felszerelt luxuslakókocsi). Lényeg, hogy nem a helyszínt kell törvénybe foglalni, hanem a segítők munkáját, végzettségét, gyakorlatát, kötelező számát és általában a szakmai feltételeket.
Közös kiinduló alap gyanánt állapítsuk meg, hogy reformra mindenki szerint szükség van (kulcsszavak: Mikola, hálapénz, praxisblog, itteni szüléstörténetek kommentestül, Geréb Ágnes), és már nagyon régóta csak a hogyanokról vitatkozunk. Ina May Gaskin egyébként kiemelte a kommunikációs készség fontosságát (kliensekkel, orvosokkal, sajtóval, egymással), és kiemelte a közös érdek felismerését és felismertetését a leghevesebb szakmai vagy egészségpolitikai viták közben is.
Nincsenek illúzióim, a vita szenvedélyes lesz és hosszú (és ez így helyes). Ki kell dolgozni egy részletes protokollt, amelyben benne lesz, hogy ki nyújthat kórházon kívüli szülészeti ellátást; hogyan oldjuk meg, hogy a kórházon kívüli ellátás szervesen beágyazódjon a kórházi rendszerbe (szűrővizsgálatok, illetve orvost, kórházi kezelést igénylő problémák); hogyan szervezzük meg a sürgősségi ellátást.
Nem értek egyet azokkal, akik szerint „kórházon kívül szülni felelőtlenség”, de egyetértek azokkal, akik szerint „ma Magyarországon kórházon kívül szülni, néhány kivételes és jól leszervezett, bebiztosított konkrét esetet kivéve, felelőtlenség”. Kanadában úgy éreztem, hogy ez egy valós opció, Magyarországon nem mertem volna annak tekinteni. Törvényi szabályozás nélkül, a segítő személyzet megfelelő anyagi biztosítéka nélkül, az adataimat és előzményeimet legalább vázlatosan ismerő háttérkórház nélkül, olajozottan és rutinszerűen működő sürgősségi ellátás nélkül ez a dolog veszélyes, és az USA-ban eddig összegyűjtött tapasztalataim is ezt támasztják alá. De nem akarom, hogy szakmai és társadalmi vita helyett megmaradjunk az általánosító kijelentésnél, hogy „veszélyes”, majd pedig lesöpörjük a kérdést az asztalról (és egyúttal a problémákat vissza a szőnyeg alá). Szeretném, ha a szakmai és a társadalmi vitában arról lenne szó, hogy hogyan tegyük lehetségessé és biztonságossá azt, ami most vagy nem lehetséges, vagy nem biztonságos. A szakmai és társadalmi vita azt jelentené, hogy üljünk össze, beszéljük meg, és csináljuk meg jól.
Ehhez át kell rágni a már működő protokollokat, főleg a kanadait és a hollandot. Hollandia abban hasonlít ránk, hogy kis ország, ráadásul a miénkhez elég hasonló rendszerű szülésznőképzéssel, vagyis megtanulhatjuk tőlük, hogyan lehet egy központosított, abszolút egységes szabályozást bevezetni és működtetni. Kanada pedig abban hasonlít ránk, hogy sok helyen hosszú autóútnyira van a legközelebbi kórház, az időjárás sokszor mindenféle közlekedést lehetetlenné tesz, a lakosság egy része (őslakosság és bevándorlók is ide értendők) iskolázatlan és komoly egészségnevelő munkát is igényelne, és az egészségügyi ellátás állami hatáskör ugyan, de a kórházon kívüli ellátást nyújtó praxisokért az állam, mint olyan, nem vállalhat biankóra korlátlan anyagi garanciát. Kanadától meg lehet tanulni, hogyan lehet rossz infrastruktúrájú területeken megszervezni a sürgősségi ellátást, milyen extra feltételeket kell ehhez szabályba foglalni és mikor kell a törvény szigorával fellépni, illetve hogyan lesz része egy szakmai protokollnak a napi időjárás-jelentés.
Hollandia és Kanada két sikeres megoldás ugyanarra a problémára – az ő módszereiket Magyarország igényeihez lehetne igazítani, mint egy konfekciós ruhát a szabó. Közben pedig vigyázó szemünket Londonra vessük: a kanadai ellátási rendszer a brit modellnek egy átdolgozott verziója, és a szülészeti ellátás független (!) szakmai ellenőrzését máig a britek csinálják a legjobban, érdemes lenne tanulmányoznunk a gyakorlatukat.
A munka hosszú lesz és fáradságos – csak kezdenék már el azok is, akik a törvényeket hozzák.
Működő rendszerekről és protokollokról itt lehet többet olvasni.
