Ez a nap is úgy indult, ahogy a többi szerda mostanában, így a babavárás vége felé: CTG, kontroll, beszélgetés a dokimmal… Fodrász, kozmetikus, pedikűr letudva már tegnapra, gyarló lelkem is megnyugodott, tán így nem akar majd a Babaúr visszabújni, ha meglát kívülről is. A szépségszalonban persze nem kis derültséget – szánalmat? – keltek, szigorúan keki túlélőgátyóban és vietnami papucsban nyomom, a nadrág leesését egy zsineg gátolja, mivel begombolni már nem tudom, Istenem, ez esik jól és az vesse rám az első követ, aki 15 kilónyi babát, vizet, kebleket, hájat, méhlepényt, köldökzsinórt cipelve alárendelné saját kényelmét holmi divatnak és mondjuk felvenne egy csinos kis magassarkút.
Fájásoknak semmi nyoma, a CTG variábilis, tehát szép hullámhegyeket és hullámvölgyeket mutat – persze ezek a magzati szívhangot jelzik, még nem az összehúzódásokat. Mert hogy azoknak semmi nyoma. Újabb időpontot kérek hétfőre, ragaszkodom a szokásos kilenc órához, mert különben el fogom felejteni, mikorra kell jönnöm és hívogathatom órák hosszát a kórházat – persze sikertelenül – hogy megpróbáljam kideríteni: este hat vagy reggel nyolc az annyi.
T. doktor (igen, igen, tisztelem és imádom, de mellesleg ez is a neve) megvizsgál: méhszáj teljesen zárt, baba fejecskéje fent: „….kém, egy-két napon belül itt biztosan nem lesz baba!” – erősíti meg a CTG által mutatottakat. A vizsgálat a szokásosnál izgalmasabbra sikerült, érzem, ahogy a Baba fejecskéje hozzáverődik a medencecsontomhoz, nem túl kellemes, de tulajdonképpen ekkor tudatosodik bennem, hogy az ott egy KICSI EMBER a hasamban.
Kellemesen megnyugodva indulok haza, Üllői út, dugó, hallgatom a zenét, vénasszonyok nyara, úgy látszik, én is az lettem végérvényesen, már nem élvezem a forró napokat sem a strandon, sem a városban, most végre nem ömlik rólam a verejték, de szép is az élet! Leszámítva persze az alattomos apró kis nyilallásokat, szemét kis görcsöket. Ezek eddig teljességgel ismeretlenek voltak számomra. Otthon sehogy sem esik jól: fekszem, ülök, állok – valahogy egyik pozitúra sem kényelmes, mindig útban van egy pocak, egy kar, egy láb, egy párna, felpolcolom, lepolcolom, felrakom, lerakom, kitámasztom, betámasztom, behúzom, kihúzom – mi a fene történik itt?!
Nem vagyok egy nyűglődős fajta, pocakméretem sem annyira extrém – persze ez nem jelenti azt, hogy a kívülálló, éppen nem terhes idegenek ne csapják össze a kezüket hüledezve. Szóval – nem értem az egészet. Semmi sem indokolja a szenvedésem. Leheveredek, nézem a tévét, elszundítok, jönnek a sorozatok, kapcsolgatok ide-oda, közben kezd derengeni, hogy az apró összehúzódások mindig félóránként, a reklámok alatt jönnek. Elkezdem mérni az időt: az óra is engem igazol, 35-40 percenként érzem a görcsöket, de ezek még talán nem is görcsök, csak valami hascsikarás vagy mi a szösz. Felhívom a szülésznőmet, ő azonban megnyugtat: a vizsgálat simán okozhatja a tüneteket, ha erősödést tapasztalok, hívjam megint.
Eljön az este, hat-hét óra van már: jééé, semmi bajom! Igaza van a szülésznőnek, érti ez a nő a dolgát, így távolról is megmondja a tutit! Biztonságban érzem magam, minden olyan kiszámítható, előrelátható, ő megmondja, hogy eltűnnek és lám: eltűntek. Legközelebb megkérem, hogy mondjon öt számot egytől kilencvenig, csak úgy… A „biztonság kedvéért”, no meg inkább unalomból, kilakkozom a körmöm, csak hogy teljék az idő, aztán szépen megvacsorázunk és nézzük a tévét. Kilenc körül azonban ismét visszatérnek a fájások, de ezúttal már kicsit eláll a lélegzetem tőlük és kapaszkodok az ágyba. Jóslófájások lennének?! A kedvenc sorozatom megy – nem fogom megnevezni – egy kellemes pasztellszínű virágról elnevezett utca lakóiról szól, imádom, egész nap ezt vártam – erre most félidőben kikapcsolom a tévét és inkább fekszem a sötétben. Kispapa csendben ujjong, megúszott egy epizódot a gyötrelemből.
Aztán csak megnézzük az órát: 20, majd 15 percenként jönnek a szenvedések! Te jó ég. De hát még annyi időm van! Most töltöttük csak be a 39. hetet! Még le szeretném festeni a cipősszekrényt! A hűtő tetejét sem suvickoltam át még egyszer. Az ajtókról már nem is beszélve. Mi történik itt?!
Tíz óra: ötperces fájásaim vannak! Kispapát elküldöm aludni, gyűjtse csak az energiát, szüksége lesz rá. Lefekszem én is, de húsz perc után rájövök, hogy nem bírok nyugton maradni, inkább kiköltözöm a nappaliba. Koromsötét van, bársonyos az éjszaka, olyan nyugodt minden, az ismerős nappali, a kényelmes kanapé, a szomszéd házak fényei… Számolom az időt, nézem az órát: öt percenként egy percig - görcsök. Ahogy a tankönyvben meg van írva. Elviselhető, sőt, egyáltalán nem kellemetlen ez az időszak, fekszem a sötétben, nézem a stoppert, mászkálok, pakolok, írok a lányoknak a netre, drága sorstársaim, úgy hiányoznak most, majd még benézek, hátha tudnak valami bíztatót mondani, aztán lassan összeáll a kórházi csomagom is, írogatom a teendőket a Kispapának.
Éjfélkor nekiállok hajat mosni, még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy Babaúr nem fogja azt gondolni: szebb vagyok belülről mint kívülről, oké, oké, első a belbecs - mint tudjuk, de akkor is, nem árt ha azért valamelyest pozitív az első benyomás. Te jó ég, tényleg nemsokára a kezemben tarthatom?! El sem hiszem. Nagyon jó érzés a forró víz, ellazít, ugyanakkor mintha erősödnének is a szenvedések tőle. Kettő körül felhívom a szülésznőmet, elsorolom a tüneteket: nincs mese, irány a kórház! Alig tudok levánszorogni a kocsiig, mire leérünk, kétszer kell megállnom a lépcsőházban, olyan sűrűn jönnek a fájások. Az úton ugyanez, a tizenöt perc alatt vagy 3-4 is jön. Nézem a fiatalokat a Petőfi – hídnál és tűnődök: valakinek ez egy szimpla szerda este, mennek mulatni, mojitót iszogatnak – de jó is nekik, lennék most a helyükben, a franc egye meg!
Tavaly ilyenkor még én is szabadtéri szórakozóhelyeken töltöttem a nyári estéket, hazudnék, ha azt mondanám, nem jobb kirittyentve riszálni és hülyeségeket beszélni ahelyett, hogy a tökig lefektetett anyósülésen próbálnék találni egyetlen olyan testhelyzetet, amelyben nem akarom azt üvölteni, hogy „Menj máááár lassabbaaaaan!” Ők muriznak, nekünk meg az egész életünk meg fog változni órákon belül.
A kórházban a portás széles mosollyal tárja ki az ajtót előttünk, gondolom, nem először lát fájdalomtól összegörnyedt nőket. Ügyeletes orvos megvizsgál, na, ő egy igazi kis taplóarc – az egyetlen a történetben -, biztos utálja a magas és vajúdó nőket, a vállamig ér, tán pont ezért roppant udvariatlanul ám annál is harsányabban felparancsol a vizsgálószékbe, jön egy fájás, ő türelmetlenül rámvakkant: „Nnna, jön már?” A fájás, az jön vazze, mennék én is, de nem bírok - próbálom a tudtára adni, de nem hatja meg. Az oké, hogy utálja a nőket és hajnali fél három van, de ugye, aki napra megy, ne csodálkozzon, hogy lebarnul. Vagy leég. Vagy legalábbis kurva melege lesz. Mindegy. Körültekintőbben kellett volna pályát választani és akkor talán nem kellene ilyen kellemetlen perszónákkal töltenie ezt a szép nyárutót.
Szívesen elmagyaráznám neki, hogy milyen érzés, mikor egy sárgadinnye próbálja átverekedni magát a belső szervein, de inkább csöndben vagyok, ismét jön egy fájás. „Ceruzányi a tágulás” – böffenti. Pánikba esek. „Lassan tíz órája vajúdok és ceruzányi?” – Bukik ki belőlem. Ő erre – biztos tanítják az orvosin az empatikus kommunikációt, de ő pont akkor valahol nagyon máshol volt – szóval ő erre rámmordul: „Mit képzel, első szülés, mér’ menne gyorsabban?!” Na ettől aztán marha jól érzem magam. Felötlik bennem annak a lehetősége, hogy ha neadj’ isten dokim eltöri a lábát a nagy sietségben a kórház felé – pont ilyen sztorit hallottam a minap - vagy éppen karambolozik az úton, nem ér ide a kitolásig – és ez az alak fogja kísérni a szülésemet. Szóval inkább síri csöndben maradok. Sose lehet tudni.
Átöltözöm, drága M. szülésznő-megmentőm besegít a vajúdóba – tök egyedül nézegetem a szobát, ágyak egymás mellett, semmi extra, sötét van, azaz inkább kellemes félhomály, sehol egy másik sorstárs – Kispapa előkerül, zöld köpenyt visel, hmmm, egész jól nézne ki orvosnak, nem vihetnénk haza a zöld ruhát? Otthon is játszhatnánk ilyen beöltözősdiset... Aztán rámrakják a CTG-t, visszafordíthatatlanul kezdődik a menet. Hát a beöntés, a borotválás? – kérdezem. Szülésznőm elkerekedett szemmel néz rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk most itt, leír róla, hogy most biztosan azt gondolja: nálam már igencsak elmentek otthonról, aztán kapcsolok is: aki rajtam – a fejbőrömet leszámítva - talál még borotválnivalót, azt meghívom egy italra. Persze nem itt és nem most. Egyébként sem szokás ebben az intézményben egyik sem, most jut eszembe, ezt anno még meg is beszéltük a szülőszobai látogatásaim alkalmával, szóval semmi beavatkozás, minden megy á la natur. Per vias naturales. Most látom csak be, hogy mégis volt értelme az akkor oly sokat szidott egyetemi latinóráknak.
Beszélgetünk, viccelődünk, a fájásoknál szorítom Kispapa kezét, szülésznőm megvizsgál: bő kétujjnyi a tágulás!!! Hatalmas megkönnyebbülés, nem is vészes ez a szülés-téma! Nézem az órát, három óra elmúlt. Szülésznő javasolja a burokrepesztést, beleegyezek, állítólag nem tetszik neki valami a CTG-n, ezért meg akarja nézni a magzatvíz színét. Felőlem... Nem érzek semmit, csak meleg víz folyik a combom között. Kispapa elszörnyed. A magzatvíz bizony kicsit zöld, jók voltak a szülésznő megérzései - mondom: profi a csaj! Beszélgetünk, viccelődünk, a fájásoknál szorítom a kezét, közben szülésznő is csatlakozik a társalgáshoz, á, nem komoly dolog ez a szülés, simán megcsinálom, no para!
Aztán egyszerre bekeményedik a dolog. Döbbenten kapkodom a levegőt, te jó ég, ez kibírhatatlan! Mi történik velem? Csigalassúsággal vánszorognak a másodpercek, nem túlzok, a rohadt másodperceket számolom! A mutató lassan kúszik a négy óra felé.
Végre átköltözünk az egyszemélyes szülőszobába, nem mintha számítana, de az legalább szép és külön fürdője van. Szülésznőm jön az alternatív lehetőségekkel, tukmálja a labdát, a relaxáló zenét, javasolja, hogy sétálgassak – mindössze annyit mondok neki, mi tagadás, elég udvariatlanul, hogy „NEM!!!” (ezért később elnézést is kértem, bár ha tudná, hogy legszívesebben hová küldtem volna a bordásfalával és a rohadt zenéjével!) Borzalmas, pokoli, elviselhetetlen… Kispapának elhaló hangon suttogom, hogy nem fogom kibírni. A legrosszabb, amikor a fájások alatt vizsgál, szerencsére csak egyszer-kétszer, imádkozom, hogy vége legyen az EGÉSZnek. Aztán rájövök, hogy minden egyes vizsgálat egyfajta mérföldkő, erőt ad, ahogy lassan eltűnik, aminek el kell tűnnie és előjön, aminek (akinek) elő kell jönnie.
Sehogy se jó feküdni, felemeltetem az ágyat és félig ülő, félig fekvő pozícióban, az oldalamra fordulva szenvedek. A fájások között alszom. Nem jut el hozzám semmi a külvilágból, talán sose voltam ennyire egyedül és sose voltam még ennyire közel önmagamhoz, a belsőmhöz… Próbálom a tanult légzéstechnikát alkalmazni, valamit tényleg segít, bár inkább azért imádkozom, hogy a következő fájásig tudjak még egy kicsit aludni. Szülésznőm aggódik: kívülről olyan kis békésnek tűnök a csukott szememmel, hogy talán nincsenek is fájásaim?! Aztán megvizsgál és megnyugszik: itt bizony vannak összehúzódások, a tágulás is lassan négyujjnyi lesz.
Befut az orvosom, a szemem sarkából látom, köszönni sincs erőm, kedvem meg főleg nem, utálom, amiért olyan derűs és friss, miért nem szólt, hogy ez ILYEN? Engem is ő segített a világra, a franc essen belé, elvártam volna tőle, hogy figyelmeztessen! Annyira elfáradtam, már csak túl akarok lenni az egészen. Méghozzá minél előbb! Szegény drága Kispapa valahányszor próbál enyhíteni a kínomon és meg akar simogatni, ráüvöltök: „NE ÉRJ HOZZÁM!” Gázos, de így van. Félelmében inkább leül egy fotelbe és néz. Néha rápillantok, hogy ott van-e még, de beszélni hozzá nincs erőm. Dokim kérdezhetett valamit, tán, hogy miért is vagyok ilyen nyugodt csöndben, amire a szülésznőm azt mondta, hogy „ő egy hősnő, ilyen csendben vajúdik” – de igazából rohadtul nem érdekel, hívhatnak akárminek. Akár boldogságos ifiasszonynak is, Regős Bendegúz után szabadon.
Csak azt akarom, hogy legyen már vége, nem tudom, mennyi az idő, nem foglalkozom a külvilággal, a gyerek se érdekel, csak érjen már véget az egész és mehessek aludni, pihenni, ne érezzem úgy, hogy egy – ide egy durva káromkodás kéretik - kanapé akar előbújni belőlem. Ködfüggönyön keresztül hallom a szülésznőm hangját: ha érzem, hogy nyomnom kell, ne tartsam vissza. Visszatartani? Ki akar itt bármit is visszatartani?! Ennek elment a józan esze. Valamit érzek is, de nem eléggé, mert ködösen valami szekunder fájásgyengeséget említenek meg azt hogy „vákuum”, érzem a levegőben, hogy baj van, rámrakják a CTG-t, nem tudom, mi van a babával, nem is érdekel, remélem, mindjárt vége… Át kell fordulnom a másik oldalamra, nagyon nehezen megy... Félek, csak vákuumot neeeee!
Összeszedem magam, nyomok, mint egy félőrült ősasszony, nem érdekel senki és semmi, nyomok és nyomok és nyomok, az én gyerekemet senki sem fogja kiporszívózni belőlem, még csak az kéne, nem azért szenvedtem eddig! Szülésznőm megjelenik valami üvegcsével, annyi erőm van csak, hogy rákérdezzek, mi az – ja, persze a gátvédelem: olajjal fogja kenegetni a baba feje előtt az utat és annak környékét, önti az olajat, ez egész jó, aztán kezdi tágítani, masszírozni a járatokat, nyöszörögve kérem, hogy hagyja abba, mosolyog és azt mondja, hogy esze ágában sincs, figyeljem meg, jót fog tenni. Semmi sem érdekel, teljes apátiában vagyok, valamit beszélgetnek, nem tudom, hogy mit, csak foszlányok szűrődnek át a ködfüggönyön. Fél hetet mutat a rohadt óra, melynek képe egy életre beleégett az agyamba, érzem, hogy baj van, dokim ideges, nézi az óráját, nézi a CTG-t, nem tudom, mi lesz most, nem is félek, csak imádkozom, hogy legyen már vége. Hogy tehettem magammal ilyen baromságot? Minek kellett nekem gyerek?
Nyomnom kell, érzem a fájásokat, de nagyon gyengén. Dokim és szülésznőm a lábaimnál, kapom az instrukciókat, de képtelen vagyok végrehajtani őket, a vákuumot ugyan megúsztuk, de nincs több erőm, nem érzek semmit, csak a fájdalmat. Szétszakadok. Dokim csóválja a fejét, segít, megmutatja, hová és hogyan nyomjak, csukott szem, nagy levegő, drukkol, komolyan, úgy érzem, mintha sportversenyen lennék, jönnek a fájások, „…kém, negyedórán belül meg lehet a baba, de akkor nyomnod kell!!!” Nem bírom, kérem a dokimat, hogy segítsen, a következő fájásnál nyomja egy kicsit ő is, érzem, hogy most jó lesz és tényleg! Kispapa az ájulás határán kivánszorog a szobából. Aztán persze visszajön. Biztos félelmében. Elég ijesztő látvány lehetek. A gátmetszést nem érzem, csak azt, hogy ez maga A MEGVÁLTÁS! Így, csupa nagybetűvel. Még egy nagy nyomás, elementáris erővel törnek fel belőlem a hangok és érzem, ahogy kicsusszan belőlem egy óriási valami – aztán gyönyörűséges, bársonyos, leírhatatlan megkönnyebbülés!
Lenézek a lábamhoz: ott egy lila-fehér csomag, ő lenne a régóta várt Gyermekem? Nem hallok semmit, semmi filmekből ismert sallangos mondat, nem számolgatom a kezén az ujjakat, örülök, hogy élek. Nem érdekel senki és semmi, fekszem az ágyon, ködfátyol a szememen, bebugyolálják a Gyermeket, odaadják, nem érzek semmit, szegénykém pislog a kis kék szemével, iszonyatosan vörös, mosolygok, de csak azért, mert végre nem fáj semmim. Gyermeket mérik, nézegetik, élvezem, hogy túléltem ezt az egészet és vége, de anyai érzéseknek nyoma sincs. Aztán odaadják bebugyolálva, folyik a könnyem, olyan kis gyámoltalan, ártatlan, kiszolgáltatott…
Simogatom, a szülésznő odarakja a mellemre, próbál szegénykém szopizni, olyan összenyomorgatott a kis feje, lila a körme, nagyon megviselte az út. Közben varrják a gátat, semmit sem érzek, csak a húzogatást, lassan visszatér a tudatom, hallom a dokim szavait, hagyja már abba a matatást bennem, mert esküszöm, belerúgok, pont jó a szög, biztosan nagyon fájna és végre nem is nekem. Doki kérdez, tudok is válaszolni, nézem a gyereket, Kispapa fényképez… A hatalmas eufóriában ilyen baromságok hagyják el a számat, hogy „Na és mikor szülhetem a következőt?” Poszttraumás sokk, erre nincs más magyarázat.
Aztán magunkra hagynak hármunkat. Nézzük egymást, ismerkedünk, összebújunk, simogatjuk, puszilgatjuk a drága kis jövevényt, furcsa kis illata van, olyan ismerős és mégis új, sosem éreztem ilyet, de felidéz bennem valamit, csodálatos, nem győzök betelni vele, kis Drágám mindeközben nagyon szerencsétlennek néz ki, ismét a sírás kerülget, olyan pici, csúnyácska, gyámoltalan… Belenéz a szemembe, olyan átható a tekintete, mintha mindent tudna a világról... Fantasztikus érzés...
Gyorsan telik a két óra, mennünk kell, rengeteg még a dolgunk. Saját lábamon megyek fel az emeletre, ahol vár ránk egy új világ. De ez már egy másik történet.
Wishful Drinking
