ős erdő

Hol vagy most pontosan?

Malajziában, a Taman Negara Nemzeti Parkban, több mint egy hete érkeztem. Ez az egyik legősibb esőerdő, 130 millió éve fennáll. Indonéziában, Malajziában és még nagyon sok területen a síkvidéki őserdők nagyon hamar eltűntek, mert a helyüket átvették az olajpálma-ültetvények. Ennek a helynek az a szerencséje, hogy hegyvidéki területen fekszik. Ez ugyan megnehezíti számomra a túrázást (nevet), de az erdő elképesztően gyönyörű.

Hogyan jött az ötlet, hogy őserdőkbe utazz, gyerekkori álom volt?

Nehéz megmondani, ugyanis a családból senki nem volt felfedező (nevet). Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem a szabadban, a természetben. Néztem a csigákat, gyíkokat, ebihalat nevelgettem, és sokat bújtam Gerald Durrell könyveit. Kifejezetten könyvmoly voltam, nagyon sokat olvastam, talán innen jött később a műfordítói vonal. De semmi nem predesztinált arra, hogy egyszer majd őserdei felfedezőutakat szervezzek magamnak. Egy magánéleti válság kellett hozzá, hogy elinduljak önkénteskedni egy perui őserdőbe – ami aztán olyan erős hatással volt rám, hogy húsz éven át a szabadidőm nagy részét ilyen jellegű felfedezőutakkal töltsem.

Hogyan találkoztál Elizabeth Gilbert könyvével?

1998-ban mentem ki Kaliforniába, azzal a szándékkal, hogy anyanyelvi szinten megtanuljak angolul. Akkoriban itthon még nagyon korlátozottak voltak a nyelvtanulási lehetőségek, emlékszem, a jugoszláv tévében néztem a Melrose Place-t és a Beverly Hills 90210-et eredeti nyelven, ők ugyanis nem szinkronizáltak mindent, mint a magyar tévé. Úgy terveztem, hogy gyerekekre fogok vigyázni, megtanulok tökéletesen angolul, emellett gyűjtök némi pénzt, hazajövök, és veszek egy lakást. Aztán találkoztam a leendő – és most már volt – férjemmel, és kint ragadtam 10 évre. Az amerikai álmot éltem, de egy időben mégis elég depressziósnak éreztem magam. Sokat dolgoztunk mindketten, ott volt a medencés ház, a jacuzzi, de közben valahogy üresnek tűnt az életem – annak ellenére, hogy szerettem, amit csinálok, jógát tanítottam. Talán emiatt is éreztem erős párhuzamokat Liz életével, és éreztem úgy, hogy nekem kell lefordítani a könyvét. Amikor a kezembe került Elizabeth Gilbert könyve, éppen zátonyra futott a házasságom.

Kerestem, hogy mi az, ami jelentőséget, értelmet adhat az életemnek, és ekkor találkoztam egy hirdetéssel, amiben önkénteseket kerestek Peruba, akik a dzsungelben dolgozó biológusokat és ökológusokat segítik.

Korábban már Kaliforniában is önkénteskedtem: egy vadállatmentő központban, sérült vadállatokat rehabilitáltunk.

Mit adott ez a perui út neked?

A Madre de Dios folyó környékén volt az erdő mélyén egy biológiai állomás, amelynek környékén állatokat kellett számlálni, hogy egy adatbázis létrehozásával bebizonyítsuk, hogy a korábban vadászott területen a vadállomány visszatért, és érdemes természetvédelmi területté nyilvánítani. Kora hajnalban, 3-4 körül, teljes sötétségben keltünk, elindultunk a kijelölt ösvényeken, vittünk íróeszközöket, és figyeltük a folyó mentén az arapapagájokat, hogy mennyire zavarja meg őket a csónakforgalom, vagy az erdőben igyekeztünk megszámolni a lombkoronában a majmokat. Nem volt könnyű, mert folyamatosan mozogtak (nevet).  Teljesen el voltunk vágva a civilizációtól, kinn a vadonban, messze mindentől. A hozzátartozóknak egy héten egyszer adtak hírt rólunk műholdas telefonon. A nádkunyhóknak se ajtaja nem volt, se ablaka. Egy szúnyogháló védett csak minket, és először elfogott a pánik, hogy mi lesz, ha be akar jönni valami ragadozó, de szerencsére semmi ilyen nem történt. A két hét elteltével aztán nem is akartam onnan eljönni, és két hónap múlva vissza is mentem – akkor már saját szervezésben –, annyira hiányzott.

Nagyon erős kötődés alakult ki bennem az erdő és a benne lakó állatok iránt.

A következő években folyton kerestem a lehetőségeket, hogyan tudnék önkénteskedni, hogyan tudnék erről írni. A vadonban eltöltött idő mentálisan, érzelmileg és fizikailag is nagy hatással volt rám, és hogy ezt jobban megértsem, beleástam magam az ökopszichológiába, majd itthon elvégeztem egy kaland- és vadonterápiás képzést is. Sőt, a mesterdiplomám szakdolgozatának témája is ehhez kapcsolódott – a vadonban töltött idő, az ősi kultúrákban fellelhető látomáskeresés mint a pályaválasztás, karrierút-meghatározás egyik lehetséges, alternatív "segédeszköze". Amúgy a kreatív életút egy fontos fogalom számomra, és ehhez Elizabeth Gilbert Big Magic-könyvének fordítása nagyon is jól passzolt, ennek az alcíme: Kreatív élet félelem nélkül. Ezt élem most.

Hogyan kell elképzelni a te életformádat? Hogyan találod ki az úti célokat?

Más utazóktól is hallok néha tippeket, hol vannak még érintetlen erdők, az utak során is jönnek ötletek, vagy egyszerűen rákeresek, hol van egy olyan projekt vagy lehetőség, ami érdekelhet. Egyébként online tanítok angolt, ebből élek, mellette szabadúszó újságíró vagyok. Az Ízek, imák, szerelmek egy részét is őserdőben fordítottam – akkor, amikor a digitális nomád kifejezés még szinte nem is létezett. Ma már ez az életforma annyira elterjedt, hogy a legtöbb helyen nem okoz nehézséget online dolgozni, bár ha nagyon mélyen vagyunk az erdőben, nincs se wifi, se áram, jó esetben csak generátor van, olykor meg csak gyertyafény. Általában egy-két hónapot töltök egy erdőben, de most már régen nem utaztam, és összegyűlt bennem annyi kalandvágy, hogy egy hosszabb, öt hónapos útba belevágjak.

Ezt a nomád életformát nőként mennyire nehéz elviselni?

Megszoktam, teljesen jól megvagyok nomád körülmények között. Ahol most jártam, ott sok helyen folyóvíz sincs, dézsában vagy folyóban lehet mosakodni. Ez rendben van, és az is előfordul, hogy a kunyhókba patkányok, csótányok, pókok bemászkálnak. Az erdő az ő élőhelyük, mi csak látogatók vagyunk. 

Amikor viszont kijövök az erdőből, és egy olyan hotelban szállok meg, ahol van forró zuhany, ezt kifejezett ünnepnapként élem meg: meg tudom mosni a hajamat meleg vízben, és újra meg újra nagyra értékelem, valójában micsoda komfortban élünk. 

Sosem féltem rovaroktól, bogaraktól, csúszómászóktól, de tudom, hogy vannak, akiknek ez a komfortzónájukon kívül esik. Nem azt mondom, hogy keresem őket, nem akarok kifejezetten olyan helyre menni, ahol csótányok futkosnak, de ez benne van ebben az életformában.

Mi a helyzet a veszélyekkel? A budapesti lakásomból úgy képzelem, hogy a dzsungel egy rettentően veszélyes hely, ahol skorpiók vannak, és könnyen el lehet tévedni.

Minél több helyen járok, annál több veszélyforrásnak vagyok tudatában, de ez azt is jelenti, hogy tudatosabb felkészülhetek rájuk. Persze vannak kiszámíthatatlan helyzetek...Sokszor találkoztam már mérges kígyókkal, néhány napja az egyik leghalálosabb mérges kígyóba, a kék korallkígyóba botlottam, de úgy tűnt, hogy nem érdeklem, és az sem, hogy fél órát videózom. De sokan nem gondolnák, hogy a szélviharban lezuhanó ágak sokkal veszélyesebbek, mint a vadállatok... és arra is figyelni kell, hogy az ösvényen maradjunk. Futottam már bele mérges kígyóba, maláj medvébe, villámárvízbe, kidőlő fába… mégis, a civilizációban, például Balin, Ubud utcáin, ahogy a mopedesek száguldoztak, inkább éreztem magam veszélyben. Az őserdőben elengedhetetlen az éber figyelem, ezt folyamatosan gyakorolom.

A nagyvárosi életmód általában eltompítja az érzékszerveinket, az erdőben azonban minden érzékszervem folyamatosan működik, a hallásom, a szaglásom is kiélesedik.

Peruban például onnan tudtuk, hogy a jaguár ott van a közelünkben, hogy először a nagymacskaszagot éreztük meg. Az erdő másként szólít meg, talán ezért is olyan izgalmas, ezért is hoz be annyira a jelenbe, mert nem lehet mindenféle máson tűnődni. Tényleg ott kell lenni, a pillanatban. Számomra ez egy nagyon jó mindfulness-meditáció, és minden ilyen út egyben zarándokút is: a külső utazást egy belső utazás is kíséri. Szeretném, ha a készülő könyvemben mindkettő megjelenne majd.

Hogyan telik egy napod, mit tervezel például holnap?

Korán felkelek, és kimegyek az erdőbe. Az állatok leginkább a kora reggeli órákban mozognak, napközben inkább pihennek, aztán naplemente táján ismét megélénkül az erdő, majd pedig jönnek az éjszakai állatok. Az elmúlt napokban itt 38-40 fokok voltak, ami a nehéz terepen megviselt rendesen, úgyhogy most próbálok a legmelegebb órákban én is inkább pihenni. Mindig óriási öröm találkozni az állatokkal, és bár nem vagyok természetfotós, igyekszem őket fotózni vagy levideózni. Rengeteg anyagom gyűlt össze, tervezek majd rövid kisfilmeket összeállitani belőle, amiket meg tudok osztani majd az oldalamon.

Milyen állatokkal találkozol?

Nagyon sok kígyóval, sokféle majommal, ritka madarakkal, az éjszakai séták során pedig lajhármakikkal vagy koboldmakikkal, de itt ebben az erdőben élnek tapírok, maláj medvék és elefántok is, bár velük ritkábban lehet találkozni. Ez egy hatalmas, több mint 4000 négyzetkilométeres terület, ha elefántot akarnék látni, tényleg mélyre kellene menni, amire egyedül nem biztos, hogy vállalkozom. Tigrisek, fekete párducok és más nagymacskák is laknak ebben a nemzeti parkban, szóval viszonylag óvatos vagyok. Ázsiában nagyon sok a repülő állat: repülőmókus, repülőgyík, repülőkígyó, szóval bőven van mit felfedezni... De érdekelnek a rovarok, bogarak, pókok is. A madárvilág is elképesztően színes és változatos. Leülök, megállok valahol, és várom, hogy mi jelenik meg aznap, mi az, ami meg akarja mutatni magát. (A borítókép és fényképek forrása Balázs Laura Facebook-oldala: Ízek, imák, dzsungelek)

Ha olvasnál még az őserdőkről, ezt a cikket ajánljuk.