Mindig is lenyűgözött a felfedezés érzése, a tudat, hogy egyetlen kanyarral egy ismeretlen ösvényre lépve olyan dolgok tárulhatnak elém, amik nem szerepelnek semmilyen térképen. A vágy, hogy életre szóló titkokat és csodákat találjak, sosem hagy nyugodni. Különösen akkor nem, amikor egy ilyen kalandban úgy találom meg a varázst, hogy nem is keresem. Ezért szeretek csak úgy elindulni, hagyni, hogy az utak maguktól vezessenek. Mint, amikor egy lakókocsival kelsz útra, és semmilyen menetrend nem befolyásolja a haladásod sebességét.
Lakókocsi-kánaán Budapest tőszomszédságában
Egy hűvös decemberi délután történt, amikor a Ráckevei-Duna-ág vadregényes partján barangoltam. A fák között haladva hirtelen különös formákra lettem figyelmes. Az avarban félig elrejtve, a lombok takarásában egy régi lakókocsi sziluettje rajzolódott ki. Ahogy elindultam felé, egy másik, még érdekesebb jármű tűnt fel. A felfedezés öröme lángolt fel bennem – úgy éreztem, mintha egy titkos múzeumba csöppentem volna, amelyet a természet rejtegetett az avatatlan szemek elől.
Az első lakóautó patinás fémfelülete csillogott a napsugarakban, kopott feliratai még mindig őrizték a múlt hangulatát. Egy 1960-as évekből származó, elegáns, áramvonalas forma, amely valaha az utak királya lehetett. Továbbhaladva egy még régebbi modell tárult elém. A lakkozása már itt-ott lekopott, és a rozsda olyan mintákat festett, amelyek szinte műalkotásnak tűntek, de a formavilága mesélt arról a korszakról, amikor ezek a járművek nem egyszerűen közlekedési eszközök voltak, hanem az utazás és a szabadság szimbólumai.
A sor egyre csak folytatódott. Itt egy amerikai stílusú kempingautó, ott egy barkácsoltnak tűnő darab. Közelebb érve kiderült, hogy egy puritán magyar lakókocsi, amelynek egyszerűsége élesen elütött nyugati rokonától – mintha az életmódban rejlő különbségeket akarná hangsúlyozni. A szocialista idők egyszerű kis vándorotthona felélesztette bennem a múltat, amikor az álmok még nem terjedhettek a külföldi utazásig, csak a helyi szoba-konyháig.
A hely varázsa abban rejlett, hogy nem volt kiírva semmi. Nem voltak belépődíjak, sem gondosan kikészített információs táblák. Ez a „lakókocsi-múzeum” egy rejtett kincs volt – talán azoknak a kiváltságosoknak fenntartva, akik szeretnek letérni a kitaposott ösvényekről, és hagyják, hogy a véletlen vezesse őket. Az a pillanat, amikor ott álltam ezek között a csodák között, olyan volt, mintha az idő és tér megszűnt volna létezni, csak a nosztalgia maradt.
De ezek az autómatuzsálemek nem csak járművek voltak. Ahogy rájuk néztem, számomra mindegyikük saját történetet mesélt – az útról, amelyet bejártak és a családokról, akik benne éltek. Az ablakukon bekukkantva a belső terekben régi berendezések, kitaposott szőnyegek és poros párnák adták vissza a hajdani otthonosság érzését. Egyszerre voltak az emberi találékonyság, a technológia és a múlandóság emlékei.
Vajon ki helyezte ide őket? Miért hagyták maguk mögött? Ezeken töprengtem, amikor az egyik lakóautó mellett egy régi szovjet ZIL teherkocsit fedeztem fel – hatalmas, fenséges és lenyűgöző, van vagy fél évszázados, mégis kirobbanó formában, vadiúj fényezéssel. Immár egyértelmű, hogy valaki módszeresen gyűjtötte össze ezeket a veteránokat, talán azért, hogy egyszer együtt állítsák ki az elmúlt évtizedek jármű-történetét. De így is titokzatosság vette körül a helyet – az autóajtók zárva, a motorok hallgatnak, a tulajdonos kiléte homályban marad.
A várakozások csúcspontját azonban egy teljesen nyitott lakóautó hozta el, amely nem a szokványos kialakítást rejtette: grillsütők és egyéb főzőalkalmatosságok töltötték ki a belső terét, és sülő barbeque illata áradt belőle. Az erdő mélyén mint egy titkos oázis bújt meg e gasztronómiai kincs, amely az összes autó közül a leginkább bizonyította, hogy az öreg vándoroknak még mindig van helyük az életünkben. Ez a korábbi lakóautó ételosztó pontként élt tovább, finomságokat kínálva a véletlenül arra vetődőknek.
Az igazi varázs alighanem a hely titokzatos voltában rejlett. Egy rozsdás élű ajtó, egy fölöslegessé vált pótkerék, egy fakuló rendszámtábla – minden apró részlet egy múltbéli élet mozaikja volt: Dunaharaszti-külsőnek ebben az eldugott zugában egy időutazás részese lehettem. Ez a hely nemcsak az autókról szólt, hanem arról, hogy a múlt mindig itt van velünk, csak észre kell vennünk – akár egy egyszerű erdei séta során is.
Ha olyan autókról is olvasnál, amelyek a szocialista állami és pártvezetők körében hódítottak, ide kattintva megteheted.
