Gerlóczyként mutatkozik be, holott vezetékneve Váczi – újra, de nem ez az egyetlen szokatlan dolog ebben a történetben. Egy ötödik kerületi kávézóban beszélgetünk az íróval, egy olyan bérpalotának a szomszédságában, ahol az évtizedekig felmenőjének vélt Gerlóczy-dédapa lakott, aki az 1920-as évek végén feleségül vett egy nőt és nevére a nő három gyermekét.
Mártonnal 11 éves korában közölte az édesanyja, hogy Váczi Tamás, aki 5 évvel korábban meghalt, nem az apja, aztán 25 évvel később egy hosszas herce-hurca után DNS-tesztek bizonyították, hogy mégis.
Hogyan lehet feldolgozni ezeket az elvesztett, vagy rossz koordinátákkal leélt évtizedeket? Miből épül fel egy identitás, és milyen terhet vesz a vállára az, aki hallgatás helyett nem a maga igazságát, hanem AZ igazságot keresi? Erről szól Az út, és beszélgetésünk is (Gerlóczy) Váczi Mártonnal.
Most megjelent regényed címe Az út, mely a Fikció könyvsorozat harmadik része – bár nagyon is a valóságról, saját életedről írsz benne. Van még, aki ennek ellenére fikcióként olvassa?
Nagyon sokan vannak, akik magát a címet nem értik, azt hiszik, el akarom rejteni az igazságot a fogalom mögé, holott a fikció az, ami az életemmel történt: az identitásom fikció, az életem története fikció. Elsősorban anyám volt a szerzője. Én azt írom meg, hogy mi történt azután.
Most itt ülünk a Királyi Bérpalota szomszédságában, ahol bizonyos tekintetben elindult ez a történet, ha azt vesszük, hogy honnan indulnak azok a hazugságok, amelyek lehetővé tették, hogy ez a fikció megszülethessen. Hála Istennek már nem ezzel foglalkozom, nem itt tartok.
A regény címe Az út – te a sajátod végére pontot tettél már eszerint?
Minden nappal közelebb kerülök valamihez, amiről azonban még nem tudom, micsoda. Van, hogy úgy érzem, ha a gyógyulás nem is, de a megbékélés lehetséges ezzel a helyzettel. De olyan is van, hogy attól félek, amikor vége lesz az írásnak, nagyjából ugyanott találom majd magam, ahol az elején is voltam: örvényben. Az is kérdés, hogy ki az, akit keresek, mert nagyon sok mindenki gyűlt össze bennem. És van, aki szeretne megbékélni, más viszont nem – ezzel küzdök. Ezzel is.
Mivel kell jobban megbékélni: a felmenők által elkövetett bűnökkel, vagy azzal, hogy más vagy, mint akinek tudtad magad?
Elvesztettem az apámat egyszer. Aztán elvesztettem még egyszer, amikor kiderült, hogy nem ő az apám. Felépítettem egy új személyazonosságot, és hat évvel ezelőtt elvesztettem azt is, ráadásul úgy, hogy az egész teljesen felesleges volt. Mehettem vissza apámhoz gyászolni. Nehéz nem haragudni emiatt, főleg, ha a felmenők (és nem felmenők) nem értik, hogy mit követtek el. Az, hogy ki vagyok, nehezen megrajzolható. Ha épp ülök, csak iszom a Neocitrant, és nem gondolok semmire, mint most, akkor mondhatjuk, hogy jól érzem magam, de az embernek van múltja is. Van története.
És azokban a pillanatokban, amikor ez a múlt fölém tornyosul, megszédülök a fájdalomtól, mert olyan rengeteg benne a hiány.
Az apám ismét halott, és én 25 éven át nem apámként gyászoltam őt, mi több, abban a tudatban halt meg, hogy én a Gerlóczy fia vagyok. Ha van túlvilág, akkor számítani lehet ott egy kiadós tömegverekedésre, de előtte még szeretném a magam eszközeivel feldolgozni ezt itt a Földön. Az lesz az Otthon című záró kötet, melynek egyik felében ismét az lesz a feladatom, hogy naplók, levelek alapján, ahogyan az Altatóban is csináltam, valahogy föltérképezzem azt a 6 évnyi múltat, amiben apámmal együtt voltam jelen, csak nem emlékszem rá, a másik felében pedig azzal a 6 évvel foglalkozom majd, amely azóta telt el, hogy kiderült az igazság. Akkor az igény és a felelősség érzése, hogy apa akarok és tudok lenni, azonnal megszületett bennem. Az, hogy fiam lett, érdekes – bár fifti-fifti volt az esély. Ja, nem, az ikrekkel nem számoltam. Ezt most nem tudom kiszámolni, éppen próbálom magam felmentetni a matekérettségi alól diszkalkulia-vizsgálattal. Még nem jött meg az eredmény, viszont jókat beszélgettem a pedagógiai szakszolgálaton, amikor azt mondták, meséljen kicsit magáról, mielőtt elkezdjük a tesztet. Három napig voltam ott.
Identitásthrillerként aposztrofálod a sorozatot. Mennyire alakult át benned az identitás fogalma azóta, hogy bekerültél a valós identitásoddal kapcsolatos örvénybe?
Azok az identitások, amikkel foglalkoznom kellett, korábban is léteztek. Össze is írtam valamelyik könyvben, mi minden voltam én: erdélyi református, pesti zsidó, horvát meg német, nemes meg paraszt, újlipótvárosi meg angyalföldi. Hogy ki vagyok?
Író vagyok, méghozzá magyar, ez így alakult, és ha nem így lenne, valószínűleg ki sem derül az egész, hiszen kinek van ideje a családfájával ilyen alaposan foglalkozni?
Én hosszú hónapokat, éveket töltöttem kutatással: bár először családfakutató felbérlésével kezdtem, később azt gondoltam, egy rendes író végezze el a munkát maga. Nagy szükségem volt erre az íróra, mert amikor egyedül maradtam, csak rá számíthattam a bajban. Azonnal dolgozni kezdtem, hogy lássam, ami történik. Ha nem lett volna ez az író, akkor egészen biztosan megfulladok. Aztán viszont azzal is kezdeni kellett valamit, hogy akkor most ez így meg fog jelenni? Névvel, címmel, ahogyan a volt családomban mondták? Sokat őrlődtem volna ezen, ha a volt apám nem siet segítségemre egy kérdéssel, ami Az út végén olvasható.
Azt kérdezte, ki tud erről. Abban a pillanatban minden eldőlt.
Kerestek meg olvasók, vagy olyanok, akik hallottak arról, min dolgozol, azért, mert saját családjukban is történt ilyesmi?
Csak ebben a kávézóban három olyan nővel találkoztam, akik nyakig benne vannak valami nagyon hasonlóban. Legtöbbször az történik, hogy az anyuka közli a 30-40-50 éves, már édesanya lányával, hogy az apa valaki más. Elárulja ki az, ha már meghalt, nem árulja el, ha még él. A gyermek-anya viszony ezekben az esetekben eleve rossz volt már. Talán pont attól, mert hazugságban éltek. Volt, akinek segítettem is, hiszen én már egészen jól kijártam az útját annak, ahogyan az anyakönyvek és genetikai tesztek segítségével fel lehet kutatni a rokonokat. Általában azért vannak gyanúsítottak, hogy ki lehet az apuka, tehát vannak nevek, vannak nyomok. Minden kideríthető már.
Felvetetted, hogy kinek van ideje ilyesminek utánamenni: vajon tényleg időről van szó, vagy inkább arról, hogy ez olyasmi, amivel nem biztos, hogy szembesülni akarunk?
Találkoztam olyannal, aki sejtette, hogy valami ilyesmi van a háttérben, de nem akarta ezt az egészet a nyakába, vagy egyelőre nem akarta még. Hülyeség, de nekem is átfut néha az agyamon, hogy újrakezdeném-e az egészet. Az én esetem teljesen más, mert én egyszer már átéltem ugyanezt, és nem volt választási lehetőségem.
Terápiás hatása is volt számodra az írásnak?
Ha én ezzel nem dolgozom, biztosan bekattanok. Lassan hat éve vagyok benne, egyetlen év volt, amikor nem írtam, mert kicsi volt a fiam, akkor borzalmas állapotba is kerültem. Az írásra alapvetően is nagy szükségem van, erre a munkára pedig hatványozottan szükségem volt.
Kitaláltam egy struktúrát, hogyan épüljön fel a könyv – egy kicsit talán túlvállaltam magam a négy résszel és azzal az ívvel, amit megterveztem.
Ezt a harmadik könyvet például egy kétéves gyerek mellett írtam, ami nagy szám, erre azért büszke lehetek, a második rész a terhes feleségem mellett született, az jóval nyugodtabb családi háttér.
Áldottnak szokták nevezni. Az út újlipótvárosi fele írói szempontból egyszerű feladat volt. Újlipótvárosban minden sarokhoz milliónyi emlék köt, tudnék írni még ötven ilyen könyvet könnyedén, gyorsan. Kimondottan élveztem írni ezt a részét. Ami most vár rám, az sötétben tapogatózás, a gyerekkorom, az apám rekonstruálása.
Látsz már azon túl, hogy mit írsz, ha ennek vége?
Persze, és várom.
Mennyire teher a Fikciót írni?
A harmadik kötet után már megkönnyebbültem. Túl vagyok a nehezén, az már jó. Ha nem csinálnám meg a negyediket, ez akkor is egy működő egész, de tartozom vele az apámnak, magamnak.
Hat évvel ezelőtt megfogadtam, hogy akkor megyek ki a sírjához, ha a munkát befejeztem.
A temetésén nem voltunk jelen, anyám azt nem tudta vállalni négy gyerekkel. Ugyanakkor nem jó, hogy nem voltunk ott, nem búcsúztattuk el.
Újlipótvárossal a sok emlék ellenére sem bánsz feltétlenül kesztyűs kézzel ebben a könyvben, de hasonlóan írsz az alkoholizmus kapcsán is…
Nem kívülállóként beszélek, hanem résztvevőjeként ennek: kocsmákban töltöttem el mintegy húsz évet Újlipótvárosban, főleg azokkal az öregurakkal, akik a barátaim, tanítóim voltak. Régóta meg szerettem volna írni őket, adta magát, hogy a kitalált életemről szóló regényben mesélem el, kik voltak ők. Rajtuk kívül ki kellett választanom néhány embert a barátaim közül, mert mindenki nem fért volna el a könyvben. Így is elég sokan vannak benne. A szöveg maga végezte a szelekciót, mert az elv, hogy igazat mondjunk, kilökte magából azokat, akik hazugságban élnek. Aki hazudik magának, arról nem mondhatod el az igazságot, mert a hazugságai kerülnek célkeresztbe. Mi az, ami biztosan igaz valakiről? Hát az, ahogyan hazudik. Az emlékezet áramlását úgy irányítottam a fejemben, hogy a róluk szóló történetekkel beszélhessek Újlipótvárosról, ezekről a figurákról. Meg hát a családomról.
Mennyire foglalkoztatott, hogy a családtagjaid hogyan éreznek majd azzal kapcsolatban, amit olvasnak akár magukról a könyvekben?
Több halmaz van, és a halmazok közt van átjárás, mozgás. A család nagy. A múltja is nagy, a jövője is. A döntés minden esetben nehéz, megterhelő, és súlyos következményekkel is jár. Tudom, egyes családtagok úgy védekeznek, hogy el sem olvassák a könyvet. Van, aki még a saját szőnyeg alá söprését is képes besöpörni a szőnyeg alá. Ott jó helyen van minden. Aztán van, aki felszólít arra, hogy ne végezzek félmunkát, írjam meg részletesebben azokat az abúzusokat, amik felett az olvasók elsiklottak. Benéztek a szobába, látták, de csak egy pillanatra, olvasták tovább a szöveget. Jól értettem? Jól láttam, ami történt? Azt mondta a testvérem, az emberek csak akkor értik meg, ha leírod, hogy kicsoda hogyan és mit csinált a kezével, a szájával. Akkor megérti. Akkor meg meri érteni. Az volt a koncepció, hogy igazat mondunk, akkor talán meg lehet érteni, hogy mi minden történt körülöttünk, de ha csak egy olyan esemény is akad, amit kihagyunk, akkor szétesik az egész. Akkor lesz egy olyan érzésünk, hogy valami hiányzik innen.
A család nem olvassa a könyvet, mert él. Nem bírja olvasni, nem bírja el a terhét. Ez végül is érthető. Még másoknak is nehéz feladat olvasni, ez a tapasztalatom, az emberek nehezen ülnek neki, ülik végig.
Gerlóczy Márton neve szerepel a regény borítóján, ennek az interjúnak a címében, bevezetőjében is. Sosem bántad meg, hogy szerzőként maradtál Gerlóczy?
Ha Váczi lenne a borítón, nem az lenne a címe, hogy Fikció. Volt persze ilyen ötlet, meg olyan is, hogy legyen két írói nevem – de akkor is Gerlóczy írta volna ezt a könyvet.
Ebben a folyamatosan romló helyzetben, ami az olvasási kedvet illeti, még azt is bevállalni, hogy megváltoztatom a nevemet! Ha elmegyek egy felolvasásra, mindenki Gerlóczy Mártont keresi, nem Váczi Mártont, ezért úgy is kell bemutatkoznom, ami minden egyes alkalommal olyan, mintha tűvel szurkálnának. De hát 43 évesen kezdjem elölről?
Ha érdekel a transzgenerációs traumák témája, olvasd el ezt a cikket is.
