75 évvel ezelőtt egy szomorkás reggelen suba alatt indult el nyugati végeinken a műszaki zár kiépítése. Egyszer csak fémfűrészek éles hangja törte meg a határmezsgye csendjét, földmunkagépek döngölték a talajt, és a megyeszékhelyekről odavezényelt munkások feszítették ki a drótkerítéseket a határőrök fegyvereinek árnyékában. A folyamat rideg precizitással zajlott: oszlopok meredtek az ég felé, és azokat éles tüskékkel teli szögesdróttal kötötték össze. A szocialista állam éber őrei kibiztosított géppisztolyukat szorongatva figyelték a munkát, miközben a környékbeli falusiak döbbenten és tehetetlenül szemlélték ahogy nyugat felé leereszkedik a vasfüggöny. A szabadság elvesztése kézzelfoghatóvá vált.
Így vált kézzelfoghatóvá a vasfüggöny metaforája
A második világháború utáni Európát kettéosztotta a kelet és nyugat közötti ideológiai és politikai szakadék, amit Winston Churchill 1946-ban nevezett először vasfüggönynek.
A Balti-tenger melletti Szczecintől az Adriai-tenger mellett fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára
– fogalmazott híres fultoni beszédében a volt brit kormányfő, amikor Truman elnök vendégeként járt az Egyesült Államokban.
Magyarországon ez a metafora 1949-ben vált kézzelfogható valósággá, amikor a nyugati határ mentén elkezdték építeni a szögesdrót kerítéseket. Néhány nap alatt a határvidék arca teljesen megváltozott. A gyerekek többé nem játszhattak a mezőkön, ahová aknákat telepítettek. Az erdők, ahol egykor vadászok köröztek, lezárultak, a magaslatokon őrtornyok foglalták el a vadászlesek helyét. Míg azelőtt szekerekkel jártak át Ausztriába vásárolni, immár egyetlen lépés is végzetes lehetett.
Nehéz volt elmagyarázni az akkor még pici gyerekeinknek, hogy miért nem látogathatják többé a szomszédos faluban élő nagyszüleiket. Amikor meg felnőttek, az egyikük megpróbált illegálisan átmenni hozzájuk, de rajtavesztett
– mesélte nekünk Fertődön egy könnyeivel küszködő idős asszony, aki szerint a határ lezárása kíméletlen volt: megszakadt a kapcsolattartás a rokonság és barátok között, akik a túloldalon maradtak.
Csaknem 1000 kilométernyi vasfüggöny létesült
Az osztrák határszakaszt 356 kilométeren, a déli határt pedig – a Tito vezette Jugoszláviára is ellenségként tekintve – 630 kilométer hosszan zárták le kerítéssel, aknamezővel, árkokkal és különböző vasbeton akadályokkal. Az imperialista támadást ebből az irányból várták, ezért semmi pénzt nem sajnáltak: 7 milliárd forintért erősítették meg a határvédelmet. Hengeres faoszlopokat állítottak le egymástól 3 méter távolságra, 2 méter szélességben. Az oszlopokra átlósan és vízszintesen 25 centiméterenként szögesdrótot húztak. Erre a 6 négyzetméteres területre elhelyeztek 6 aknát: 3 keményfából, 3 öntöttvasból készült. Az aknamező közepébe levertek egy karót, majd azt és az aknákat dróttal összekötötték. Ezeket botlódrótnak hívták.
A menekülők általában éjjel próbáltak szökni, amikor nem lehetett őket könnyen kiszúrni, csakhogy a sötétben ők sem látták a drótot. Megbotlottak benne, amivel működésbe hozták a robbanószerkezetet
– idézte fel a Díványnak Horváth Béla nyugállományú őrnagy, hozzátéve, hogy nappal duplán nehéz volt átjutni, mivel folyamatosak voltak az őrjáratok, az aláaknázott mezőt pedig nem kaszálták, így a magasra nőtt növényzet elrejtette a drótokat.
Mire megépült a vasfüggöny, már bonthatták is el
A munkálatokat 1955 elejére fejezték be. Épphogy letették az ásót és a lapátot, a kormány a határzár felszámolásáról határozott. A magas fenntartási költségek mellett Sztálin 1953-as halála és a hidegháborús őrület ezzel együtt járó mérséklődése állt a döntés hátterében. Az 1956-os forradalom kitörése előtt 3 nappal mind a déli, mind a nyugati határszakaszon befejeződtek az aknamentesítési munkák. Ennek köszönhető, hogy a szabadságharc leverése utáni disszidálási hullámban százezrek tudtak baj nélkül távozni nyugat felé.
A kormány 1957 márciusában elrendelte a határzár újbóli kiépítését. A kétsoros kerítés között laza szerkezetű, felgereblyézett nyomsávot alakítottak ki, hogy jól kivehető legyen, merre tartanak a határsértők. A nyomsávval párhuzamosan járőrút is épült, hogy a határőrök riasztás esetén gyorsan ott tudjanak teremni a kerítés bármely pontjánál.
243 kilométer hosszan 4 sorban és 107 kilométeren 5 sorban telepítettek összesen 1,1 millió taposóaknát. Az aknamezőt a korábbi 2 méter helyett 4–5 méteresre szélesítették. A facölöpöket betonoszlopokra cserélték, az aknákat pedig fém helyett bakelitből készítették, ezek már 40 kilogramm terhelés esetén robbantak.
De az aknazár sok gondot okozott, volt például, hogy a határmenti Pinka patak kimosott és magával sodort robbanóeszközöket, amelyek Ausztriában léptek működésbe
– árulta el a katonai szakértő.
Elektromos jelzőrendszer váltotta a vasfüggönyt
Ezért a Szovjetunióban fejlesztett elektromos jelzőrendszerrel kezdtek kísérletezni. 1964 nyarán mutatták be az egyik laktanyában létesített „próbapályát”, amely osztatlan sikert aratott a pártvezetésben. A kilométerenként 350 ezer forintos telepítési költség ellenére úgy döntöttek, hogy fokozatosan ezzel váltják le a jó öreg aknákat. Azért került ez ilyen bődületes összegbe, mert először fel kellett számolni az előző kerítéseket, kiásni kilométerenként 4 ezer aknát, erdőt irtani, vadvédelmi hálókat építeni, és végül kialakítani a jeltovábbító hálózatot. Hab a tortán, hogy az ehhez kellő speciális drótokat csak nyugati importból lehetett beszerezni. Maga az üzemeltetés sem két fillér volt, hiszen a kerítés csak jelzett, az elfogás innentől a határőrökre hárult.
Az új rendszer lényege már nem a pusztítás volt, csupán a jelzés: a kerítésbe csak kisfeszültségű áramot vezettek, ám ha valaki ehhez hozzáért, a feszültségváltozás jelzést indukált a határőrőrsön, ahol 2–300 méter pontossággal tudták, hol történt az esemény, és azonnal akár 80 fegyverest is riasztottak a disszidens elfogására
– emlékezett az akkor még hadnagyi rangban szolgáló tiszt.
Ez volt a csel
Ez a riasztórendszer nem a határon állt, hanem attól két kilométerrel beljebb, ezért ha valaki át is verekedte magát rajta, még bőven volt idejük elkapni, mielőtt átért volna a szomszédos országba. Mivel ezt nem sokan tudták, előfordult, hogy szerencsétlen szökevény a kerítésen átjutva már fellélegzett, és nyugodt szívvel kért menedéket az odaát álló őrtornyoknál. Mondanunk sem kell, hogy rossz lóra tett.
Az 1971-re teljessé vált új határzár felszámolása 1984-ben merült fel először. A kormány azonban ekkor még azon aggódott, mit szól majd a Varsói Szerződés többi tagállama, ha nálunk lekapcsolják a rendszert. Végül több évnyi óvatos puhatolózás után 1989 februárjában született döntés a műszaki zár lebontásáról. A hírekbe Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter szimbolikus kerítésátvágó akciója került be 1989. június 27-én, de ekkorra már a kerítés nagy részét elbontották.
Bár a vasfüggöny – ahogy mondani szokták – már történelem, azóta viszont újabb épült helyette a déli határainkon. Igaz, ezzel nem honfitársaink szabad mozgását akarják akadályozni, csupán a felénk tartó kontrollálatlan menekültáradatnak kívánnak gátat vetni. De azért akkor is bennünk van a vágy, hogy szeretnénk végre korlátok nélkül élni. Hiszen a vasfüggöny nemcsak határvédelmi eszköz, hanem pszichológiai szimbólum is: a félelem, az elzártság, és a totális kontroll jelképe.
Ha arra is kíváncsi vagy, hogy a világban merre hoztak még létre határkerítéseket, ide kattintva erről is olvashatsz.
